A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)

1970-07-12 / 28. szám

Keszeli Ferenc három verse kohézió ámokfutás éjszakák fárasztják bennem a bánatot mocorognak mélyen gyöngy­álombákomok fél tonna árnyékom ilyenkor láthatatlan tüskésedéin mohásodom fair-play egymagámban mert fáj az alvás és koromfoltokat álmodom futok szűk falak között nyomom marad a falon vérem bőröm mint penészvirág ott ragyog mindkét oldalon az út végén tükörnek ütközöm benne látszik duplának a tér s mert nem érzem hát lássam legalább lekopott vállamról mind a két kezem lila kört kergetek mely a tükörben sárga és háromszögletű requiem méregetjük egymást a halállal furcsálgatja rajtam a sietést forgat kezében mint talált garast kap értem szöget gyufát és villamosjegyet félelmemmel űzi el unalmát elkísér akár az értelem gépesített gyászszertartásig elkísér élek a másnapos halál tudatában viselem ősi egyenruhám élek mezítelen ez a civilruhám Tóthpál Gyula felvétele egyiptomi kapocs tartja össze, összehajtó krokodilusokat ábrázolva: Szebek isten jelképét. Keze mozdulatlanul nyugszik térdén, szeme pedig mély gondolatoktól beárnyékolva, rebbenés nélkül figyel kelet felé, a Holt-tenger irányába: arra, ahol az Ánazehegy kerek orma fö­lött most bukkan fel lángolva a nap. Reggeli szél fúj kelet felől és virágzó szőlő illatát hozza: a rezeda és az erjedő bor illatát. A sötét ciprusfák komolyan ingatják karcsú koronájukat és gyantás leheletet árasztanak. Fürgén csacsognak egy­mással az olajfák ezüstös zöld levelei. Ekkor Salamon felemelkedik és liallgatózni kezd. Kedves női hang, csengő és tiszta, mint e harmatos reggel, énekel valahol nem messze, a fák mögött. Az egyszerű, lágy dallam úgy csorog, mint a csengő he­gyi patak, ugyanazt a pár hangot ismételve. És igénytelen, kecses bája az elérzékenyülés szótlan mosolyát villantja meg a király sze­mében. A hang egyre közelebbről hallatszik. Itt cseng már a terebélyes céd­rusok mögül, a borókabokrok sűrű zöldje mögül. Ekkor a király óva­tosan széthajtja az ágakat, csendesen átsurran a szúrós bokrok között és kilép a szabadba. Előtte, a nagy sárga terméskövekből rakott alacsony kerítés mögött szőlőskert emelkedik. Lenge kék ruhába öltözött fiatal lány jár a karók sorai között, lehajol némelyik fölé, megint felegyenesedik és énekel. Rozsdavörös haja lángol a nap sugaraiban. Míglen meghűsül a nap és az árnyékok elmúlnak, térj meg, és légy hasonló, én szerelmesem, az őzhöz vagy szarvasoknak fiához a Béther hegyein. így énekel a lány, közben kötözgeti a szőlőt és lassan mind lejjebb ereszkedik, a kőfal télé, amely mögött a király áll. Egyedül van a lánii — senki sem látja és senki sem hallja; megrészegíti a virágzó szőlő illata, a reggel örömteli frissesége és a forró vér buzogása szívében: s az ér­­tetlen kis ének szavai maguktól születnek ajkán és elsodorja a szél örök feledésbe: Fogjátok meg nékíink a rókákat, rókafiakat, akik a szőlőket elpusztítják; mert a mi szőlőink virágban vannak. Közben leér egészen a falig, és nem véve észre a királyt, megfordul s könnyedén megy fölfelé a lankás emelkedőn, a szomszédos karósor mentén. Már tompábban száll az ének: Fuss én szerelmesem, és légy hasonló a vadkecskéhez, vagy a szarvasnak fiához, a drága füveknek hegyein! Hirtelen elhallgat és oly mélyen lehajol, hogy a szőlő egészen elta­karja. Ekkor megszólal Salamon bársonyos hangon: 13 — Leányka, mutasd meg arcodat, hadd halljam még hangodat. A lány gyorsan felegyenesedik és arcát a király, felé fordítja. E pil­lanatban hirtelen erős szél támad és irtegcibálja rajta a könnyű ruhát és szorosan odacsavarja a teste köré és a lábai közé. És egy szempil­lantásig, míg háttal nem fordul a szélnek, látja a király a lányka egész testét, a ruha alatt, szinte meztelenül, karcsú, magas alakját, tizenhárom éves erős virágzásában; látja kicsiny, kerek, kemény melleit és a bim­bók dudorát, amelytől sugarasan redőződik a ruha, csésze alakú, kerek hasát és a mély vonalat, amely alulról felfelé futva, elválasztja lábait egymástól és kétfelé ágazik, a domború csípők irányában. — Mert a te hangod édes és a te arcod kedves nekem! — mondja Salamon. Közelebb jön a lány és remegőn, elragadtatással néz a királyra. Nap­barnítottá, élénkszínű arca leírhatatlanul gyönyörű. Tömött, sűrű, sötét­vörös haja, melybe két égőpiros pipacsot tűzött, megszámlálhatatlan göndör csigával borítja vállát, végigfut a hátán és úgy lángol a nap­sugarak füzében, mint az aranyos bíbor. Magakészítette, száraz, vörös bogyókból fűzött nyakéke kedvesen és ártatlanul fonja körül kettős láncban sötét, magas és karcsú nyakát. — Észre se, vettelek! — szólal meg lágyan, és hangja úgy cseng, mint a fuvola éneke. — Honnan jössz? — Olyan szépen énekeltél, leányka! A leány szégyenlősen lesüti szemét és elpirul, de hosszú pillái alatt és ajka szögletében rejtett mosoly táncol. — A szerelmesedről énekeltél. Olyan könnyű ő, mint a vad kecske, mint a fiatal hegyi szarvas. Bizonyára nagyon szép a te szerelmesed, leányka, ugye? Felnevet a lány, olyan csengőn és dallamosan, mintha ezüstpéna záporozna aranytálra. — Nekem nincs szerelmesem. Csak úgy énekeltem. Nem volt nekem még szerelmesem . .. Mindketten hallgatnak egy percig és mélyen, mosoly nélkül nézik egymást... A madarak hangosan feleselnek az ágakon. A leányka keble sebesen hullámzik a vékony vászon alatt. — Nem hiszek neked, gyönyörűségem. Olyan szép vagy... — Gúnyolódsz rajtam. Ide nézz, hogy lebarnultam ... Felemeli kicsiny, sötét kezét és a bő ujj könnyedén csúszik lefelé, vállára, felfedve könyökét, amely oly finom, kerek, kislányos. És így szól panaszosan: — Megharagudtak rám az én bátyáim és ide állítottak őrizni a sző­lőt, és látod: hogy megbarnított a nap! — Ő nem, csak még szebbé tett téged, te, asszonyok legszebbike! Most, amikor nevettél, kivillantak a fogaid: olyanok, mint két frissen fürde­tett, hófehér bárány és egyiknek sincs semmi hibája. Fürtjeid alatt or­cáid, mint egy gránátalma két fele. Ajkad tűzpiros, gyönyörűség ránéz­ni. Hajad pedig... Tudod, mire hasonlít a hajad? Láttad már, amint a Gileád-hegyéről este leereszkedik a nyáj? Ellepi az egész hegyet, csúcsától a lábáig és az alkony pírjában s a porban éppolyan pirosnak és hullámzónak látszik, mint a te fürtjeid. Szemed mély, mint Hesbon tava a Batrabbim-kapunál. Ö, milyen gyönyörű vagy! Nyakad egyenes és karcsú, mint Dávid tornya! ... I Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents