A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-10-25 / 43. szám
Remete volt-e FÁBRY ZOLTÁN? „A törékeny férfi, akinek olyan vékony volt a bőre, mint a friss dióbél burka, és akit gyakran láttak margaréták között“, Fábry Zoltán; ő készítette talán a legtökéletesebb röntgenfölvételeket a fasizmusról. És róla mondják, még most is, a stőszi, centrumon-kívüli évtizedes külön-levésre hivatkozva: remete volt, magányos harcos, partizán. Remete volt, hiszen magányos: nem választott élettársat, nem hagyott hátra utódokat, csak az írásnak élt. Most, miután halála idegzsibbasztó hatását félig-meddig kihevertük, és nekiláthattunk anyagot gyűjteni életéről, körülrajzottuk ismerőseit, barátait, ismerkedünk csaknem hetvenhárom esztendejének részleteivel, kutatunk a környezet lélektani térképe után: bátran állíthatjuk: szó sem volt remeteségről, magányosságról, világtól-elszakadásról! Azt, hogy a legérzékenyebb műszerhez hasonlóan figyeli, mi történik planétánkon, Írásaiból is tudhattuk, nem maradt visszhangtalanu'l semmi pozitív vagy negatív jelenség benne. Amíg és amikor egészségi állapota engedte, írt és visszhangzott. Magánya termő egyedüllét volt a nap bizonyos szakaszaiban. Az íráshoz és olvasáshoz föltétlenül nyugalomra volt szüksége, nem volt kávéházban alkotni tudó típus. A legapróbb nesz is zavarta, ha dolgozott vagy olvasott. Amikor viszont végeszakadt a munkának, máris hívta magához környezetének hozzá legközelebb álló tagjait, és még az is érdekelte, ki mit vásárolt a ruhásboltban, vagy mennyit késett a stószi busz. Ebben a cikkben most néhány nőről lesz szó. Olyan lányokról-asszonyokról, akikhez köze volt, akikhez ragaszkodott, és akik élete egyes fázisaiban a legközelebb kerültek hozzá. Az örök kérdezők most kórusban mondhatnák: Dehát miért nem házasodott meg Fábry Zoltán? Azért, mert patyolat-tiszta erkölcsű férfi volt, aki nem merte vállalni, hogy életének megpróbáltatásait, elvhűségét és igazságszeretetét más is megszenvedje. Tudta, hogy börtön is várhat rá, és tudta, hogy a megélhetés is nehéz, ha az ember hű marad elveihez. Mint ahogy azt a Stószi délelőttökben írja, nem akart fölös terhet róni másra, és ha megházasodott volna, nem állhatott volna szívvel-lélekkel az ügy mellett. Élete utolsó pillanatáig érdeklődött a lányok és asszonyok után: megfigyelte, divatosan öltözködnek-e, szépek-e. Az egyik stószi asszony a megmondhatója, milyen spontán fejezte ki elégedetlenségét az író, amikor a csinos menyecske fején műkontyot fedezett fel, amely — véleménye szerint — nem fokozta, hanem csökkentette arca szépségét. Nézzük hát, ki vette körül Fábry Zoltánt szeretettel, női gyengédséggel? Kezdjük talán az édesanyjával, aki még idősen is szép asszony volt. 1925-ben halt meg, és fián kívül lányát, az író nővérét is árván hagyta. Nővére 1929-ben halt meg, tehát négy évvel édesanyja halála után. Kevesen tudják, milyen nagy hatással volt a fiatal Fábry Zoltánra lánytestvérének sorsa. A lánytestvér ugyanis vakon jött a világra. Később, miután megoperálták, valamicskét látott, jó fénynél érzékelte a tárgyak körvonalait. Fábry Zoltán ezért tartott tehenet is: testvére szerette az állatokat, és néha sikerült a tehén foltjait megsejtenie. Ez volt rövid életének egyetlen gyönyörűsége. A fiatalokat mindig szerette Fábry Zoltán. Egyik legutolsó fényképén is erről tesz tanúbizonyságot. Fábry szűkebb környezete, fiatalkori barátai és ismerősei úgy vélik, ez is közrejátszott abban, hogy az író nem házasodott meg. — Félt ugyanis attól, hogy gyerekei örökölhetnék a fényérzékelő szerv hibáit, és még a tervtől is irtózott, ha esetleg születendő vak fiára vagy lányára gondolt. Egyik legnagyobb szerelme, a stószi Mádika is tragikus sorsra jutott, fiatalon, alig túl a harmincon meghalt. Többéves kapcsolat fűzte össze a két fiatalt. Fábry éppen az első világháború csatatereit járta, és mint általában, a szerelemben is precíz és kitartó volt, naponta írta Mádikának a leveleket és levelezőlapokat, mindig íöltüntetve a feladás helyét és a levélírás idejét. íme,' egy postai levelezőlap szövege. Nemcsak azért érdekes ez a pár sor, mert bizonyos fokig elárul valamit a fiatal Fábry lányokhoz fűződő kapcsolatáról, hanem azért is, mert innen erednek az első halvány nyompatakok a Fábry és a háború témára. Itt még bizonyos iróniát fedez fel az olvasó, később aztán egyre tudatosabb és adatszerűbb, csupalogika összefüggést: „1917. jún. 27. Kedves Mádika! Hallom, hogy Miskoiczun — azaz pardon Diósgyőrön — jól mulatott, de közben, nem tudom már hányszázadszor, ismét nem jutott eszébe: hogy szegény nagyapó nem mulat és jól esne neki egy pár sor. Különben is van idő. Hisz oly soká tart még a háború!...“ Meg kell magyaráznunk a „nagyapó“ előfordulását a szövegben. A stószi fiatalság példás társasági életet élt, és ennek egyik központja, érdekes alakja éppen Fábry volt. Fényképeken gyakran látjuk mókázva, vagy romantikusan a messzibe nézve, de mindig lányok között! Mint iijú ember színdarabokat is ren. dezett, és már akkor föltűnt alapossága, bölcsessége. Így kapta a stószi fiataloktól a „nagyapó“ nevet, amelynek örült és gyakran említi magát ő is így, mint ahogyan ez a lapszövegből kiderül. Ugorjunk most néhány évtizedet előre, és hallgassuk meg A. M-t, aki az író utolsó tizenöt évének hű krónikása, akinek fényképe Fábry legutolsó jegyzetfüzetében is megtalálható, és aki műveltsége kapcsán is egész közeli kontaktusba került vele. A. M. szerint inkább optimista, vígkedélyü ember volt Fábry Zoltán, akit azonban betegsége és néhány meddő vita sokszor le tudott törni. Ha személyesen nem tudtak találkozni, mert Stósz és Kassa mégiscsak elég messze esik egymástól, leveleztek. A bő évtized alatt többszáz levél, fénykép, cikkrészlet és távirat gyűlt össze A. M.-nél. 0 értesült először haláláról is, és ő volt az a szőke asszony, aki az író dolgozószobájának asztalára vörös szegfűket helyezett a temetés napján. Fábry nem félt a haláltól, de féltette meg nem írt műveit. Elsősorban az Ady-könyv izgatta. Egész élete folyamán gyűjtötte ehhez a könyvhöz az adatokat. Adynak külön „sarka“ volt a szobában, ott csak a vele kapcsolatos, felhasználásra váró adatok sorakoztak, és Nagy jános Adyportréja, amelyet úgy szeretett. A tavalyi ősz tarka színeit nézve keserűen szólalt meg az ablakban álló Fábry: „Milyen kár, hogy jövőre én már nem leszek itt.“ — Sajnos igaza lett, halála váratlanul következett be, és sokakat letört. A. M. küldte az írónak azt az olvasólámpát is, amelynél aztán a legtöbbet és legszívesebben böngészte az újságokat és könyveket. Túl azon, hogy szeretete melegével elárasztotta a finomságot és ragaszkodást gyermekként elváró művészt, gyógyszereket szerzett be számára, cikkeket fordított, vagy cikkekre hívta föl a figyelmét. Ha pedig a kassai kórházban helyezték el a kivizsgálásra berendelt, vagy ápolásra szoruló Fábryt, A. M. mindennapos vendég volt az osztályon. Élete utolsó perceihez talán legtöbb „köze“ Schreiberéknek volt. Ök gondozták Fábryt, ők főztek és mostak rá, ők vásároltak neki, vitték - hozták a postáját. Azt, amit Schreiberné és tizenhétéves lánya, Aiiszka, aki „Csacsi“ néven ismert, elmondtak, külön cikkekben lehetne csak megírni. De erre most nincs hely és idő. Elmondanánk viszont halála körülményeit, úgyis sok körülötte, a legenda. Tehát: nem könyvvel a kezében találtak rá reggel, mint ahogyan sokan tévesen hiszik. Szombaton este, a szokásos vacsora elköltése után olvasni vonult vissza az író. Éjfél előtt sohasem feküdt le, ezt az időt vagy olvasásra, vagy rádiózásra szánta. (A megbeszélt „fényjel“ után jöttek át esetleg Schreiberék, ha arra szükség volt. Nem lakott ugyanis Fábrynál senki, az őt zavarta volna, és a szemben lakó gondos ápolókkal évek óta úgy egyezett meg, ha rohama lesz, vagy rosszul van, meggyújtja a villanyt, és akkor átjön hozzá valaki. Ez a fény-telefon bevált jelzőrendszerré vált.) Május harmincadikén viszont nem vették észre Schreiberék a fényjelet, az író ugyanis remek állapotban volt hetek óta, és a szomszédház első szobájában a nagymama aludt. Reggel, amikor Schreiberné észrevette, hogy ég a villany, átsietett, de már csak halva látta viszont Fábry Zoltánt. Keze mintha a pulzust tapogatta volna, arcán a szenvedésnek semmi nyoma. Az orvos szerint nem segített volna az azonnali beavatkozás sem, gyorsan jött a halál. Schreiberék, a lelkiismeretes ápolók tehát megnyugodhattak. Nekik és a gyógyszereknek, a gondos orvosi kezelésnek köszönhető elsősorban, hogy Fábry Zoltán csak 1970-ben hagyott itt bennünket. Női kezek öltöztették föl, női kezek érintették utoljára. És női kezek nyitják ma is leggyakrabban lakásának ajtaját, hogy szellőztessenek vagy az illetékeseket végigkalauzolják a két szobában. Nem volt tehát mogorva, borostás remete legkiválóbb Írónk, legtisztább szívű emberünk. Ez a néhány sor nem bizonyíték kívánt lenni, hanem csupán felkiáltójel: ne ítélkezzünk egykét kósza hír alapján, és ne vegyük át az újságokban egyszer-kétszer megjelenő bombasztikus jelzőt. Magunknak is és másoknak is árthatunk vele. BATTA GYÖRGY
