A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-11-08 / 45. szám
Egy író önmagáról Beszélgetés Konsztantyin Szimonovval Mielőtt eljöttem volna Önhöz, egy kis „közvélemény-kutatást“ végeztem. Megkérdeztem néhány embert: „Kicsoda Konsztantyin Szimnnov?“ Egyesek azt felelték, hogy költő, mások azt, hogy író, közéleti személyiség, békeharcos, Mi az Ön véleménye röviden a „közvéleménykutatás“ eredményéről, mivel Önről van szó? Immár tizenöt éve nem írok verseket, kizárólag prózával foglalkozom, háborús regényeket írok, de úgy érzem, nem szabad rossz né ven vennem, hogy a megkérdezettek egy része költőnek tart. Jó dolog az, ha valakit költőnek tartanak. Ügy látszik, megmaradt az emlékezetük legmélyén néhány versem. Természetesen — s ezzel, azt hiszem, minden író így van — a legfrissebb művem visszhangját tartom a legfontosabbnak. Az én legfrissebb művem pedig két regény — az „Élők és holtak“ és a „Nem születünk katonának“ Ha pedig egyéni véleményemre kíváncsi, én — legalábbis az utóbbi évtizedben — prózaírónak tartom magam. Sőt, bizonyos fokig történésznek is, mivel a háború, amiről írok. ma már történelem... Szimonov ezután így folytatja: Az, aki békeharcosnak nevezett, voltaképpen nagyon megtisztelő és sokra kötelező címmel ruházott fel... Ha az emberiség jövőjére gondolunk, nincs fontosabb dolog a békéért vívott harcnál. Igaz, nem vagyok olyan tevékeny harcosa e mozgaloraak, mint sok más, írótársam, bár húsz esztendeje részt veszek benne Lényegében katonaiíró vagyok, csaknem mindaz, amit írók, a legutóbbi háborúról szól. Ügy érzem, hogy nekem, mint e^háború részvevőjének, kötelességem írni arról, amit láttam, amit tudok. Ön szerint melyek azok az erkölcsi problémák, amelyeket az Önök korának sajátos körülményei akoztak, s amelyek ma különösen élesen jelentkeznek? Ogy érzem, hogy mindmáig a legfontosabb ríkölcsi probléma a társadalmi és az egyéni érdek összeegyeztetése, az, hogy az ember alá tudja rendelni tevékenységét társadalmi kötelezettségének, anélkül, hogy erőszakot tenne a saját személyiségén Mit tart Ön a mai fiatalok legértékesebb tulajdonságának, s melyek azok a vonások, amelyek tiltakozást, elkeseredést keltenek Önben? Az én szememben a mai fiatalok legvonzóbb tulajdonsága a műveltségük, ami sokkal szélesebb körű, mint az én ifjúságom idején volt. Nagyra becsülöm azt a törekvésüket, hogy önmaguk akarnak eligazodni a bonyolult kérdésekben és problémákban. Tetszik bennük az, hogy szeretnek vitatkozni, érzékenyen reagálnak az igazságtalaságokra, komolyan eltöprengenek az élet hiányosságain és meg is bírálják azokat. A kritikusan gondolkodó egyéniségeket, amelyek minden nemzedék soraiban — így a fiatalok között is — megtalálhatók, két kategóriába sorolnám. Az első kategóriába tartoznak azok, akik munka közben gondolkodnak kritikusan, a másodikba pedig azok, akik munka helyett teszik ezt. Én, természetesen, csak az első kategóriát értékelem pozitívan. Ön szerint miben kell megnyilvánulnia az önálló életet kezdő fiatalok társadalmi aktivitásának? Az embernek nyilvánvaló kötelessége, hogy munkát keressen magának, s olyan munkát igyekezzék találni, ahol a legjobban hasznosít hatja erejét a társadalom szolgálatában. Ügy érzem, a fiatalok társadalmi aktivitásának ez zel a kereséssel, ennek a kérdésnek elvi felfogásával kell kezdődnie. Nem hiszek az olyan ember társadalmi aktivitásában, aki könnyű, kényelmes munkát keres és talál magának, és tudatosan kivonja magát az alól, hogy minden erejét az emberek javára fordítsa. Az ilyen ne beszéljen nekem arról, hogy az embernek mit kell és mit nem szabad tennie. Ismétlem: szerintem a társadalmi aktivitás ott kezdődik, hogy az ember erejének megfelelő munkát válaszszón magának. S miközben ilyen munkát keres, az a törekvés vezesse, hogy adjon, s ne az, hogy kapjon. Az igazi társadalmi aktivitás az, ha az ember nekigyűrkőzve dolgozik ... Ön szerint mi teszi az embert boldoggá, s az életben mit becsül az ember a legtöbbre? Az én számomra mindig az volt a legfontosabb, hogy éreztem: szükség van a munkámra. Ez az érzés jelentette és jelenti nekem a legnagyobb boldogságot. Egy ember tevékenységének a társadalmi értékelése elsősorban attól függ, hogy az illető hogyan végzi a munkáját. Ez nagyon értékes vonása a mi társadalmunknak. Mikor lépett be a kommunista pártba? Negyvenegyben lettem tagjelölt. Már nem emlékszem pontosan, hogy június 23-án, frontindulásom napján, vagy előző nap kaptam-e meg a kerületi pártbizottságon a tagjelölt igazolványomat .. Ki a legjobb barátja? A legjobb barátom? A feleségem. Hogy miért? Mert, először is, azonos nézeteket váltunk az életről, másodszor pedig őszintén beszélünk egvmással a munkánkról. Sok jóbarátom van. De a legjobb barátomról kérdezett. Önt többször is kitüntették a háború alatt. Melyik háborús kitüntetését becsüli a legtöbbre? Negyvenkettő májusában együtt voltam a karélidi-fronton Jevgenyij Petrovval, az „Aranyborjú“ és a „Tizenkét szék“ szerzőjével. Petrov életében egyébként ez volt az utolsó előtti alkalom, hogv a frontról tudósíthatott. Később ugyanis. Szevasztopolból hazafelé utaztában hősi halált halt Akkor ott a murraanszki front-, szakaszon, a tüzérség állásaiból visszatérve, egyhideg földkunyhóban üldögéltünk. Dideregtünk. Váratlanul betoppant hozzánk egy jó ismerősöm. az azóta elhunyt Leonyid Ruzov ezredes, aki a háború előtt sarkkutató volt. Ez a nagyon érdekes ember jókedvűen toppant be hozzánk, s egy kulacsot emelt a levegőbe. „Egy egész kulacs pálinkát szereztem helyetted!“ — kiáltott rám nevetve. „Milyen alkalomból?“ — kérdeztem. „Ebből az alkalomból“ — felelte és a kezembe nyomott egy táviratot, amelyben a „Krasznaja Zvezda“ szerkesztősége arról értesített, hogy kitüntettek a Vörös Zászló hadiér. demrenddel. Számomra ez az érdemrend nagyon nagy értéket jelent. Ez volt az első érdemrend, amelyről kisfiú korom óta ábrándoztam. S hogy a békeidőkről is beszéljünk, természetesen nagyon meghatódtam, amikor az ötvenedik születésnapomon Lenin-renddel tüntettek ki. Ha most ön lenne a riporter és Önnek kellene kérdeznie Szimonnvtól, az írótól, mit kérdezne tőle? Ha jó, vagy ha rossz viszonyban volnék vele? Ha jó viszonyban volna . . . Hm ... Az nehéz ... De ha rossz viszonyban volnánk, a kérdés így hangzanék: „Miért ír olyan keveset a fiatalokról?“ S mit válaszolna erre Szimonov, az író? Azzal mentegetőznék, hogy de hiszen a fiataloknak írok. Legalábbis erre törekszem . .. Még egy utolsó kérdés: tett e már fel Önnek olyan kérdést az élet, amelyre sehogyan sem tudott válaszolni? Szimonov egy kis gondolkodás után így felel: „Szerintem, csakis ilyen kérdéseket tett fel nekem.“ Majd mosolyogva azzal folytatja, hogy ha egy író, önmagát túlbecsülve, azt tartja magáról, hogy az élet minden kérdésére tud yá. laszolni, akkor már nem is író többé A beszélgetést feljegyezte: G. Bocsarov SOMLYÓ ZOLTÁN Mai uan a cá%? Szentpéterváron hulló hó alatt Vonul egy sötét, óriás csapat, Rongyos ruhájuk ég szívük felett, Pirosra festik az orosz eget. Megdöngetik a téli palotát. Beordítnak a kemény falon át: A lámpavason fej már rég nem lógott! Föjgyújtjuk mostan Moszkvát, Novgorodot! . . . A kancsukát nem tűrjük el mi már — Hol van a cár? Es a csapat csak nő, csak egyre nő, Vörös lángban áll ezer háztető. Az ucca él, a por föltámadott. S magával ránt száz kozákszázadot. Hé oroszok, megfordult a világi Ma vége lesz a cári hatalomnak, A kard szalad, mindennek nekivág, Éljen szele az új forradalomnak! Vérrel keverve rózsszín’ a sár: Hol van a cár? Hol, merre van? Tán éppen vacsorái? Az asztalán a sok-sok drága tál. Testőrgárdája őrzi ragyogón, Gyémántok közt ül reszketőn, fakón ... Pezsgőt iszik, mely bátorít, hevít, S a cárné bontja drága selymeit... Es végigszáguld viharthordó szárnyon Az igazságnak szava Péterváron, Mint éjidében a halálmadár: Hol van a cár? Ijedt-sötétek már a cári termek, Kristályablakot százat is bevernek. S tovább rohan a föltámadt tömeg, Minisztert fog, nevetve öli meg. A jó atyuska így csinálta ezt, Nem volt szent néki isten és kereszt. Sok ember kellett ágyútölteléknek, az uccaporban vérvirágok égnek ... Minden-minden meg van bosszulva már: Fut, fut a cár ... 1917. ápr. 29. 10
