A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-07-12 / 28. szám
Hogyan jobban jövőre ? Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy az 1970. évi komáromi Jókai-napok színjátszó fesztiváljának zsűrijében közreműködhettem az öntevékeny színjátszók nemes versengésének elbírálásában. Most, hogy a látottak, hallottak és tapasztaltak leülepedtek bennem, ahogy azt mondani szokás, „aludtam rá“ (nem is egyet) — kikívánkoznak belőlem, a hivatásos színházi dolgozóból azok a gondolatok, melyeknek felvetése egy célt — de hasznos célt — szolgál csupán: hogyan jobban jövőre? Mert az Idén — és ezt már megírták, értékelték, publikálták és kinyilatkoztatták előttem több észrevételben — nem történt előrelépés a Jókai-napok műkedvelő seregszemléjén. 1969-ben volt nagydíj, az idén nem. És a zsűri jogosan nem ítélte oda. És felsorolásra került több, a zsűri által helyesen értékelt és a közönség visszhangjában is megnyilvánuló olyan hiányosság, amely arra készteti az ügy érdekében „égő“ színházit, hogy tegyen valamit, javasoljon, próbáljon segíteni, hogy jövőre a nagydíj is kiadható legyen. Ezt kísérlem meg jelen gondolataim papírra vetésével, jó szándékkal, segíteni akarással és az öntevékeny színjátszás iránti szeretetből. Annak az öntevékeny színjátszásnak az érdekében, melynek létjogosultságában soha nem szűnök meg hinni, melynek soraiból magam is származom és melynek felemelkedése és magasabb szintre emelése az egyetemes csehszlovákiai magyar kultúra alapvető érdeke. < Mert hisz ki adná hivatásos színházunknak a utánpótlást, ha nem a műkedvelők egészséges tömege? Megpróbálok végigszaladni azokon a hiányos Ságokon,' melyek a zsűri (és az értékelők) szerint a legszembetűnőbbek volbak. Ilyenek: aj darabválasztási problematika, b) rendezési koncepció kérdése, c) beszédtechnikai hiányosságok, d) színpadtechnikai hibák stb. stb. Megpróbálom elemezni ezeket a pontokat: A darabválasztás szempontjából láttuk a fesztiválon Jókai: Szeretve mind a vérpadig c. regényének rosszul dramatizált színpadi változatát (az érsekűjváriaktól), Shaw Warrenné mestersége című darabját (a lévaiak előadásában), egy zenés vígjátékot (Lulu) a naszvadi együttessel, egy klasszikus komédiát (Huncut kísértet) a bratislavai „Forrás“ diákszínpad előadásában és egy már klasszikus cseh drámát, Čapek: Fehér kór c. művét, a fülekiek előadásában. Nem volt véletlen, hogy a zsűri díját a fülekiek kapták, mert hisz a darabválasztásuk nagyon helyes, a mai megosztott világ feszült légkörében a legtöbbet mondó tematikájú drámával jelentkeztek. Mi lehet ma becsesebb az emberiség számára, mint a béke, a nyugodt munka, a népek közötti megértés és az élet szebbé, jobbá tétele? Gálén doktor humanizmus által diktált harca a színpadon minden jó érzésű nézőt a béke hívévé kell hogy változtasson. Tehát a darab társadalmi hasznossága vitathatatlan. A Jókai-darab — ha azt tekintjük, hogy a fesztivál névadója művét akarja népszerűsíteni — nem rossz választás, de sajnos, rossz alapanyag színpadi szempontból. A Lulu — zenés vígjáték lévén (és ezt a véleményemet fenntartom ma is| nem prózai fesztiválra való. Szerepelhet egy világbajnokságon — egy döntőn — egy labdarúgó-csapat egy kézilabda csapattal szemben? Soha! Szerintem egy zenés vígjátékot nem lehet együtt értékelni soha egy prózai művel. Csak esetleg a zenés vígjáték szövegi részének figyelembe vételével, mintha „prózai“ vígjátékot értékelnénk. Egyszóval, a toci is, a kézilabda is sport, mint ahogy a zenés vígjáték is színmű, mint a dráma, de nem ugyanaz. Együtt nem értékelhető versenyszerűen. Ezért tartom hibásnak ezt a választást a Jókai-napokra (bár ami a kassza! bevételt illeti, a legsikeresebb volt, ezt senki nem vitathatja). A Warrenné mestersége nehéz dió még hivatásos színházaknak is (vidékiek nem is igen játsszák, csak fővárosiak) és a Huncut kísérteihez nagyobb beszédtechnikájú és mozgáskultúrájú színészek kellenek, mint amilyenekkel a „Forrás“ rendelkezik. (Hozzáteszem, jelenleg, mert tavaly a Néma levente szereplői helytálltak ebből a szempontból.) Egyszóval, hogyan lehetne elkerülni a darabválasztás buktatóit? Csak egy mód van rá: újra életrehívni (vagy ha csak „alszik“, felébreszteni) az országos dramaturgiai tanácsot, kiegészíteni megfelelő szakemberekkel, akik már jóval a Jókai-napok bemutatói előtt (tehát már most ősszel) darabajánlattal, tanáccsal látnák el az erre a célra öszszehívott minőségi rendezőket, a legjobb műkedvelő társulatok vezetőit (bár lenne ilyen is: dramaturgjait) és időben kozultálnák a darab választ ás nagyon nehéz, de igen fontos kérdéseit. Dramaturgiai segítséget adna ott, ahol erre szükség van, egyeztetné az elképzeléseket és minden szempontból „kezére járna“ az öntevékeny együttesek vezetőinek a darabválasztás kérdéseiben. Tovább megyek: nem csupán az országos, de a járási dramaturgiai tanácsoknak is dolgozniok kellene (nem dolgoznak jelenleg, úgy érzem) és minden követ meg kellene mozgatniok, hogy a műkedvelő vezetők ne maradjanak támogatás nélkül. Tehát első szükséglet lenne a „hogyan jobban jövőre" szempontjából a dramaturgiai tanácsok aktivizálása, ségítségnyújtás, darabválasztás (esetleg eltanácsolás) szempontjából. Nehezen tudom elképzelni a színvonalemelkedést nélküle. A második kérdéskör a rendezői koncepció és általában a rendezés problémaköre. Nem elég ezeket a jószándékú és tehetséges embereket, vezető műkedvelő rendezőket egy-egy alkalommal „összehozni“ egy konferenciára, előadásra. Lehetővé kellene tenni a számukra, hogy állandóan fejlesszék tudásukat, színházat látogassanak, könyveket, szaklapokat kapjanak kézbe és (ha szükséges) irányítót, hivatásos kolléga személyében egy segítőtársat kapjanak. Igen, de ez pénzbe kerülne? Bizonyosan. De erre áldozni kellene. Dotálni, szinte „félprofivá“ tenni ezeket a tehetséges műkért velő rendezőket, hogy legyen alkalmuk látni, hallani, tapasztalni és főleg tanulni, mert a rendezői koncepciót csak akkor kérhetjük számon tőlük, ha megvan a lehetőség rá, hogy koncepciózus emberekké válhassanak. Tehát nem csupán itt-ott, ekkor és ekkor, valamint ennyi és ennyi résztvevővel rendezői tanfolyam, hanem a legjobbakkal állandó szakszerű foglalkozás, dotálás és segítségnyújtás. Ez lenne a „jobban“ egyik záloga szerintem. A beszédtechnikai hiányosságok lényegében adottak. Vannak igen jó műkedvelő színészek (hivatásosak is) kifogásolható beszéddel, hangtechnikával. Itt járási szinten lehetne valamit csinálni (Csodát nem, mert a garammentiek kedves „au“-ját, a csallóköziek „suk-sük“ özését, a gömöriek jellegzetes beszédét nehéz lenne máról holnapra kijavítani, egyeseknél nem is lehet.) De lehetne csökkenteni ezt a hiányosságot azzal, ha a télen, minden járásban a műkedvelő színjátszók részére beszédtechnikai tanfolyamot rendeznének nívós mester irányítása mellett, aki esetleg megadná a tanácsot a műkedvelő vezetőnek, hogy ezzel vagy azzal a színésszel ezt és ezt kell gyako róhatni, hogy beszédtechnikája javuljon. Nem ártana ez a beszédtechnikai gyakorlat már azért sem, mert köznapi nyelvünket is egyre gyalázatosabban beszéljük, hátha ragadna valami az előadásokból egyesekre ebből a szem pontból is? A baugsúlytörvény be nem tar tása, a helyťahn légzéstechnika, a hadarás, a szóvég-elharapás és hasonló beszédtechnikai hiányosságok — ha rendszeresen foglalkozunk elkövetőikkel — lépésről lépésre csökkenthetők, a fiataloknál esetleg el is távolíthatók. Érdemes lenne erre is áldozni. És itt is: szakkönyvek — többségük hanglemez-melléklettel — nagyon hasznos lenne minden műkedvelő rendező és színész számára. Ami az idei Jókainapok színjátszó fesztiválján — egyhangú vélemény szerint — a legjobb volt, az a színpadtechnika. A színek tágasak, modernek, kömynyedek voltak, gyors változásra alkalmasak, egyszóval ebben „előrelépett“ öntevékeny színjátszásunk. A jelzett díszlet, a korhű és stilizált jelmez (újváriak) és a gondos maszk (lévai sir Crofst) vagy a jó világítás (a füle kiek megoldásai) nagyon hatásos, jó volt. És én, az elégedetlen (egy színházi mindig elégedetlen és ez így helyes) még itt is találok egy-két dolgot, javasolnivalőt, hogy a jövőben szebb, jobb legyen a darabok díszletezése, kosztümözése. Azt tanácsolom, hogy minden öntevékeny színjátszó csoport — persze ahol ennek adva van a lehetősége — tartson díszlettervezőt, jelmeztervezőt, hogy önálló munkákkal is megismerkedjünk a fesztiválokon. Helyes, ha a MATESZ-ból kölcsönzünk (hiszen azért van és jó, hogy van a MATESZ raktára), de jobb lenne, ha néha saját kezdeményezésből, saját elképzelések alapján készülne el egy egy műkedvelő előadás színpadképe. Tudom, ez költséges dolog, de ha a színjátszó kör „gazdája“ (legyen az a Népművelési Otthon vagy a Csemadok) áldozna erre, az nagyon jó lenne. Több önállóság a szcenikában — akkor „jobban“ lesz itt is. Ez alatt azt értem, hogy egy műkedvelő rendezés ne elégedjék meg a MATESZ jelmezzel, vagy annak másolatával, hanem akarjon saját fantáziája szerint díszletet, jelmezeket alkotni önállóan is. Mert a fejlődés nek ez a helyes útja. Ezek a kiválasztott műkedvelő díszlettervezők — ha egyben ők a vezetők, rendezők is — járjanak el necsak Komáromba Platzner Tiborhoz, a MATESZ díszlettervezőjéhez szaktanácsért, hanem nézzék meg pl. a bratislavai Szlovák Nemzeti Színház műhelyének munkáját, amely Vychodil díszlettervező irányításával ma már európai szia vonalon termel művészi munkát. És oda a Nép művelési Intézet közbenjárásába azt hiszem, táljuthatnak a műkedvelő érdeklődők is. Azt hiszem, nagyon sokat akarok a mozgalom érdekében és ha jól nézem, ez sok pénzbe kerülne. De úgy érzem, erre is áldozni kellene. Egy gyár milliókat fordít a technológia fejlesz tésére, új gépsorok beállítására, mely csak évek múltán fizeti ki magát. Csak a kultúua az „árva gyerek“? Itt is kifizetődnék a jól megfontolt beruházás! A színjátszás — mint minden művészet — fejlődik, újnateremtódik, állandó mozgásban van, igyekszik előrelépni, akár a gyáripar, a termelés. Miért ne kapná meg tehát illetékes helyről az anyagi támogatást a fejlődés érdekében? Hogy az 1971-cs Jókai-napok után és a későbbiek folyamán szemmel látható, kézzel fogható és füllel hall ható javulás, színvonalemelkedés legyen meg állapítható és a nagydíj is kiadható legyen. Sokat kívántam? Azt hiszem, igen. De érzem, hogy érdemes lenne. És ha a jelen „haragos“ hangvételű hozzászólásom következtében: a) aktivizálódik az országos dramaturgiai tanács és a járási dramaturgiai tanácsok nagy része, b) ha csak pár rendezőnek lehetővé teszik a fejlődés maximumát, dotálva munkájukat, segítve őket, c) ha csak egy járásban tartanak beszédtechnikái képzést és d| ha csak egy műkedvelő tervező ellátogat Vychodil mester műhelyébe és ott lát, tapasztal és tanul, akkor nem volt hiábavaló leírnom ezt a gondolatsort. És még valamit — amit a Jókai-napok (sajnos, nem a legjobban sikerült) sajtókonferenciáján is felhoztam volt: a Hét — ez a mi kedves lapunk (a Csemadok és a műkedvelő mozgalom lapja) váljék még hatékonyabban a műkedvelők fórumává, lapjává! SIPOSS JENŐ, a komaromi Magyar Területi Színház tagja
