A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-12-06 / 49. szám
lommm bela II. rész 2.. Végigmustrálta, mint vásárban a fiatal állatot szokás. Csordultig Töltött egy kispoliarat. Felnevetett. — Valahol keresztelő lesz — mondta. Csak nem maguknál? — Isten ments! — mondta Laci és megitta az italt. Köszönöm szépen. — Megiszik még eggyel? — Meg hát, csak töltsél! — mondta a körorvos. — Hideg van kint, kell a lélekrrffelegítő, Igaz? — Tehenük van? — kérdezte váratlan fordulattal az asszony, s harmadszor is teletöltötte a poharat. — Van ... fejős ... — Naponta egy liter tej kellene nekünk — mondta az asszony, fürkésző szemmel. — Mindig este. — Megkérdezem édesanyámat, aztán majd bejövök és megmondom .. — Zavartan állt egyik lábáról a másikra a nagy kamasz legény, aztán köszönt és ment. Alig pihenték ki a fiatalok a szilveszteri mulatság fáradalmait, máris újabb bált rendeztek az iskolában. Abból az alkalomból, hogy, a faluban megalakították a Magyar Nemzeti Pártot. Fő szervezői Szöllősi Jenő építész, Diává Ernő, a minden lében kanál cipész és az amolyan félig paraszt, félig úr Hajdú Béla voltak. A gazdak zöme belépett á pártba, néhány zsellér ember is csatlakozott hozzájuk. Kocsis Péter törvénybíró figyelmeztette és kérte István bátyját, hogy lépjen be ő is a pártba. • — A csendőrök nagyón érdeklődnek a kommunisták után, bajba kerülhetsz — mondta. — Hiába vagyok törvényjníró, nem védhetlek meg. ■Tudja az egész falu, hogy nálatok gyííléseztetek. ; — Nem kell engem megvédened, ne fájjon amiatt a fejed — mondta kocsis István konokul. - Majd megvédem én magam . . . Felhagytam a párttal, te is jól tudod. — Nem akarok én neked rosszat, István — mondta Péter rábeszélőn. ■— Majd meglátod, mi fog itt történni, s ha rám hallgatsz, jól jársz — fűzte még hozzá titokzatosan. Az iskolában javában állt a bál. Némely legény ingujjra vetkőzve járta a táncot, pörgött, dobogott, dalolt. Az asszonyok a falak menti lócákon ültek feketében, mint a varjak, s árgus szemmel figyelték az eladó lányukat, ki táncoltatja, kinek ajándékozza a mosolyát. Odakint tombolt a tél, ítéletidő volt. Jeges szél kavarta, hordta a havat. Ha nyílt az ajtó. ködösen áramlott befelé a hideg. A kutyát is vétek volt kizavarni. A nagy zenebonában valaki eikiáltotta magát. — Viszik a telepeseket! . Mintha kettévágták volna a zajt, csend lett. A csend azonban csak egy pillanatig tartott. A kíváncsiabbja nagykendőt, télikabátot kapott ’magára és tódult kifelé. Kocsis Laci Is kisodródott a többivel. Koháry, Marikára gondolt, a telepes szép lányára, akivel a búcsúban olyan kellemesen érezte magát, s aki miatt a kolonisták, a telepes fiúk jól helyben hagyták. Hajtják? Hová? Kik és miért? — gondolta magában. Ijesztő érzés szorította a szivét. Miért hajtják el a telepeseket? A kocsisor az iskola melletti szoroskában állt. Valahol a sor elején leesett egyik szekérnek a kereke, azzal bíbelődtek, azért álltak meg. A szekereket magasra púpozták a legszükségesebb holmival. Dunna, pokróc alatt vacogtak a családtagok. Csendőrök és katonák kisérték őket a határig. A csendőrök rekedt káromkodással igyekeztek elriasztani a tömeget a kocsiktól. Sötét volt, csak a hó világított. Laci kétszer is végigloholt a kocsisor mellett, Marikát kereste. Végül meglelte. Búcsúzásra nyújtotta a ke^ét, jobb híján más nem jutott az eszébe. Marika elfordította a fejét, mintha észre sem venné a fiút és a feléje nyújtott kezet Az öreg Koháry János nagyot köpött, mormogott is magában valamit, de a szél elkapta, semmit nem érthetett meg belőle Laci. Közben egy hórihorgas csendőr magasodott a fiú fölé. — Takarodj innen, kölyök, mert az iilepedbe rúgom a nadrágot; vagy feldoblak közéjük, s mehetsz te Is velük! — mondta durván és cifrát káromkodott. Végül megmozdult és elindult a kocsisor lomhán, feketén. A kerekek alatt csikorgott a fagyos hő. A szél üvöltött, az emberek arcába csapkodta a porhavat. Égette a bőrt, mintha ezernyi apró üvegszilánk sebezné. Kocsis Laci még egji ideig ott állt az út szélén. Átcsapta a jeges szél, ’ vacogott a foga. Keserű rettenet, harag és fájdalom, tanácstalanság hullámzott benne: az egészből semmit sem értett. — Gyere már be, megfagysz! — szolt rá Sánta Feri. Beit kapaszkodóit és húzta. — Siess! — Te ezt érted, Feri? — Érti az isten, gyére már! — sürgette őt Feri vacogó foggal, s futott, mint akit üldözitek. Bent jól esett a lijngvmelég, a zsongás. A zenészek éppen pihenlek. Az asszonyok összebújva tárgyalták az eseményeket: — Szegény telepesek — sajnálkozott vaiaki. — Nem ártottak a légynek sem. Ilyen cudar időben viszik, no, de ilyet! — Megérdemlik a | piszkok, nem ismertek se embert, se istent. Fennhordták az orrukat, lenézték a szegényt. Megoszlottak a vélemények. A lányok kört lógtak és énekeltek. A fiuk a túlsó sarokban iökdöstek egymást, nevetgéltek, füstöltek. Tóth Lajos, a falu leggazdagabb legényve, alig tizenhét éves, majd ajtóragasztéklg ért a feje, pattanásos arcú, egyébként jóképű, göndörhajú, demizson bort hozott a pincéből, az [árt körbe, kézről kézre. Laci is jói meghúzta. A hideg ital metszette a torkát, egyébként szétáradt benne tüzesen, kedvderítőn. A következő táncban Laci Jolikát, az unokahúgát kérte fel. Ma még nem táncolt vele. Legalább megszorongatja a derekát, jól magához simítja — bújik az anélkül is jó vele táncolni. És igazán szép teremtés. Nem nagy növésű, de arányos a teste, formás, kedves báj lengi be az arcát. — Nincs egy szavad sem, Laci? — kérdezte (öli sokára. — Táncolunk, néni? — Máskor tudsz beszélni tánc közben is . . Sajnálod? — Kit? — Hát a kolonista lányt. — És ha sajnálom? — Rosszul teszed l— mondta Joli. . — Miért teszem rosszul? — Csak. — Árt az neked, ha sajnálom? — Hátha . . . • — Ne bolondozz, Jolika! — Nem bolondozok . . . Tudd meg, hogy nem hozzád való. Most meg már, most meg már úgyis hiába. Elment Soha nem jön vissza. — Visszajöhet még. — Lesheted. • Laci nem válaszolt. Táncolt, táncolt egykedvűen, s egyr.e csak Koháry Marikára gondolt. Diihös volt. — Ilyen ítéletidőben! — mondta ki hangosan a gondolatát. — Tehetsz te róla? — kérdezte Joli. — Nem tehetsz te arról, senki sem tehet arról ... Inkább dalolj! . . . Olyan szépen tudsz dalolni, no, dalolj már! — mondta a lány könyörögve. — Nincs kedvem mondta LaLci, pedig az Ltal már dolgozott ben^ ne. — Hogyan daloljak, ha egyszer nincs kedvem. — Az én kedvemért, Laci. — Simult a fiúhoz, szorította a kezét, s nézett tel rá kedves mosollyal. Még csíklábolva sem érné el szájával a száját. Erre a gondolatra megremegett, š ha lehet, még jobban elpirult. — Jó veled táncolni suttogta. — Nekem is — mpndta a fiú. " ; — Dalolj már! — Majd máskor. — Örök-harag* — Van, aki dalol a te füledbe — mondta később Laci. — Kicsoda ? — Kalita Józsi ... a bíró fia. — Józsi nem is tud dalolni — nevetett fel a lány. — Számít az valamit, nem számít. Azért csak dalol, meg szorongatja a derekad, meg úgy néz rád, mintha tel akarna falni, és van negyven hold földje. Apádnak csak az a fontos . .• a negyven hold. — Miért volna fontos? — Kérdezd meg tőle! — Soha nem leszek a józsi felesége — mondta a lány tiltakozó haraggal. — Azt hiszed, nekem kell a Kalita Józsi!? — Számít is az valamit, hogy neked mi kell, mi nem! . . . Kell apád: nak! És ha neki kell, a felesége leszel, hiába is kapálózol ellene — mondta Laci. — Különben . . . Azt már eldöntötték, hogy a Kalita Józsi felesége leszel, ha tudni akarod... — Hegyesen táncolt a fiú, maga sem tudta, miért felesel a lánnyal. Talán csak bosszantani akarta, vagy elszomorítani — ne legv.en egyedül a szomorúságával —, pedig semmi értelme. Tulajdonképpen miért is szomorkodik?. . . Búcsú óta nem is találkozott Koháry Marival, pedig nagyon szeretett volna vele találkozni. Nem volt rá alkalma. Lesni lesett rá, hiába. Minden távolban feltűnő lányban őt látta, őt várta. Esténként, ha lefeküdt, róla ábrándozott, reggel, ha felébredt, őrá gondolt először. Marhaság, mi értelme? — Te is az ötven holdjáért sajnálod a telepes lányt? — kérdezte Joli váratlanul. — Biztosan azért. — Nem igaz! . .. Eszembe sem jutott a földje . .. Érdekel is engem a föld, nem akarok én paraszt lenni. — Hát mi a csuda leszel, talán bizony nagyságos úr!? — nevetett fel Joli kissé bántón, gunyorosan, de azért az is kiérződött,.a hangjából, hogy játszik. — Ügy elmegyek én ebből a faluból, mint a füsti — moridla Kocsis Laci halálos komolysággal. — Azt hiszed, nem merek elmenni? Azt hiszed? >• — Azt hát, nem mersz! Hová is mennél, talán csáváigónak? — Mit törődsz te azzal? — Valakinek csak kell törődni veled! Milyen szépen mondta! Utánozhatatlanul, és csak egyféleképpen lehet értelmezni. A nyárra gondolt a fiú, a tarlóra és félkeresztre, amelynek tövében ültek, a maszatos puszira, ami lángralobbantotta az arcát... szeret a kis butus, istenugyse szeret, gondolta. Magához vonta, megszorította a kezét. Joli felszisszent, s bár fájt a tenyere, mégis, hálásan nézett fel a fiúra. Kedve lett volna belecsókolni a tágranyílt szemébe, beleharapni a szájába, mint a piros almába. " — Unokatestvérek vagyunk, soha nem Tehetsz a feleségem — mondta Láci. *
