A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-12-13 / 50. szám
fcOWGSSK BELA IS. rési 3. Huncutul fénylett a szeme, arca Két oldalán a két kis gödröcske is teleszaladt a nevetésével. Vállára omló hajának hullámai is mintha életre keltek volna. Laci is elmosolyintotta magát zavartan, kamaszos szégyenkezéssel, s felállt, hogy elmenjen. Az asszony marasztalta. — Addig sehová, amíg nem felel a kérdésemre! A fiú a vállát vonogatta, lefelé nézett, nagyon érdekesnek lalálta a bakancsa orrát. Nem válaszolt. — Hová siet? — Nem sietek. A barátomhoz készidók. — Sakkozni tud-e? — Egy, kicsit. Miért tetszik kérdezni:' — A férjem nagyon szeret sakkozni, s ha van egy kis szabad ideje, engem unszol, hogy játsszam. Sem kedvem, sem türelmem nincs hozzá ... - Tőle sokat tanulhatna. Majd szólok neki, jó? Milyen iskolát végzett? — Négy polgárit. — jól ment a tanulás? — Elég jól. — Hát akkor miért nem tanult tovább? — Nem taníttattak a szüleim .. . Nem volt rá pénz. — Belenyugodott? — Mi mást tehettem volna? — vont» meg a vállát a fiú. — Nem lőhettem semmit... — fűzte hozzá érezhető elkeseredéssel, s közben arra gondolt, vajon miért faggatja annyira az asszony. Csupán kíváncsiságból, vagy valami másért?... Talán segíteni akar rajta? Hogyan, miben, mivel segíthetne?... Ki tudja, egy körorvosnak nagy az ismeretsége, befolyásos ember, hátha tudna valóban segíteni?... Az asszonynak viszont nagyon jó dolga van. Tétlenséggel tölti a napjait, a bejárónő minden munkát elvégez helyette, gondtalan és szép az élete. Igaz, idős és gyenge ember a férje, de orvos, méghozzá nagyon jó orvos, széltében, hosszában dicsérik a betegei, s mint ember is olyan, mint a falat kenyér. Talán boldogtalanul él mellette a szép asszony? Ki tudja. A faluban ezt-az; suttognak róla az emberek: kacér, könnyűvérű, s hogy szeretőket tart .A gazdagság és a gondtalanság nem elég a boldogsághoz? — £s földjük sok van? — Nincs csak hat hold. — Az bizony nem sok, abból nem nagyon lebet megélni, vagy meg lehet? Én nem nagyon értek hozzá. — Ahogy vesszük: a nincstelen ember is megél valahogy. — Maga szereti a paraszti munkát? — Nem igen. . — Hát akkor mi lesz magával? — Még nem tudom ... Talán elmegyek valahová . .. — Mi szeretne lenni? — Nem tudom. . . Tanító szerettem volna lenni, az nem sikerült, most már mindegy . . . — Céltalanul nem vághat neki a világnak — mondta az asszony, s szemével végig-végigtapogatta a fiút. — Esetleg magánúton is tanulhatna ... ? — Nincs nekem arra időm: dolgozni kell ... Az én apám mellett nem lógathatja az ember a lábát. A körorvosné bement a szobába, kis idő múlva cigarettával a kezében visszatért. Megkínálta Lacit: Maga is rágyújtott. Pillanatnyi szünet után felcsillant a szeme. — Pincér nem szeretne lenni? — kérdezte. — Nem rossz foglalkozás Csillogó kávéházban, urak között foroghatna. — Pincér? — csodálkozott rá az asszonyra a fiú. — Eszembe sem jutott. Azon még nem gondolkoztam. — Komolyan mondom, nem rossz foglalkozás. Maga meg csinos, jóképű, nyilván szeretnék a vendégek... A sógorom kávéháztulajdonos, él tudnám vele intézni, biztosan felvenné ... Gondolja meg, s ha megbarátkozik a gondolattal, szóljonl Szívesen elintézem. Megegyeztünk? — Igen, köszönöm szépen! Kocsis István levelet kapott Deák Gábornétól. A postás Margitnak adta át, mivel Istvánék fát irtottak az erdőben, s csak estefelé érkeztek haza. Margit felbontotta a levelet és elolvasta, bár ne tette volna. A levél tartalma nagyon elkeserítette. Deákné arról értesítette Istvánt, hogy a kisebbik fiú nagyon beteg — talán meg is hal, s ha még látni akarja életben, azonnal látogassa meg . . . Margit egész délután sírt. — Mi bajod, miért bőgsz? — kérdezte István — Megsiketültél, vagy megnémultál? — István nem tulajdonított fontosságot Margit sírásának: nem első eset, nyilván nem is az utolsó. A tűzhelyhez lépett, megemelintette a fedőt. Most csupán az érdekelte, mit főzött t felesége. Nagyon éhezett. — Azért vacsorát adhatnál . ! Vacsora helyeit Margit a Deákné levelét lökte férje elé az asztalra. István kézbevette és elolvasta: nyomban megértette Margit viselkedését. — írt, hát írt, nem dúl össze a világ! — Még most is tagadod? — Mit? — Nem tudod? — Nem én, anyukáin . . Én csak azt ludom, hogy egész nap dolgoztam, éhes vagyok. Laci közbeszólt. — Maguk mást sem tudnak, csak napról napra veszekedni. Mikor jön már meg az eszük? Az embernek minden életkedve elmegy ennél a háznál! ~ Fogd be a szád! — förmedt rá Margit sötét arccal. — Neked ehhez semmi közöd! . . . Hogy, még minden életkedve elmegy. Az enyém talán nem megy el, azt hiszitek, hogy én mindent kibírok? — István elé állt, eltorzult az arca, s visította. — Még most is tagadod, hogy nem a te köiyked, tagadod, te gyalázatos! Kocsis István nem szólt semmit. Elszürkült arccal felállt és kisompo'lygott az istállóba .. . Beteg a fia . az ő fia, mert isten előtt is az övé és nem másé ... Látogassa meg. Mit csináljon?... El kell mennie, igen, elmegy, ha az ég leszakad, akkor is elmegy .. Vetett az állatok elé, leült a dikóra, rágyújtott. Mit csináljon, mi tévő legyen? Margitot az elkeseredése kivitte az istállóba. Szinte remegett fájdalmában és elkeseredésében. Mindig sejtette, hogy Deák Gáborné gyerekei körül valami nincs rendben, most azonban már teljes bizonyossággal tudja az igazságot, és azt nem lehet elviselni. — Ugye szégyened a pofádat? — Ha el próbálsz menni ahhoz az asszonyhoz, beléd szúrom a vasvillát — mo adta Margit csendesen. — Megteszem ... Isten látja a lelkemet, hogy, megteszem! — Szánalmas volt a gyenge asszony tehetetlen vergődése. — Vagy elvágom a nyakad a beretvával éjjel, mikor alszol. .. — Menj innen, Margit, hagyj békén! — Nem megyek, annyi helyem nekem is van itt, mi.it neked! — Nézd, Margit — mondta István szelíden. — Nekem te hiába beszélsz, ha akarok, úgyis elmegyek, és nem tehetsz semmit. Nekem te soha nem parancsolhattál, meg nem is fogsz, azt egyszer s mindenkorra vedd tudomásul... Ha nem tetszik, mehetsz: le is út, fel is út! Margit az ajtófélfának dőlve sírt vagy fél óráig. Végül elcsendesedett. Már csak néha szökött ki belőle csukláshoz hasonló síró-sóhaj. Köténye sarkával felszárította a könnyeit, aztán ezt mondta: — Reňdben van, István, elmegyek... Másnap reggél kis batyuba pakolta szegényes holmiját és bement a városba. Egy idősebb házaspárhoz szegődött be szolgálónak. Nappal dolgozott, éjjel meg sírt. Kocsis Laci nagyon elkeseredett: sajnálta az anyját, meg szégyeille is a dolgot. Hogy menjen végig a faiun, hogy nézzen az emberek és a barátai szemébe. A körorvosné biztatta és nyugtatta: — Semmi az, Laci, mással is megtörtént, gondoljon, ki mit akar, majd hazajön, ha elment! Szerencsére Kocsis István tudott kenyeret sütni, a nagyon szükséges és szennyes ruhát is kimosta éjjel, csak főzni nem tudott egyikük sem. A tojásrántottán, paprikáskrumplin és a bablevesen kívül semmit nem tudta megfőzni. Laci közben megtanult fejni, úgy-ahogy kitakarítani. Nehezen múltak a napok. Alig váltottak szót. Egyik este Laci kifakadt magából. — Miért nem megy el édesanyáért? — támadott az apjára. — Majd hazajön, ha akar. — Ha ott pusztul el, ahol van, akkor sem jön, én tudom, hogy nem jön hívás nélkül. — Az már az ő baja. — Ktenjen el érte! — Nem megyek én, fiam — mondta Kocsis István egykedvűen, mégis határozottan. — Soha nem aiázkodtam meg előtte, most sem fogok. Majd meglátjuk, ki bírja tovább. — Truccoskodnak, mint a taknyos gyerekek?! ... Hát tudja meg, hogy nekem ebből elegem van! — Keményen mondta a fiú, majdnem ordítva. Kocsis István felkapta a fejét. — Ennél a háznál csak nekem van jogom ordítozni, megértetted!?... És ha nem beszélgetsz csendesebben, úgy váglak szájon, hogy kiugrik a szemed, taknyos! — Tudja meg, hogy én is elmegyek a háztól! — Menj!... Elmehetsz!... De velem ne feleselj! — mondta István indulatosan. Rángatózott a szája széle. Később lecsillapodott. — Azt hiszed, hogy másutt könnyebb? ... Te még keveset próbáltál, fiam, keveset értesz az élethez, úgyszólván semmit. Tudod, hogy a tavaszra nyár jön, a nyárra ősz, hogy az asztalon kenyér van, szekrényben ruha, de nem érted és nem érzed a gondját annak, hogyan kerül a kenyér az asztalra, szekrénybe a ruha, az állat elé takarmány, ráf a' szekérkerékre__Hová akarsz menni? Hivatalba nem mehetsz, legfeljebb inasnak, vagy egyszerű kétkezi munkásnak, ahol rúgnak, löknek, s pofonnal oktatnak tisztességre, mesterségre. Az idegentől kapott pofon nagyon fáj... Itthon is kell dolgozni, igaz, de itthon a magadéban dolgozol, s úgy veszed hasznát, ahogy dolgozol... Elmehetsz, nem tartlak vissza. Megleszek én anyád nélkül, meg nálad nélkül is... Laci nézte az apját, amint ült a széken görnyedten, előrehajolva. Könyökét a térdére szúrta, tenyerével az állát támasztotta. Keserű fájdalmat és sajnálatot érzett. Álmatlanul hánykolódott egész éjjel. Nem ér semmit az élete. A halál gondolatával foglalkozott. Felakasztja magát. Gondolatban végigjárta a padlást, kereste és megtalálta e legalkalmasabb helyei, ahová a kötelet köti.
