A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-07-12 / 28. szám
DUŠAN KUŽEĽ Valaki visszajön Egy nap hamar elszalad . .. Reggel a konyhaajtó nyikorgására ébredt. Az udvarról behallatszott a tyúkok kotkodácsolása. Erről nyomban eszébe jutott az anyóka jajgatása tegnap a vonaton: — Istenem, istenem! Most biztosan levegőbe röpítik a hidat! Lépések közeledtek. Az öregasszony szidta a tyúkokat, amiért a tornácra piszkítanak. Azután eléjük szórta a szemet. — Már fenn vagy? A fiú lustán nyújtózott és kiszaladt a forráshoz. Kezével merített a vízből, az arcára paskolta. Hideg volt, majd elállt a lélegzete. Lassú, méltóságteljes léptekkel jött utána a kakas. Kíváncsian félrebillentette fejét. És te ki vagy? Ráspriccelte szájából a vizet. A kakas rémülten kotkodácsolt. Űgv,! Szóval az vagy te?! Hátára csapkodta a vizet. Közben felkiáltott: — Ú ú ú! Lentről leányhang felelt. Gyorsan felegyenesedett, de az öregasszony már az ajtóban állt, és hívogatón integetett. Tálat tolt elé, s a kezébe nevetséges fakanalat nyomott. Amikor jólakott, kivezette a kunyhó elé és előre mutatott: — Ott, az a tető... Látod? Nekem még dolgom van. Különben elkísérnélek. Egyedül ment tehát. A nagy kulccsal kinyitotta az ajtót és körülnézett. Az épített tűzhely elfoglalta a konyha egyharmadát. A fülkében polc, rajta két agyagkorsó. Az ablaknál egy asztal. Egy teljesen közönséges kis asztal, mely valaha nagy és magas volt, de olvian nagy és olyan magas, hogy nem láthatta másképp, mint alulnézetből. Fölöslegesen kapaszkodott a szélébe, és próbálta magát felhúzni, jó darab hiányzott • még ahhoz, hogy kíváncsi szeme megláthassa, mi csörömpöl, mi illatozik csiklandozóan odafönn. Sokkal érdekesebb volt megérinteni az asztal alatt terpeszkedő lábakat, persze azok közül is a legnagyobbakat. — Ejnye, egerek mászkálnak az asztal alatt! — szólalt meg apja mély hangja, mely amúgyis a legnagyobb lábakhoz tartozott. Ekkor az „egerek“ elcsendesedtek, de a szívüket úgy megdobogtatta az örömteli várakozás, hogy azt az egész házban hallani lehetett. Azután elég volt egy meggondolatlan mozdulat, és az asztal alól felhangzott a kétségbeesett sírás. A következő pillanatban két hatalmas kéz nyúlt az asztal alá, és fölemelte. Most már láthatta az apját. Eg% darabig még szipogott, ám a kéz jól elverte az asztalt, és minden a legnagyobb rendben volt. Most olyan öreg és olyan kicsi volt az asztal, hogy megsajnálta. Elszégyellte magút, mert az öregasszony ott kapta az asztal alatt. A legnagyobb csendben jelent meg az ajtóban, holott „deiga volt“. Az ajtófélfának dőlve figyelte, hogyan nyit be a szobába, hogyan nézegeti az ágyat, szekrényt, asztalkát. Az ablakdeszkán, hímzett térítőn friss virággal teli váza állt. Az öregasszony úgy viselkedett, mintha arra várna, hogy valami történni fog. Ez kellemetlenül érintette. Gyorsan körülnézett, majd kijött. A konyjiaasztal régi ismerőse volt. Más berendezési tárgyakra nem emlékezett, idegenül h .tottak. — Nem tudhattam, hogy eljössz, különben kitakarítottam volna — mentegetőzött az öregasszony. — Ugyan ... Semmiség ... — mondta, és ki tudja miért, úgy tetszett neki, mintha az öregasszony egészen más feleletre számított volna. Valamit még hozzá akart tenni arról, miért is jött ide tulajdonképpen, de nem szólt semmit. Megkönnyebbült, mikor kint volt a kunyhó előtt, és mélyet szippanthatott a friss levegőből. Szétnézett. Nevetséges táj! Gyermekrajzra hasonlít. Meredek hegyoldal, völgy, újabb hegyoldal, s mindkét hegyoldalon néhány házacska. Messze vannak egymástól a házacskák, vajon miféle remeték építették őket? Hihetetlenül magasan helyezkednek el. Az első pillantásra úgy látszik, nem is lehet őket megközelíteni. Csak később venni észre a keskeny, meredekbe vájt utat. Az egyik kunyhó éppen velük szemben, a másik hegyoldalon áll. A „legközelebbi“ szomszéd. Hatalmas hidat lehetne építeni a völgy fölött. És mennyi itt az ösvény! A városban minden hely kevés. Az emberek lépésenkint egymásba ütköznek. Lehet, hogy ezen ösvények egyikére egész évben rá sem lépnek. Visszamentek. — Nénikém! A nyulakuak új ólra van szükségük. Összeeszkabálom! A padláson jó állapotban levő deszkákra akadt. Méricskélt, azután elfürészelte őket. — Nénike, hát szög nincs? — Nincs, fiam! Átkutatta az egész kunyhót, átvizsgálta a falakat, kerítéseket. Sehol egy valamire való, kihúzható szög. Tanácstalanul gubbasztott az udvaron. Roppantul szerencsétlennek érezte magát. — Ne törődj vele! — vigasztalta az öregaszszony. — Ha legközelebb bemegyek a városba, veszek szöget. Majd befejezem valahogy egyedül is! Gyere ebédelni! Délután felkereste a savanyúvíz-forrást. Az öregasszony elmagyarázta az odavezető utat. Amikor leereszkedett a lejtőn, megpillantotta a lányt. Hosszú hajfonatai voltak. Szénát gereblyézett, közben hangosan dalolt. Mikor észrevette a fiút, elszégyellte magát, és a dallamot csak úgy — az orra alatt dünnyögte. Szeretett volna megállni mellette, és eldicsekedni a berozsdásodott revolverrel, amit a gyárban vásárolt cimboráitól, de fogalma sem volt róla, hogy kezdjen hozzá. — Visszafelé megszólítom! — határozta el, és leereszkedett a forráshoz. Ivott a savanykás, pezsgő vízből és leheveredett a rétre. Régen érezte ilyen jól magát. A fű furcsa, ciripelő hangokkal énekelt körülötte. — Menedékházat, vagy turistaszállót kellene itt építeni. És egy, hozzá vezető utat. Az úton autók járnának, hoznák az embereket, akik innának a savanyúvízből és heverésznének a téten. Télen síznének. Elindult visszafelé. A lány már nem volt ott. — Egy éjszakát még maradhatnál! — kérlelte az öregasszony, amikor csomagoláshoz látott. — Nem tehetem! — felelte. — Barátaim várni fognak. Őszintén sajnálta, hogy elmegy. Nagyon szeretett volna még heverészni a réten, és bámulni a naplementét. De a legjobban a befejezetlen nyúlól bosszantotta. Az öregasszony kötényébe törölte lisztes kezét. A fény lassan megkopott. A kredenc mögül fekete árnyék mászott elő, és szétterült a konyhán. — Örökre is Itt maradhatnál! — mondta. Akár örökre is itt maradhatna! Holnap már mehetne a rétre kaszálni. Vagy fát vágni az erdőbe. Vagy megkezdhetné építeni a vikendházat. Hiszen annyi életnek való hely van itt.. . Azután megrázta a fejét. — Lehet, hogy, visszajövök ide! Ha „mindez“ befejeződik! Vállára akasztotta tarisznyáját, melyet az öregasszony teletömött kaláccsal. Lassan ereszkedett az úton a völgybe. — Visszajövök felépíteni a vikendházat! Oda a forráshoz! — kiáltotta.. — És az utat is! — Még egyszer megtapogatta farzsebét, benne van-e a revolver. — Ne cipeld magaddal! Adnak a partizánok! — tanácsolták barátai. Mégsem fogadott nekik szót. Ahelyett, hogy otthon hagyta volna, inkább az egész utazást dermedt félelemben töltötte, attól tartva, hogy egy váratlan motozásnál ráakadnak. Még néhány lépés, és eltűnt a szem elől. Egy hirtelen szélfuvallat megmozgatta a fákat. Távozása olyannak tűnt, mintha víz nyelte volna el. — Hiszen még gyerek! Az öregasszony kötényébe törölgette tiszta kezét. Háta mögött ott állt az üres kunyhó, a kunyhó körül a korhadt kerítés. Mindent neki adott volna, ha marad! A körtéket, a fából faragott kanalat, amely úgy megnyerte tetszését, meg Helát, a tyúkocskát, aki ha megéhezik, felszáll az ablakba, és csőrével kocogtatja az üveget. De ő megelégedett néhány kaláccsal és elment. Arrafelé ment, emerre egyszer apja és testvére távozott. Akkor is így dörgött a hegyek mögött. Ügy érezte, hogy nem fog viszszajönni. — Ostoba sejtelmek! — gondolta. — Meg kellene locsolni a kertet. Zöldséget termesztett benne. Csak annyit, amennyire szüksége volt. A tyúkok megéheztek, szemre várnak. A ház, a kert, a rét, a baromfi, a kecske — mindez úgy forog egész nap, mint körhinta a búcsúban. És 8, a fáradt, beteg, erőtlen öregasszony, akire senkinek sincs már szüksége, ő forgatja ezt a körhintát, melyen már nem ül senki. Valamikor legalább férje volt. De meghalt. Senkije sem maradt, csak a „szomszédos“ kunyhó. A szomszédaszszony hagyta rá azokkal a holmikkal együtt, melyeket nem vihetett magával, mikor a városba költözött, munka után. Amíg élt a férje, alig jutott eszébe néha-néha átmenni, szétnézni, szellőztetni. Halála után kimeszelte, kitakarította, maradék pénzéből megjavíttatta a tetőt. A vázába állandóan friss virágot hordott — mert hátha egyszer valaki visszajön. Az mégsem lehet, hogy Itt hagynak egy egészen jó kunyhót, csak úgy__Egyszer biztosan visszajön valaki. Sokáig nem jött senki. Végül aztán tegnap este__ A Nap megérintette a hegytetőt. Évekig erre a napra várva tengette életét, s most lám, ez is elmúlt, mint a többi. A kunyhóba sem jön már soha senki. Milyen kedves volt! Vikendházat és utat szeretne itt építeni. Talán még mérnök is lehetett volna belőle .. . Lehet, hogy egyszer valóban eljön valaki felépíteni a vikendházat, s a hozzá vezető utat. Lehet, hogy befejezi a ny,úlólat is. De az másvalaki lesz. — Ihatnék egy kis vizet? — kérdezte a lány. — Bánom is én, igyál! De miért jöttél ide, hiszen közelebb lett volna hazamenned?! A lány elpirult. Kíváncsian hunyorgatott a kunyhó felé. — Már elment! — mondta az öregasszony, A lány tekintete beleveszett a bögrébe. A Nap végleg eltűnt a hegy mögött. — Másvalaki lesz a szeretőd! Fordította: Ardamica Ferenó
