A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-07-12 / 28. szám
Keszeli Ferenc három verse kohézió ámokfutás éjszakák fárasztják bennem a bánatot mocorognak mélyen gyöngyálombákomok fél tonna árnyékom ilyenkor láthatatlan tüskésedéin mohásodom fair-play egymagámban mert fáj az alvás és koromfoltokat álmodom futok szűk falak között nyomom marad a falon vérem bőröm mint penészvirág ott ragyog mindkét oldalon az út végén tükörnek ütközöm benne látszik duplának a tér s mert nem érzem hát lássam legalább lekopott vállamról mind a két kezem lila kört kergetek mely a tükörben sárga és háromszögletű requiem méregetjük egymást a halállal furcsálgatja rajtam a sietést forgat kezében mint talált garast kap értem szöget gyufát és villamosjegyet félelmemmel űzi el unalmát elkísér akár az értelem gépesített gyászszertartásig elkísér élek a másnapos halál tudatában viselem ősi egyenruhám élek mezítelen ez a civilruhám Tóthpál Gyula felvétele egyiptomi kapocs tartja össze, összehajtó krokodilusokat ábrázolva: Szebek isten jelképét. Keze mozdulatlanul nyugszik térdén, szeme pedig mély gondolatoktól beárnyékolva, rebbenés nélkül figyel kelet felé, a Holt-tenger irányába: arra, ahol az Ánazehegy kerek orma fölött most bukkan fel lángolva a nap. Reggeli szél fúj kelet felől és virágzó szőlő illatát hozza: a rezeda és az erjedő bor illatát. A sötét ciprusfák komolyan ingatják karcsú koronájukat és gyantás leheletet árasztanak. Fürgén csacsognak egymással az olajfák ezüstös zöld levelei. Ekkor Salamon felemelkedik és liallgatózni kezd. Kedves női hang, csengő és tiszta, mint e harmatos reggel, énekel valahol nem messze, a fák mögött. Az egyszerű, lágy dallam úgy csorog, mint a csengő hegyi patak, ugyanazt a pár hangot ismételve. És igénytelen, kecses bája az elérzékenyülés szótlan mosolyát villantja meg a király szemében. A hang egyre közelebbről hallatszik. Itt cseng már a terebélyes cédrusok mögül, a borókabokrok sűrű zöldje mögül. Ekkor a király óvatosan széthajtja az ágakat, csendesen átsurran a szúrós bokrok között és kilép a szabadba. Előtte, a nagy sárga terméskövekből rakott alacsony kerítés mögött szőlőskert emelkedik. Lenge kék ruhába öltözött fiatal lány jár a karók sorai között, lehajol némelyik fölé, megint felegyenesedik és énekel. Rozsdavörös haja lángol a nap sugaraiban. Míglen meghűsül a nap és az árnyékok elmúlnak, térj meg, és légy hasonló, én szerelmesem, az őzhöz vagy szarvasoknak fiához a Béther hegyein. így énekel a lány, közben kötözgeti a szőlőt és lassan mind lejjebb ereszkedik, a kőfal télé, amely mögött a király áll. Egyedül van a lánii — senki sem látja és senki sem hallja; megrészegíti a virágzó szőlő illata, a reggel örömteli frissesége és a forró vér buzogása szívében: s az értetlen kis ének szavai maguktól születnek ajkán és elsodorja a szél örök feledésbe: Fogjátok meg nékíink a rókákat, rókafiakat, akik a szőlőket elpusztítják; mert a mi szőlőink virágban vannak. Közben leér egészen a falig, és nem véve észre a királyt, megfordul s könnyedén megy fölfelé a lankás emelkedőn, a szomszédos karósor mentén. Már tompábban száll az ének: Fuss én szerelmesem, és légy hasonló a vadkecskéhez, vagy a szarvasnak fiához, a drága füveknek hegyein! Hirtelen elhallgat és oly mélyen lehajol, hogy a szőlő egészen eltakarja. Ekkor megszólal Salamon bársonyos hangon: 13 — Leányka, mutasd meg arcodat, hadd halljam még hangodat. A lány gyorsan felegyenesedik és arcát a király, felé fordítja. E pillanatban hirtelen erős szél támad és irtegcibálja rajta a könnyű ruhát és szorosan odacsavarja a teste köré és a lábai közé. És egy szempillantásig, míg háttal nem fordul a szélnek, látja a király a lányka egész testét, a ruha alatt, szinte meztelenül, karcsú, magas alakját, tizenhárom éves erős virágzásában; látja kicsiny, kerek, kemény melleit és a bimbók dudorát, amelytől sugarasan redőződik a ruha, csésze alakú, kerek hasát és a mély vonalat, amely alulról felfelé futva, elválasztja lábait egymástól és kétfelé ágazik, a domború csípők irányában. — Mert a te hangod édes és a te arcod kedves nekem! — mondja Salamon. Közelebb jön a lány és remegőn, elragadtatással néz a királyra. Napbarnítottá, élénkszínű arca leírhatatlanul gyönyörű. Tömött, sűrű, sötétvörös haja, melybe két égőpiros pipacsot tűzött, megszámlálhatatlan göndör csigával borítja vállát, végigfut a hátán és úgy lángol a napsugarak füzében, mint az aranyos bíbor. Magakészítette, száraz, vörös bogyókból fűzött nyakéke kedvesen és ártatlanul fonja körül kettős láncban sötét, magas és karcsú nyakát. — Észre se, vettelek! — szólal meg lágyan, és hangja úgy cseng, mint a fuvola éneke. — Honnan jössz? — Olyan szépen énekeltél, leányka! A leány szégyenlősen lesüti szemét és elpirul, de hosszú pillái alatt és ajka szögletében rejtett mosoly táncol. — A szerelmesedről énekeltél. Olyan könnyű ő, mint a vad kecske, mint a fiatal hegyi szarvas. Bizonyára nagyon szép a te szerelmesed, leányka, ugye? Felnevet a lány, olyan csengőn és dallamosan, mintha ezüstpéna záporozna aranytálra. — Nekem nincs szerelmesem. Csak úgy énekeltem. Nem volt nekem még szerelmesem . .. Mindketten hallgatnak egy percig és mélyen, mosoly nélkül nézik egymást... A madarak hangosan feleselnek az ágakon. A leányka keble sebesen hullámzik a vékony vászon alatt. — Nem hiszek neked, gyönyörűségem. Olyan szép vagy... — Gúnyolódsz rajtam. Ide nézz, hogy lebarnultam ... Felemeli kicsiny, sötét kezét és a bő ujj könnyedén csúszik lefelé, vállára, felfedve könyökét, amely oly finom, kerek, kislányos. És így szól panaszosan: — Megharagudtak rám az én bátyáim és ide állítottak őrizni a szőlőt, és látod: hogy megbarnított a nap! — Ő nem, csak még szebbé tett téged, te, asszonyok legszebbike! Most, amikor nevettél, kivillantak a fogaid: olyanok, mint két frissen fürdetett, hófehér bárány és egyiknek sincs semmi hibája. Fürtjeid alatt orcáid, mint egy gránátalma két fele. Ajkad tűzpiros, gyönyörűség ránézni. Hajad pedig... Tudod, mire hasonlít a hajad? Láttad már, amint a Gileád-hegyéről este leereszkedik a nyáj? Ellepi az egész hegyet, csúcsától a lábáig és az alkony pírjában s a porban éppolyan pirosnak és hullámzónak látszik, mint a te fürtjeid. Szemed mély, mint Hesbon tava a Batrabbim-kapunál. Ö, milyen gyönyörű vagy! Nyakad egyenes és karcsú, mint Dávid tornya! ... I Folytatjuk)
