A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-12-13 / 50. szám
Juan Valasco Alvadaro perui elnök a földrengéstől sújtott Chimbote városában PASSZÍV VÉDEKEZÉSRE SZORULUNK Az ezerkilenuszSsas évek elejétől vezetett főid rengést statisztikák tanúsága szerint az Ilyen, különösen nagy katasztrőfávat járó földrengések szerencsére eléggé ritkák. Volt azonban néhány más, romboló hatású rongés Is, amuly a mostani peruival összemérhető. Megemlíthetjük például Messinét (19U8 december 28., 83 ezer halott), a kínai Kanszut (1920. december 16., 73 ezer halott) vagy Tokiót (1923, szeptember 1., 143 eznr halott). A történelem legpusztítóbb földrengésének (1558. január 23, Senszt, Kínul több mint 800 ezer ember esett áldozatul! Földünk legerőteljesebben szeizmikus zónája a Csendes-óceán partvonala mentén húzódik. Gondoljunk csak (epén, Kamcsatka, Alaszka, Kalifornia, valamint a közép- és dél-amerikai paclflkus államok rengéseire. A második jelentős öv nagyjából párhuzamos az egyunlitóvel, de attól északra húrúdlk, a Földközi-tengertől a Himalája érintésével Indonézia keleti részéig tart. A harmadik zóna, amely az óceánok belterületén levő geológiai képződményekhez, az ugynevezott hátságokhoz társul, az emberiséget lényegesen kevésbé veszélyezteti, minthogy csak gyéren lakott szigeteket érint; ellentétben a két másik fő zónával, amely nagyon sűrűn lakott területeken halad át. Mit lőhetne tenni a földrengések ellen? Arról jelenleg szó sincs, hogy a Föld belsejében felhalmozódó és a rengéseket keltő roppant energiákat valamilyen ügyes technikát manőver segítségével magzabolázzuk, amint azt egyes fantasztikus regények olyan könnyűszerrel „megoldották". A világ megdöbbenéssel értesült az 1970. május 31-én 20 óra 23 perc 29,1 másodperckor kipattant irtózatos perui földrengésről, amely évszázadunk egyik legpusztítóbb elemi csopása volt. Az első - és egyben legerősebb - földlökés csupán 1 perc 40 másodpercig tartott, de az is elég volt ahhoz, hogy több tízezer ember életét elvegye, virágzó városkákat döntsön romba és tüntessen el a föld színéről, gátszakadások, kőlavinák és lebírhatalan erejű hegyomlások révén tökéletesen átalakítsa a táj földrajzi arculatát, Védekezhetünk-e a földrengések ellen? A fenyegető veszedelemmel szemben lényegében passzív védekezésre szorulunk. Megkíséreljük rengésálló épületek, hidak, alagutak létesítését és ugyancsak megkíséreljük azt, hogy előre jelezzük a rengéseket. Kialakult egy új tudomány, amelyet a nemzetközi irodalom „earthwuakn-englneerlng"nek nevez (a kifejezést talán „földrengésmérnökl" ágazatnak fordíthatnánk). A iöldrengésmérnökök szervezetét az UNESCO hozta létre és tartja fenn; eddig már három alkalommal rendeztek világkonferenciát, a negyedikre' 1970. november 14. és 16. között került sor az indiai Koorkee egyetemén. Az egyetem fennhatósága alatt külön földrengésmérnöki intézmény is működik. A TOKIÓI KÍSÉRLET Ami a rengésálló építkezés mérnöki problémáit Hielt, ebben a tekintetben óriási a fejlődés. A legutóbbi nagy földrengés után például Taskentban olyan módszereket vezettek be a város újjáépítése snrán, amelyek a számítások és kísérleti vizsgálatok tanúsága szerint tehetővé teszik, hagy ez épületek még 9 tok erősségű, úgynevezett romboló rengéseket is nagyobb károsodás nélkül átvészeljenek. Az Egyesült Államokban, Chilében ás Japánban ugyancsak kiterjedt vizsgálatokat folytatnak az épületek rengésbiztonságossé tételére. Hogy ez nem megoldhalatlan feladat, azt egy immár klasszikusnak nevezhető példa bizonyltja., Az első világháború idején a japánok felkérték 0 i elmúlt hetekben több tucatnyi embert kérdeztem ■: meg, faggattam ki, hogy >, gyermekkoruk óta mennyiben és miben változott meg, alakult, formálódott szülőföldjük természeti arculata. A válas?Ok egyértelműen bizonygatták, hogy minden megváltozott Az erdő'karéját megnyirbálták, a dülőutak akácfáit kivágták, a patakot szabályozták s partjáról eltüntették a nagyfejü fűzfákat, buja bokrokat, az árterületek rétjeit feltörték, a vadvizek kiszáradtak, a kristálytiszta patakok kormos csurgók lettek és kivesztek belőlük az ezüsthasű pisztrángok, a fejest ugró urlbékák, a házak elől kiöregedtek az eperfák és a kerítésekből eltűntek az orgonabokrok stb. Igaz, ültettek közben sok helyütt szélvédő erdősávokat, az országút szegélyére cseresznyefákat, almafákat, a strandoióknak nyárfaligeteket, a falusi kertek meddő fái helyett bő termésű törpefákat, dűlői gyümölcsösöket, szőlőskerteket és a poros falusi udvarok fölé szőlőlugasokat húztak, de a mérleg mégsem egyértelműen vigasztaló. Hujdon, nem is olyan régen az iskolában úgy tanították, hogy az ember a természet kiszolgáltatottja és csak arca verejtékével, kemény munkával képes az életéhez szükséges javakat a természettől kicsikarni. Ez az évezredes küzdelem ember és természet közt alapvető fordulathoz érkezett. A hajdan kiszolgáltatott ember a maga szolgálatára szorította a természetet, Igájába kényszerftette a földet. Mindenütt tapasztalhatjuk, hogy a terjedő civilizáció egyfajta smirglipapír, melyet minden nép egyre serényebben dörzsöl a természet arculatához, A nemzetek óriási erőfeszítéseket tesznek, hogy az ember hatalmát a környezetére kiterjesszék és a népek együttesen minden erejüket megfeszítik, hogy mindent a hasznukra fordítsanak, ami a kezük ügyébe kerül. Ez a törekvés nem mostani keletű. Már Engels is szomorúan állapította meg, hogy „a németországi természetből“, amilyen az a germánok bevándorlása korában volt, átkozottul kevés maradt meg. Egy 1841-ben Pesten íródott könyv még arról tudósít, hogy a ,;földek csak egyharmad részét lehetnök mint míveltet, mert sok az erdő, tavak, mocsárok, hegyek és homok, sok legalább még most.“ Már a könyv írója is érezte, hogy a kapltaltzálódással valami szokatlan és új kezdődött. Hajdan az őseink olyan helyeken telepedtek meg, ahol valamilyen különös előny kínálkozott; természetes védelem, elegendő táplálék embernek jószágnak, bőséges víz. Az erdő védelmet nyújtott a viharok ellen, lát a tűzhöz, anyagot a kunyhók építéséhez, a legelők táplálták a jószágot, a vizek és mocsarak megóvták az ellenséges támadásoktól. Gondoljunk csak a Csallóközre, erre a fatartói, töröktől és minden ellenségtől megmenekedett tündérkertre. A mocsarak, vizek vad útvesztőiben hosszú évszázadokig nem igazodott el az idegen, a hívatlanul érkezett ellenség. A halászó, vadászó, madarászó embert a természet roppant élete környezte, táplálta, ruházta és a természet változatos megnyilvánulásait az ember ügyesen a maga javára fordította. (Érdemes lenne egyszer alaposan megvizsgálni, hogy ez a viszonylag zárt élet miként hatott az emberi szellemre 4
