A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-12-13 / 50. szám
11 KoÖoNoYoVoEoSoP°OoLóC Két part közt fut a víz Tamás Mihály regénye Mindenképpen helyeselhető, hogy a Madách Könyvkiadó — folytatva az első köztársaság irodalmi hagyatékának gondozását — Darkó István Romok és fények című novellásgyűjteményének megjelentetése után Tamás Mihálynak, a két világháború közti irodalmunk egyik legnevesebb prózaírőjának munkásságával ismerteti meg olvasóközönségünket. Darkó esetében, kötete bevezetőjeként, Turczel Lajos tollából kitűnő tanulmányt kaptunk, amely a szükséges életrajzi adatok közlése mellett, érdeméhez méltóan világította meg Darkó írásművészetének értékeit, sajátos stílusának szépségeit, jellemábrázoló erejét és novellái tematikájának sokoldalúságát. Ezúttal az olvasó Tamás Mihály Két part közt fut a víz című könyvében nem talál Ilyen tájékoztatót, s így arra van utalva, hogy értő, színvonalas kalauz nélkül egymaga alkossa meg véleményét az íróról, akinek oly fontos szerepe volt szépprózánk kialakításában és rangossá válásában. Ügy gondolom, nem lesz érdektelen ezért, ha a hiány pótlásaként idézem azt a portrét, amely, A magyar irodalom története VI. kötetében található: „Tamás Mihály /1897 —) beregszászi mérnök elbeszéléseit Tömörkény Istvánéhoz, kisregényeit pedig Móriczéhoz szokták hasonlítani; kétségkívül mindkettő hatott Tamásra, de műveinek színvonala egyenetlen, nem éri el példaképeit. Első elbeszélésgyűjteménye: Novelláskönyv (Kassa, 1928) a gyermek lelkivilágának és a szegény emberek sorsának humanista szellemű realista ábrázolásával tűnik ki. Szép Angéla háza (1927) című naturalista színezetű regényéért perbe fogták és elítélték, mert a férjét csaló Angélában egy református papné magára ismert. Kisregényei közül legsikerültebbnek a Mirákulum (1932) címűt tartjuk, Móricz Fáklyájának hatása érezhető rajta. Tamás epikájában gyakoriak a szociális, naturalista és a tragikus motívumok; erkölcsi és társadalmi problémákat vet fel, a történelmi háttér (a világháborút követő súlyos problémák vagy a polgári demokrácia ellentmondásai) műveiben realisztikus jellegű. Kiváló alkotása a Sziklán cserje című elbeszélésgyűjtemény (Pozsony, 1937). Novelláit témakörök szerint csoportosít/a: Gyermek, Föld, Munka, Szerelem, Halál. Megkapó biztonsággal tudja ábrázolni a paraszti jellemet a cselekménnyel is, például a Szemmérték című elbeszélésében." (A portré kiegészítéséül hozzá kell fűznöm, hogy Tamás egy angol—svájci építőcég kárpátaljai képviselője volt, és még a háború előtt Svájcba költözött, majd később Ausztráliában, Melbourne-ben telepedett le, ahol három esztendővel ezelőtt elhúnyt. írói pályája 1923-ban kezdődött és 1937-ben befejeződött; nincs tudomásunk írói hagyatékról, tehát arról, hogy élete további három évtizedében mérnöki munkája mellett — távol szülőföldjétől — írói tevékenységet fejtett volna ki). A fenti írói arckép Tamás Mihály hat megjelent kötetéből nem említi meg a Két part közt fut a víz című regényét, amelyről Fábry Zoltán az Irodalmi Szemle 1968. februári számában Tamás Mihályra emlékezve című, melbourne-i sírjára feny.őgallyként, utolsó köszöntőként küldött meleghangú búcsúztatójában, mint irodalmunk egyik legszebb dokumentumáról emlékezik meg, és újbóli megjelentetését a kiadó figyelmébe ajánlja. Tamás könyvének ezt a dokumentum-jellegét én is magasra értékelem. Megjelenése idején, 1936-ban, megfogott bátor hangja, amelylyel az 1918-as államfordulatot követő első esztendők súlyos emberi válságait és regénye főhőse, Bodák Iván mérnök sorsa mögé nagy, vázlatos vonásokban megfestette a forrongó idők történelmi hátterét. A szláv származású és eszmevilágában talpig becsületes, demokrata érzelmű Bodákban nem volt nehéz a beregszászi származású, a budapesti műegyetemen tanuló és szülővároséban letelepedő Tamásra ráismerni. Hitelesnek éreztük a magyarországi környezetrajzot, a regény epizódfiguráit, köztük a birtokát és képviselőségét elvesztett Nyáry bárót, aki budapesti védettségéből „parancsokat“ osztogatott a Kárpátalján élő magyarságnak, a visszacsatolás gondolatát sugalmazva arra uszította őket, hogy ne tegyék le a hűségesküt, s politikai és emberi vakságában még a gyilkolás gondolatát sem vetette el. Ugyanilyen dokumentumerejűnek tartottuk a beregi magyar urak gondolatvilágának rajzát is, s benne a különös gonddal kiemelt „vezért“, aki jogtudós adjutánsával gondosan megkeresi a törvénynek azt a paragrafusát, „amely az ellenséges nemzet himnuszára szab ki büntetést, és látván, hogy a büntetés maximuma két heti börtön, sietve tért be a Szent Istvánt ünneplő templomi gyülekezetbe, és alkalmas pillanatban hamisan, de teli tüdőből zendített rá a magyar himnuszra." Bodák nem tántorodik meg — és ez a regény legrokonszenvesebb vonása —, őt nem veszik le a lábáról a vezér szólamai, amelyek szerint az egyén fájdalma és nyomorúsága nem fontos, de fontos az egység, amelyet a magyarság a külföldieknek mutat a negációban. A megengedettnél több itt a vezércikkízű szólam, a főhős sorsából kilógó publicisztika, ám ez alig kisebbíti az okulásul szolgáló történelmi illusztráció hatóerejét, és különösen ott válik a regény, mondandója értékessé, ahol Tamás Bodák helytállását, és ezzel kapcsolatban emberré érését vázolja fel. Bodák két szerelmének rajzában akkoriban, a harmincas évek második felében bizonyos „franciás“ naturalizmust találtunk, s ez szintén újnak tűnt irodalmunkban. Ma ebből a szerelmi lírából — bár elkerüli az érzelgősséget — kipárolgott az igazi líra és megmaradt az idejét múlta naturalizmus. Tamás túlságosan gyakran emeli ki hőse robusztus termetét, ősi paraszti erejét és „hímségének roppant hatalmát.“ Mindez ellentétben áll Bodák szerzett tüdőbajával, amely egy esztendei tétlenségre kényszeríti, de abban nem akadályozza meg, hogy betegsége idején házasságot kössön a budapesti hivatalnoki családból származó Máriával. Alighanem Bodák szerelmeiben is sok az önéletrajzi vonás, amelyeket azonban az író képzelettermő ereje nem hevített át eléggé; valahogy külsőségesek a leírások, csak a felületet érintik, és csupán naturalista színességükkel élénkítik a regény politikaitársadalmi mondanivalóját. A szláv származású Bodák asszimilálásának tényeit, a göröngyös utat, amely a magyarság felé vezeti, hitelesnek érezzük, és a regény legszebb lapjai azok, amelyekben erről a gyökéreresztésről vall, s különösen ott igaz és fiatásos, ahol a Kárpátalján élő magyarság elnök-vezérének, aki szemére veti, hogy állami rendelést fogadott el, az arcába vágja: „.. .Én azt akarom, elnök úr, hogy a magam tanult munkájával tartsam el az életemhez kapcsolódó embereket, és én el tudom képzelni azt is, hogy valaki becsületes jó magyar lehessen az elnök úr felszentelő jóváhagyása nélkül is. Én itt születtem, az én hazám itt van, én itt akarok megélni a munkámból, még akkor is, ha nem nyerem el az elnök úr jóváhagyását .. Az asszimiláció rajza, bár inkább dokumentumszerű, mint művészi, elfogadható. A zsidó, származású, életrevaló Szemző Viktor asszimilálásának tényeit is körüljárja az író, de itt képtelen a kérdés mélyére nézni. Amikor a kocsmáros Ábris és fivére nagy kockázattal és önzetlenül átsegítik Ivánt a határon, akkor eléje „bántó nyugtalansággal“ mered a kérdés: „Miért teszik ezl vele, ez a két zsidó, miért kockáztatja a megélhetését; a kocsmáját az egyik, akinek pedig az öccse odaát nem tud tanulni, mert nem engedik? És miért szalad most a másik, hogy az ő útját egyengesse... miért?... Nehezen tudott Iván választ találni az elébe meredő miértre. A zsidó lélek titokzatos, kiszámíthatatlan, a zsidó lélek kitépett fókai-regény; a legjobb jóság és a leggonoszabb gonoszság. Fantasztikum és mégis szilárd, biztos logika. A zsidó nem a jóságért jó és nem a gonoszságért gonosz, a l'art pour Fart nem gyökerezett meg soha a zsidó lélekben." Ez a kérdés-felvetés és a hozzá fűzött bölcselkedés megértésről és együttérzésről, Tamás Mihály vitathatatlan filoszemitizmusáról tanúskodik, ám hiába emleget itt logikát, éppen ez a logika hiányzik filozofálgatásából; túlsúlyban van a líra, a válasz nem jut el a lényegig, amihez több kellene, mint néhány ténynek a közlése és a tényeket magyarázni próbáló meditáció. Tamás regényének hőse gyakran kényszerül mások segítségével átlépni a határt. Ezeknek az illegális határátlépéseknek sokkal drámaibb rajzát olvashatjuk a felszabadulás utáni irodalmunk szépprózájában, Dobos László és Mács József írásaiban. Az ok kézenfekvő: a kor maga a teljes jogfosztás, az állampolgárság elvesztése, az áttelepítés éveiben sokkal tragikusabb volt, mint a huszas évek elején. Ez a körülmény azonban csak részben menti Tamást, és ma kirívóbbá teszi, erősebben kiemeli az elsietést, amely megakadályozta, hogy átfogóbb, .művészibb képet adjon hőse emberré érésének éveiről. Talán ezért — e hiány,ok miatt — célravezetőbb lett volna, ha kiadónk nem támaszkodik annyira az idézett ajánlásra, hanem Tamásnak jóval művészibb, maradandóbb becsű novelláit adja ki. A Sziklán cserje című utolsó, 1937-ben kiadott, másfél évtizednyi írói pályájának legértékesebb kötetére gondolok. Remélem, hogy néhány esztendőn belül kiadónk ezeket az elbeszéléseket is megjelenteti, és ezzel teljesebbé teszi számunkra Tamás Mihály rokonszenves írói képét. EGRI VIKTOR Új darabot mutat be a MATESZ 1970. december 18-án, Kumáromban a Szakszervezetek Házában. Konrád József rendezésében javában folynak A. Kornyejcsuk szovjet író A nagy műtét című kétrészes drámájának próbái, melyet a színház a CSKP megalakulásának S0. évfor dulója tiszteletére tanul be. A díszletterveket Platzner Tiboi készítette, a jelmezek tervezője, mint vendég, Csonka István, a győri Kisfaludy Színház tagja. Zenei munkatárs Dobi Géza. A darabban fellépnek a MATESZ „idős“ és fiatal színészei egyaránt, Dráfi Mátyással a címszerepben. Platon Krecset sebész-orvos életének és a halál elleni harcának egy időszakát tárja elénk az igényes színmű, melynek bemutatóját nagy érdeklődés előzi meg. — Képünkön: Dráfi Mátyás (Platon) és Turner Zsigmond (Bereszt) a darab rendelkczőpróbáján Konrád József utasításait figyelik. (Nagy László felvétele) ,C-s J
