A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-10-25 / 43. szám
ILLYÉS GYULA: VADLUDAK Kezdik oz égen mértanukat újból a vadludak: illesztik hegyes szögbe tengve úszó vonalukat. Húzzák együgyű rajzaikat ismét a vadlibák — Ősz! - riad félve föl bennem ma is még a kisdiák. \ Szállnak a példák, a libegő ábrák; írja megint s törli egy titkos kéz az égi táblát kedve szerint. Készül ezredszer a rejtelmes képlet. Szívem figyel. Mint a tanyán rég, többet ma sem értek: indulni kell. Menni, anyámtól, messzi, más világba: ez volt az ősz! „Más teszel, mint mi!" Otthagyni mi drága, szép: ismerős. Engedtem, mentem, s lettem, ami tettem s szívem sajog; fáj, hogy nem vagyok - bármily érthetetlen -ki nem vagyok! ... írják a libák, kijavítva gyorsan, a jeleket. Gágoknak egyet, mint gyerekkoromban s ellengenek! BLAKE: AZ ŐSZHÖZ Ő, gyümölcsterhes és szőlők levétő! vérfoltos ősz, ne menj még, ülj le árnyas tetőm alatt; itt jó ha megpihensz, s hangold vidám sípomhoz hangod, ő, hadd libbenjenek az év leányai! Virágok és gyümölcs dalát dalold. „A kis bimbó a napra tárja kelyhét és szerelem fut remegő erében, száz virág ring a reggel homlokán és dúsan virul az este fényes arcán, mígnem a fürtös Nyár dalába fog s fejére tollas felhő hint virágot. Gyümölcs-illatban fürdenek a légi szellemek, s a szárnyas gyönyör a kertben kóborol vagy a fákra ül s dalol.“ jgy énekelt, ülvén, az édes Ősz, majd megborzongva felkelt és a dombok fölött eltűnt, itthagyva drága terhét. Somlyó György fordítása Nagy Jójset: Kisütött a Nap (tusrajz) három kenyér, tíz konzerv és három váltás alsónemű maradt. Egész nap meneteltünk és estére ugyanoda értünk vissza, ahonnét elindultunk. Végre mégiscsak Kijevbe értünk! Itt a cseh légionáriusok voltak az urak. A tetvek, poloskák és svábok éjjel-nappal gyötörtek bennünket a gyűjtőtáborban. Már öngyilkosságon törtem a fejem! Egy napon aztán különválogatták a tiszteket és a legénységet, ügy véltük, hogy nemsokára munkára visznek bennünket valahová Szibériába. Meghallottam, hogy minden négy fogoly tiszt vihet magával egy tísztiszolgát. Mert a tiszturak még a fogságban is urak! A Pesti Hírlap szerkesztőjének fia, Ludvig Kálmán szólított meg: — Nem jönne el velünk tisztiszolgának? Nem sokáig törtem a fejem, bólintottam: — Megyek, ha lehet! Csakhogy a fogolytábor őrsége engem nem engedett ki, mert szárofetetti voltam. A szögesdrót túlsó oldaláról szólt vissza Ludvig: — Bújjon át a kerítés alatt és jöjjön utánunk. Így is történt. A nagy kapkodásban senki sem vette észre, hogy én kutyamódra átkapartam magam a szögesdrót alatt! Sok ezer fogoly volt ebben a táborban és az örök most csak a kapura figyeltek. így aztán a tisztekkel utaztam egészen Habarovszkig. A kínai határ közelében szinte ingyen lehetett vásárolni a parasztoktól, s így nagyon jól éltünk addig, amíg el nem fogyott a pénzünk. Azután már másként „szerveztük“ meg a bevásárlásainkat. Megrakodtunk mindennel és még mielőtt fizetésre került volna a sor, a tisztek meg az őrök kiabálni kezdtek: — Gyorsan beszállni! Gyorsam Azonnal indulunk tovább! — s mi pedig fizetés nélkül ugráltunk fel a vonatra. Sohasem felejtem el a következő esetet: Egy alkalommal az előbb ismertetett módszer szerint akartunk bevásárolnil A vészkiáltás elhangzása után, megrakodva fel akartam ugrani a vonatra, amikor egy feketehajü, íeketeszemií kisfiú magyarul rámkiáltott: — Bácsi, maga nem fizetett! Annyira meglepődtem, hogy mindent visszaadtam nekik és a még megmaradt pénzemet is a kisgyerek kezébe nyomtam. Beszélgetni kezdtem az apjával, éppen el akarta mondani, hogyan került ide a kínai határ mellé, amikor a vonat valóban megindult és nekem már rohannom kellett. Krasznojarszkban már esett a hó. Egy hatalmas kaszárnyába szállásoltak el bennüket. A tisztek ágyon, mi tisztiszolgák pedig priccsen aludtunk és a gyakran negyvenfokos hidegben csak egy kínai köpennyel takarództunk. Minden négy lisztnek volt egy csicskása. s ennek aztán — szolgálatai fejében egy egy rubelt adtak havonta. A tisztiszolga sörpört, rendben tartotta gaz dái ágyát és ruháját, bevásárolt nekik stb. Lassan beleszoktunk ebbe az életbe, azaz — inkább beletörtünk. Mindenki keresett magá nak valami elfoglaltságot és jöhetett a nagy orosz tél. Eljött karácsony és Szilveszter ünnepe is. Elhatároztuk, hogy megünnepeljük úgy, ahogyan lehet. S ez nem is volt olyan nehéz, hiszen a tábor kantinjában volt minden: csupa amerikai árú. Volt száz rubelem, s az egyik őr tízért egy egész zsák cigarettát hozott, kettőt még vissza is akart adni belőle, de nem fogadtam el, inkább még megtoldottam öttel a borravalót. így készültünk fel az ünnepekre! Enni- és innivalónk volt bőven, a tisztek még műsort is készítettek elő, hiszen a legtöbbjük tanító volt. Karácsony estéjén a „lakoma“ után körülvettek a tisztek, amikor megtudták, hogy gerencsért vagyok. Egyre biztattak, hogy beszéljek nekik a babonáinkról, hiedelmeinkről. Szívesen ráálltam, hiszen szerettem a falumat! Kint nagy pelyhekben hullt a hő, mi körülültük a dúsan megterített asztalt és én mégis a falumat láttam, a Zoboralji zsuppfedeles házacskákat. ■ — A lányokról-: beszélj! — kurjantotta valamelyik tiszi. S ezen sein lepődtem meg, hiszen a nap tizenhat órájában legtöbbet a fehérnépröl beszéltek a tiszt urak Belekezdtem a mondókámba: — Karácsony este templomba megy a leány Gerencséren... A zsebkendőjében egy mákos pupácskál (mákosgubát) visz magával és ezt úgy teszi bele a szenteltvíz tartóba, hogy senki ne vegye észre. Ha valaki meglátja, elkerüli őt a szeretője. Az éjféli mise után kijövet a leányok megrángatják a harang kötelét is, hogy híresek legyenek. De hát ez csak amolyan babona, már nálunk sem mindenki hisz benne. Inkább csak úgy, szórakozásból csinálják már. — Nem baj, csak mondjad tovább! — Hát jó, én mondhatom, akár holnap estig is. Szóval nálunk az is szokásban van, hogy az eladó lány homlokát, mellét meg a micsodáját megmézezik karácsonykor, hogy a lányok édesebbek és kapósabbak legyenek. Erre kitört mindenkiből a kacagás: — Ne ugrass bennünket, te palóc! — Ilyen mézesülepű fehérnépet én is elfogadnék most hirtelenében!... — Az se lenne baj, ha szeplős lenne kissé! — Az se, ha nagy lenne az orra! — Még az se, ha bandzsítana. — Vagy akkora púpja lenne, mint egy malomkő. — Akármilyen lehetne, ha az sem hiányozna róla, ami a legfontosabb! Anti bácsi megnedveslti a bajuszát egy kis jóféle törköllyel, az emlékeit gyűjtögeti. Közben bejött a leánya is, aki ugyan már nagymama, de amikor a mézezésről beszélt az öreg, egészen elpirult: — Dudu (nagyapa), miért mondasz el ilyen butaságokat? Nem ts tudom, hová nézzek szégyen letemben! ... De Anti dudu nem hagyja ám magád — Ha nem mész ki azonnal, még azt is elmondom, hogyan szögelte meg Marist a csősz! — Jaj, istenem. Maga vénségére megbolon dultl — kapott a fejéhez a lánya és kifutott a konyhába. I Folytatjuk)
