A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-10-11 / 41. szám
Betekints % % Vastag falú a Betekints-csárda, vigyázza két csonka jegenye, zsindelyes a fedele, cégérének hűlt helye, ha boltíves tornácát kim esze) nék. akkor se keresné vendég ... Jönnek az álombéli szekerek, döcögnek, nyikorognak, túlterhelt kerekek forognak, csikók nyihognak. cammognak nagy'szarvú ökrök, fölöttük ostorszíj, szitokszó csattog, hasas zsákokon ülnek fehér gatyában a ráncos parasztok; sok-sok nyikorgó szekeret csalogat a csárda, jönnek a vásárba! jönnek a szekerek, jönnek, síró tengelyek forognak, évek ködében nyikorognak, a csárdánál megáll ember és állat, odabent nagy a lárma, dalolnak, kiabálnak, sürög a kocsmáros lánya, cincog a szárazfa, vályúnál kocsis itat. „Harangoznak, harangoznak, talán bizony Vidróczkinak .. ríézem a poros útkanyart, mint ki a tengert kémleli, vár valakit, de üres a víz meg az ég, hiába mereszti szemét... Jönnek a zsiványök, jönnek, rigószárny a bajszuk, kikötik a fényesfarú paripákat, lányokkal cicáznak, veszélyben az uraság tehene, pénze, körbejár a borosüveg, földhöz vágják zsíros szélű süvegüket — s belevesznek a nyárvégi légbe ... Robognak a poros úton dübörgő autók, dömperek, a tornácon műanyag puskával' játszik egy kisgyerek, testemen lobog az ing, a csárda fölött, a rokkant jegenyék fölött eltévedt gólya kering . .. Veres János — Savanyu uDurKat ennek, ídes! — Hozok, hozok, fiacskám — örvendezett édesanyám és már szaladt is be Nyitrára, az apácákhoz. Mert otthon nem tartottunk ilyen úrnak való nyalánkságot. Akkoriban még nem járt busz a városba, egy trappban tette meg az utat szegény anyám. Hozott négy vagy öt kisujjnyi uborkát. Addigra el is ment tőle az étvágyam és csak azért ettem meg, hogy ne szomorítsam szegényt Ősszel beírattak az első osztályba. De a ta nulásra igazán nem sok időm maradt. Apám halála után nagyon elszegényedtünk. Sok pénzbe került a gyógyítása: nyolcvan forintot fizettünk ki orvosságra, ötvenet meg az orvosnak. El kellett adni két szép tinónkat. Hej, de megsirattam őket. Kétszáznyolcvan forintot kaptunk értük, ez éppen elég volt orvosra, meg temetésre. A temetéseken nálunk akkoriban a családtagokon, hozzátartozókon kívül a falu aprajanagyja is részt vett A palóc falvakban sokkal több volt a temetés végignézése, mint a szegények szórakozása. Nem is tudom, hogy magyarázzam ezt meg maguknak. Talán lelki kényszer, erkölcsi kötelesség, amelynek mindenki szívesen tett eleget... A kántor búcsúztatta el az apámat, versbe szedett strófákkal. Maga költötte és maga is énekelte el a primitív dallamot. Talán az egyetlen ember volt a környéken, aki a verseléséből megélt. Elbúcsúztatta apámat minden családtagtól, rokontól, baráttól, ismerőstől, szomszédtól, még az állataitól meg a kedvenc tárgyaitól is. Január eleje volt. Dermesztő hideg, sok fagy és kevés hő, mint ezen a télen is. A lábam egészen elérzéktelenedett a hidegtől. S a metsző téli szél vitte a kántor monoton hangjával összeölelkező fel-felbuggyanó sírást: Elbúcsúzom tőled, kedves feleségem, Biztos találkozunk odafent az égben. Tőled is búcsúzom, kedves Pista fiam ... így tartott ez vagy egy óra hosszat, azután felemelték a koporsót és kivitték a temetőbe. Temetés után halotti tor vol nálunk. Még olyan rokonok is eljöttek, akikről sem azelőtt, sem azután egy árva kukkot sem hallottam. A szegény rokonok elől elbújik mindenki. De akkor, a halotti toron ott voltak. Ittak, de nem túlságosan sokat. Ettek, de nem annyit, mintha esküvőn lettek volna. Csendes visszaemlékezés az elhunytra. Borongás hangulat, közben előkerülnek a zsebkendők: van, aki az özvegyet, van, aki az árvákat sajnálja. Felelevenítették apám gyermekkorát, múltját, jótulajdonságait, cselekedeteit és egész életét. Még akkor sem mertek volna rosszat mondani róla, ha a világ legelvetemedettebb embere lett volna. Halottról vagy jőt, vagy semmit! Másnap aztán kiürült a ház, csak a szegénység és anyám íeketekendős szomorúsága maradt nálunk kéretlen vendég. Anyám nyakába szakadt három gyerek eltartásának gondja és a rengeteg munka. Kegyetlen törvény volt akkoriban: Korán dögölj bele a munkába, paraszt, ha élni akarsz! S a munkából már nekünk, gyerekeknek is ki kellett vennünk a részünket. Játékra csaknem sohasem jutott időm és tanulásra is nagyon kevés. De azért én voltam a kis iskola legjobb tanúlója. Nem ösztökélt senki a tanulásra, nem ígérgették, hogy szíjat hasítanak a hátamból vagy suszterinasnak adnak, ha rossz bizonyítványt hozok haza. S talán éppen ezért tanultam! Egy este édesanyám azt hitte, hogy már alszom: — A pap e! akarja vinni az Antit, Papot akar belőle is csinálni! — újságolta csendesen a bátyámnak. De az hirtelen dühbe gurult és szemrehányást tett az anyámnak, hogy őt korán munkára fogták, pedig szívesen tanult volna. Ha már őt nem engedték, ne tanuljak én se! Ki fog akkor a földeken dolgozni? Befejeztem a hatodik osztályt, s úgy éreztem akkor, hogy örökre búcsút mondtam az iskolapadoknak és a tanulásnak. Igazán minden jei erre mutatott! Hajnali négykor keltem minden nap. Csak az álomtolvaj kakasok előztek meg és az édesanyám. Tizennégy éves voltam akkor. A bátyám bevonult. Én voltam a család egyetlen „férfi“ tagja. Állandó fizetett munkást nem tarthattunk. Megtanultam és elvégeztem minden férfimunkát. Magam emelgettem a nehéz szerszámokat meg a zsákokat. A fogam csikorgattam néha és a világ legszerencsétlenebb gyermekének éreztem magam. A szomszéd földeken dolgozó férfiak viccelődtek, tréfálkoztak velem egyre: — Szomszéd, nem láttál egy nagy zsák rozsot? Egý kis Hüvelyk Matyit vitt erre a hátán épp az előbb! — Nézd csak azt a vasvellát, sógor, hogy rángatja azt a csöppnyi legényt! Nevetgéltek, tréfálkoztak és — sajnáltak . De mindegyiknek elég volt a maga baja. Nem volt rá sem idejük, som erejük, hogy nekem segítsenek. Lassan aztán hozzáedződtem ehhez a nehéz munkához. De sokszor azt hitbem, hogy nerh bírom tovább. Hogy megszakadok. Hogy lerogyok a földre és többé fel sem állok. De csak dolgoztam, cipekedtem. Kinek panaszkodhattam volna? Talán az édesanyámnak, aki még nálam is többet dolgozott?! Pedig szép asszony volt az ídes. Nézzék csak meg ezt a fényképet. A szomszédasszonyok egyre főzték, hogy ismernek egy fiatal, szemrevalő özvegyet, aki szívesen levenné válláról a terhet, vagy legalább a teher felét. De anyám hű akart maradni apám emlékéhez. Vagy nem akart mostohaapát hozni a házhoz? Ki tudja. Ki láthat bele egy parasztasszony leikébe? Sohasem láttam, hogy az apámmal édeskedtek volna. Nem is volt erre Idejük. De abban biztos vagyok, hogy a maguk egyszerű módján nagyon szerették egymást. Anyám sohasem panaszkodott ... Én sem panaszkodtam. (Folytatjuk)
