A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-10-04 / 40. szám
Szvetoszlav Minkov lámpásnál álló ház Az utolsó Szvetoszlav Minkov (1902—1967I, bolgár Író, a nyers ás könyörtelen szatíra művelőié volt. Elbeszéléseiben egyformán helyet kapott a szenvedélyes szarkazmus, a vakmerő leleplezés metsző gúnyfa s a látszatra ártatlan, finoman ironikus szellemesség. A burzsoázia éleiét a diabolizmus qörbe tükrében szemlélte, mely különös és szokatlan formál kölcsönzött az általa ábrázolt valóságnak. Elvadult kertjében útjukat vesztett méhek zümmögnek, a buja gyomban kóbor macskák osonnak, civódó madarak tépázzák a fák sűrű lombját. Este a hold fakó korongja alatt sötét tócsaként csillannak meg a ház ablakai, s falain szurokfekete árnyak járnak táncot. Ilyenkor bukkant fel a kísértet — egy fehér árny, amely végigsiklik az üres szobákon, kitárja az épület déli ablakát, és belemered a_halott éji képbe. Szemközt egy tó, messzi csillagzatok visszfénye ring csöndes tükrén, amelyet a gazdagok villái fognak karéjba. A kísértet tűnődve állt meg az ablaknál, azon töprengett, hogy emlékezetében felidézze megannyi diadalmas kalandban bővelkedő múltját. Egykor babonásan elsuttogott legendák keringtek szájról szájra felőle, s az embereket rémületbe dermesztette még a lámpás fénye is, amely baljós jeleket rótt az elárvult ház kapujára. Persze a világ más lett, s ma már szó sem esik efféle szellemekről. Hisz mihelyt szertefoszlik egy kísértet legendája, e fantom maga is azon nyomban megszűnik létezni. Jóllehet még fel-feltűnhet, akárcsak annak előtte, csodás tetteket vihet végbe, a leghátborzongatóbb formában ölthet testet, de az emberek már ügyet sem vetnek rá, mert — egyebektől eltekintve — már életrajza sincs. A legutóbbi néhány esztendő során az utolsó lámpásnál álló ház kísértete egy fikarcnyi kalandot sem élt meg, s ez módfelett szerencsétlenné tette. Naphosszat egy sötét padlásszobácskába zárkózott, s izgatottan várta az estét. És leszállt az est, teltek az órák, de a házba senki sem tette be a lábát. Végül felharsant a kakasszó, s a fehér árny sóhajtva vonult rej tekébe. Néha lesuhant a kertbe, s a fákat kerülgette. Kimerészkedett egészen a kapuig, hogy legalább egy ebre ráijesszecn. De még a kutyák is megváltoztak. Közönséges járókelő gyanánt ugatták meg, sőt egyikmásik gondtalan farkcsóválással a lábát próbálta nyalogatni. Istenverte sors! S hogy csordultig teljék a pohár, még az éjszaka is elveszítette sejtelmes titkait. A szomszédos villák fényben úszó, szélesre tárt ablakai mögött táncoló nő és férfialakok kavarognak. Tucatnyi gramofon becsteleníti a csöndet. Egy rádióból tompán hörög az Angliában útjára bocsátott hang. Egy júliusi délután, mikor a limonádéárusok látott szájjal szunyókálnak tóparti nagy, vörös sátraik hősében, automobil fékezett ma az utolsó lámpásnál álló ház előtt. Egy idegen kászálódott ki a gépkocsiból: magas, görnyedt, keskeny homlokú és kurtára nyírt kefehajú férfi. Piros arca verítékben úszott, felső ajka alól két jókora fog kandikált elő, kicsiny, hosszúkás szemei hunyorogtak a verőfényben. Az autó elzúgott a széles, porlepte fasorban, hátrahagyva a három, kötéllel áthurkolt vászonkoffer tövében álldogáló ismeretlent. Az egy pillantás után kitárta az utolsó lámpásnál álló ház kapuját, s bőröndjeivel együtt eltűnt a kert mélyén. A kísértet rádöbbent, hogy megérkezett otthonába az oly soká nélkülözött vendég. Fel s alá járkált kuckójában, s türelmét vesztve számlálta a perceket az est beálltáig. Éteri testének minden porcikája reszketett a közelgő kaland gondolatán érzett örömében,. Lent sorra nyíltak az ablakok, az ablakszárnyak recsegve engedtek az omladozó párkányok alatt, robaj hatolt fel, ajtócsapkodás dongott. Az idegen végighaladt a szűk falépcsőn, és kilépett a kertbe. Hosszan elnézte a fák koronáját, amelyek fölött sebes bárányfelhők úsztak a végtelenbe feszülő kék égbolton, majd leszegett fejjel, gondolataiba mélyedvé rótta a burjánzó fű lepte ösvényeket. Vékony szemöldöke megfeszült, kettészelte homlokát, és fekete sörtehajába fúródott. A hold óriás aranykorongja hideglelősen didergett a víztükrön. A gramofonok felugattak égi orcájára, s a legfrissebb slágerei bokarángató dallamait ontották a csöndbe. A kísértet elhagyta rejtekét, és fennkölten bolyongott a kopár helyiségekben, akárcsak mindazon jó öreg szellemek, amelyek ragaszkodnak éjszakai viselt dolgaik ceremóniáihoz. Rozsdás vasláncok csörögtek, a korhadt ablakkertben csikorgóit az üveg. Amint a fehér árny a déli ablakos szobához ért, lassan magától feltárult léptei előtt az ajtó, s a kísértet hatalmasan, ijesztően tornyosult a küszöbön. A keskeny homlokú férfi az ablak mellett ült és írt a könyvekkel borított kicsiny, kerek asztalon. Felneszelve a hirtelen lebbenő rejtélyes fuvallatra, felütötte fejét, a látomásra meredt, szemét megdörzsölte, majd ismét munkája fölé görnyedt. A kísértet vérfagyasztóan megszólalt, mintha a föld mélyéről törne elő hangja: — Ki ön, és ki jogosította fel nyugalmam megbolygatására? Tudja-e, hogy mielőtt a nap felkel, nem lesz az élők sorában? A keskeny homlokú férfi félredobta tollát, hosszú lábát kinyújtóztatta az asztal alatt, és belebámult a petróleumlámpa pislogó lángjába. — Nyugalom . . . Nyugalom .. — dünnyögte maga elé. — A „nyugalom“ és „egyenes vonalú egyenletes mozgás“ fogalma elveszti minden értelmét, mert sosem állapíthatjuk meg biztosan, hogy egy adott test e kettő közül melyik mozgásállapotban van. A két fogalom viszonylagossá válik, jelesül olyanná, amelyek valós jelentéstartalomra csak akkor tesznek szert, ha úgy beszélünk mozgásról vagy nyugalomról, hogy egyben meghatározott koordináta-rendszerre vonatkoztatjuk ezt... 1-i-igen ... E váratlan felelet súlyos átokként hullott a kísérteire, akinek földbe gyökerezett a lába. Kis idő múltán azonban merészen a szoba közepére toppant, zöld lángok lövelltek szeméből, két karját — amelyekről földet söprő hosszú ujjak csüngtek — hatalmas indákként tárta szét. — Hogyan? Gúnyt mer űzni belőlem? Hát nem lát engem, mondja, nem lát, mi? A férfi csak ekkor emelkedett fel irományai mellől, hajába túrt, és szórakozottan mormolta: — Igen, igen ... igen, igen ... Ügy tetszik, mintha látnék holmi ködöt. — Ördög és pokol! — dörgött a rém dühöngve. — Nem ködöt lát, hanem a legrettenetesebb látványok egyikét, érti, egy kísérteiét, ugyanolyan valóságosan létezőt, mint saját maga! — Ezzel sehogy sem érthetek egyet — viszonozta higgadtan a konok vendég, s újból helyére telepedett. Az asztalon lévő nagy bádogdoboz felé nyúlva cigarettát vett elő, rágyújtott, s a még lángoló gyulaszálat hanyagul kihajította az ablakon. Mélyen beszippantott két kékes füstgomolyt, kézbe fogta tollát, s fennhangon beszélve írni kezdett: — Nos, lássuk, hogy viszonyuk a relativitás általános elve az általunk korábban vizsgált speciális elvhez. Ez utóbbi azt bizonyltja, hogy a természeti jelenségek leírásakor egyenlő joggal használhatjuk bármelyikét annak a két koordinátarendszernek, amelyek egymáshoz képest egyenletes és egyenes vonalú mozgást végeznek .. I-i-igen... A négy kiterjedésű idő-tér kontinuum és a természettörvények megfogalmazása, — Eszerint ön kétkedik létemben? — fakadt sírásra a boldogtalan kísértet, s úgy lecsapta a kalamáris fedelét, hogy a tudós tolla belecsordult. — Ö, istenem, mi folyik ebben a házban! Ügy látszik, itt sem lehet nyugodtan dolgozni! — bosszankodott a vendég, elvesztvén gondolatai fonalát. Kínjában az erek is kidagadtak ábrázatán. — Nem lesz itt senimi baj, csak higgye el, hogy vagyok, s én nyomban békén hagyom — esedezett a sírós hang. — Miben higgyek? — kérdezte az idegen, egyenesen a kísértet szemébe nézve. — Íme, lát engem! — Hm? — Kételkedik, hogy itt élek a földön? — Szikrányi kétségem sincs afelől, hogy ilyesmi nem létezik sem a földön, sem a térben. Egyéb iránt, ha egyszer a kísérleti tudomány tisztán tudományos úton bizonyságot tesz a kísértetek létezése mellett, akkor — természetesen —' minden okom meglesz, hogy higgyek az efféle fantasztikus lényekben^ I-i-igen. Meglehet, hogy a tudomány még tesz egyet s mást ilyen irányban. Valamikor az emberek, Beethoven kilencedik szimfóniáját hallgatva, a zene mágikus struktúrájában hittek. A tudomány ma már ízekre szedte ezt a szimfóniát, s Démokritosz nézetét igazolta, jelesül pedig azt az állítását, hogy a bennünket környező valóság érzékeink csalódása. Igen, ez a filozófus már sok évszázada kifejtette, hogy a világmindenségben csak alakjuk és méreteik szerint különböző, de tulajdonságaikat és összetételüket tekintve teljesen azonos atomok léteznek.
