A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)

1970-10-04 / 40. szám

Bogdánfi Sándor: EMBER A HOLDBAN Bulics nagyot nyújtózva nézett körül a kies tájon, sehol egy bo­kor, sehol egy fűszál, csak szikla és por; a fekete messzeségben fé­nyesen tündökölt a földgolyó. — Tivadar — hallotta a fele­sége hang tát. — Tessék, szívem. — Mondd, hogy áll nekem ez a sisak? — Remekül. Bulics beállította a fényképező­gépet, és több felvételt készített, majd elővett egy kis lapátot, és megtöltött néhány zacskót a hamu­szerű porral. — Pfuj — mondta a felesége —, bepiszkítod a kezed. Lehet itt egy­általán kezet mosni? Bulics nem válaszolt. Egy távoli gyűrött hegyláncra irányította te­kintetét. Az asszony andalogva megindult a göröngyök között, de megbotlott egy köbén. — Rémes — szisszent fel mér­gesen. — Olyan itt minden, mint­ha az urbanisták működtek volna ezer éven át. Emlékszel, amikor csatornázták a főutcát Ojvidéken? Bulics nem válaszolt, mert egy fényes fekete kőtömb lekötötte a figyelmét. Kis csákányt vett elő, de sehogy sem sikerült lefejte­nie egy darabkát a csillogó érc­ből. Villanyfúróval kell majd pró­bálkoznia, gondolta. — Tivadar, nekem nagyon me­legem van. — Kapcsold jobbra a hűtőkészü­léket, szivem. Ott van a csípődnél, középen. Az asszony megkereste a kap­csolót, megforgatta, aztán felsó­hajtott. — Valamikor nagyon tetszett ne­ked a csípőm. Emlékszel, Tivi? Azt mondtad, olyan a csípőm, mint a milánói Vénuszé. Emlékszel, Ti­­vike? Bulics nem válaszolt, mert ép­pen a távlencsét szerelte a fény­képezőgépre. Arról a távoli hegy­láncról okvetlenül kell készítenie néhány jó felvételt a vasárnapi képes mellékletbe. A főszerkesztő biztosan megdicséri majd, esetleg prémiumot is kap érte. — Rólam is csinálj egy két fel­vételt — kérte az asszony. — Hadd lássák a barátnőim, hogy külföl­dön voltam. — Külholdon — helyesbített Bu­lics, s már az asszony felé for­dította a lencsét, de idejekorán meggondolta magát. — Hagyjuk a fényképezést, Em­ma. Nem szeretném, ha szóbeszéd tárgya lenne a szerkesztőségben, hogy szolgálati útra vittem a fe­leségemet. — Nem érdekel. Mások is vitték. — Azokat is megszólták. — Pukkadjanak meg. Elvégre húsz év után egyszer én is eljut­hatok külföldre. — Külholdra — helyesbített is­mét Bulics, aztán felerősítette a mikrofonját s hozzátette: — Em­lékszel, fiam, én megígértem ne­ked, hogy a legközelebbi kikülde­tésem alkalmával magammal visz­lek, de te is megígérted, hogy er­ről nem szólsz senkinek. Furcsa, hogy most egyszerre publicitásra törekszel. Örülj, hogy itt vagy és passz. — Örül a fene — mondta az asszony. — Mit érek azzal, hogy itt vagyok a holdon? A Delibláti­­homokpuszta, állítom, különb en­nél. Az is ronda ugyan, de ott leg­alább van oxigén, ott nem kellene sisakban járnom, sőt felvehetném az új kosztümömet is. — Nem ismerek rád, Emma. Eveken át rágtad a telkemet, hogy vigyelek el valahova. Erre én el­hozlak a holdra, ahol átélheted a huszadik század legnagyszerűbb kalandiát, saját szemeddel látha­tod az Esők tengerét és a többi tengeri, a Kopernikusz-krátert és a többi krátert, a hegyeket, repe­déseket, rianásokat, amelyeket emberi szem eddig alig látott, te meg ahelyett, hogy ámulnál és bá­mulnál, a Delibláti-homokpusztát emlegeted és az új kosztüm után nyafogsz. Mit jelent ez? — Azt jelenti, hogy rossz helyre hoztál. Te nem érted a nők lel­­kületét, Tivadar. Ez az izé, ez a hold tipikus férfi dolog. Titeket alaposan megszédített, de bennün­ket nőket teljesen hidegen hagy. Kaland? Azt mondod, hogy ez nagyszerű kaland? Meglehet, hogy neked az. Te riporter vagy és fér­fi, neked ez a súlytalansági ál­lapot meg a levegötlenség nagy élmény, erről írni lehet, mesélni az egész világnak. Egy nő Jkzómá­ra viszont az a kaland, ha a sze­retett férfi elkapja, átöleli, nagy menyiségű oxigént lehel a szájá­ba, és úgy magához szorítja hogy súlytalanná válik, utána pedig az illető férfi nem mesél róla senki­nek. — Primitív női romantika — bökte ki Bulics, közben elindította a villanyfúrót. — Mi lenne az em­beriségből, ha így gondolkodna mindenki? — Tévedsz. Az emberiség éppen ennek a gondolkodásnak köszön­heti létét — vágott vissza az asz­­szony, és durcásan elindult a szik­lák felé. Pár lépés után eltűnt egy mélyedésben. Bulics diadalmasan forgatta a fényes, fekete ércszilánkot. Mé­gis sikerült, gondolta. Világszenzá­ció lesz ebből. Tíz képes riport, naplójegyzetek, rádiódráma, tv-já­­ték, esetleg könyvet is irhát. Körülnézett, de nem tudta meg­állapítani, honnan ion a felesége jajveszékelése. Bekapcsolta a ra­darkészüléket, és elindult a nyo­mon. A mélyedés nem lehetett több négy méternél. Bulics leengedte az acélhuzalt, és egyetlen rántás­sal felhúzta az asszonyt. — Piszok egy hely — szipogott Emma. — Vedd tudomásul, hogy ez volt az első és utolsó utazásom veled. Tavasszal felmegyek Pestre egyedül. Megszállok a Gellértben, színházba megyek minden este, és keresek magamnak egy nagyszerű kalandot, kráter nélkül és pormen­tesen. Majd én megmutatom neked, Tivadar. Bulics megdöbbenve nézte a zo­kogó asszonyt. Szerette volna csi­­títani, megsimogatni az arcát, le­törölni könnyeit, de a sisaktól nem bírt hozzáférkőzni. Itt, a hold sivár felszínén, négy­­százezer kilométerre a lakásuktól, a gyerekeiktől, egyszerre szívfáj­dalom fogta el Bulicsot. Valahol az aszbesztöltözék alatt megmoz­dult és összecsavarodott a lelke, és döbbenten érezte, hogy ha most nem tesz valamit, elveszítheti az asszonyt örökre. Verejtékezve ébredt ebéd utáni álmából. Emma, a felesége mosolyogva nézett rá. — Alig tudtalak felébreszteni. Ötkor értekezleted van, tudod. A feketét megfőztem már. Gyere. Ogy szeretek veled együtt feketéz­ői. Bulics mohón szürcsölte a forró italt. Rágyújtott, mélyen leszívta a füstöt, s megszólalt: — Torkig vagyok ezzel az élet­móddal. Ogy érzem, nem vagyok reális. Mintha a holdban járnék. Tudod mit, szívem? Tavasszal fel­viszlek Pestre. Megszállunk a Gel­lértben, színházba megyünk, min­den este, megismerkedünk néhány érdekes emberrel. Az asszony tálcára rakta a csé­széket, s indult a konyáiba. — Nem is örülsz, drágám? — szólt utána a férfi. — Hát — mondta az asszony félig visszafordulva —, őszintén szólva azt reméltem, hogy tavasz­­szal Párizsba megyünk. Varga Lajos rajza 10

Next

/
Thumbnails
Contents