A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-09-20 / 38. szám
Fehér kócsagok Kibírhatatlan forróság volt. A napóft a szomjúság gyötört, az árnyékban a szúnyogok, a csónakban a nehéz evezőlapátok. Vágyunk, hogy eljussunk a fehér kócsagok tanyájára, mégsem csökkent. Sokáig húztuk az evezőket, átverekedtük magunkat a sűrű, magas nádason, némely helyen vállunkra véve a csónakot, fényképezőgépeket, teleobjektívet és minden felszerelést, gyalogosan gázoltunk a néhol térden felül érő mocsárban, míg végül sikerült kijutnunk a Duna legnagyobb ágába, a Büdösvízhez. De persze még ott sem találtunk rá azonnal a gyönyörű fehér madarakra. Vadkacsaszárnyak suhogtak s emelkedtek előttünk a madarak a magasba. Lépteink neszére mint a nyilak repültek szerte szét a nádasból. Néha egy-egy szürke gém panaszos, rekedt kiáltása hangzott, amiért megzavartuk nyugalmában, s hosszú szárnyainak lassú, lusta csapásaival igyekezett eltűnni látótávolunkból. Körülöttünk vígan lubickoltak a békák, Játékosan a víz alá merültek, hogy onnét meredjenek ránk kíváncsian, periszkópszerüen kiálló szemükkel. Másutt szinte hangtalanul suhant el egy hód, csak a fű mozgása árulta el, aztán bátran becseppent a vízbe, hogy gyorsan elérje a legközelebbi odút, valahol az öreg füvek irányában, a domboldalon. — Lehetetlen — kezdtünk kételkedni, hogy sikerül meglátnunk legalább egyetlen fehér kócsagot —, csak nem váltak kámforrá? Aztán jóval később, de igen nagy távolságra tőlünk, egy magas fa tetején megpillantottunk valami fehéret. — Mi lehet az? — Fehér kócsag! — Mégis? ... Egy kicsit közelebb húzódunk, a lehető legcsöndesebben mozgunk a nádasban s messzelátóval igyekszünk meggyőződni, nem csalt-e a szemünk. Nem, eddig minden rendben van. Az ágon ott ül a fehér madár. Felépítése, testtartása nagyon hasonlatossá teszi a szürke gémhez, csak valamivel kisebb, s úgy vélem, elegánsabb. Kisvártatva kitárul előttünk a széles víztükör és a túloldalon minjárt a tágas, lápos erdő szélén meglepő látvány ötlik szemünkbe. Kész ígéret. Fehér kócsagok ülnek tízesével a fákon. Némelyek összehúzzák hosszú nyakukat, fejüket, lehajtva csőrüket, mellükre ejtik. Amelyek a legközelebb vannak hozzánk, szárnyra kelnek és tovább húznak. Rendkívül óvatos madarak és hanyag, előkelő mozdulatokkal röpülnek. Meglesni s hosszabb ideig megfigyelni őket, egyenesen élvezet. De nem egynek a környezet is, mimt itt a Büdösvíznél, egészen a mesebalett hangulatát idézi, melyben a balerinák is olyan könynyed elegánciával úsznak a levegőben, mintha ezektől a finom madaraktól tanulták volna. — Végre — enged fel izgalmunk és feszültségünk, mikor sikerül néhányszor lencsevégre kapnunk őket. Hálásak vagyunk nekik, bár a fehér kócsagok ezt nem méltányolják. Nem kíváncsiak ránk. Kedvesebb nekik a teljes békesség, a csend, a zavartalan halászat és a szabad röpülés. Alkonyodni kezd. Néha úgy érezzük, hogy nem is fehér kócsagok röpülését látjuk, hanem erdei tündérek röpködnek, amelyek már nem bírták kivárni a narancsfényű hold felkeltét s csöndesen lebegnek a víztükör felett, messzebb, egyre messzebb öreg, nehéz csónakunktól. És mi bár kimerülve, újra megragadjuk az evezőket és belemerítjük az álló vízbe. Kellemesen enyhe az este, és melegít az öröm érzése, hogy a fehér kócsagokkal való találkozásunknak legalább egy töredékét elmesélhetjük önöknek szóban és képekben. L. K. J. Vlach felvétele Vára Léblová, a prágai Bélyegmúzeum őre pontosan 11 órakor vette át a szolgálatot munkatársától. A két nő előzőleg még néhány közömbös mondatot váltott egymással, nyilván az időjárásról, mely ez év tavaszán nem sok jóval kecsegtetett. A hűvös, esős napok különösen itt, a bencések egykori kolostorának zord falai között tűntek elviselhetetleneknek, ahova — akár a napsugár — csak nagyritkán téved be egy-egy látogató. Gyanút fog az őr Léblová búcsút véve társnőjétől, abban a hiszemben, hogy egyedül van a teremben, nagyot ásított. Fázósan fogta szorosabbra nyaka körül gyapjúkendőjét. Éppen azon tanakodott magában, mivel üsse agyon az egyébként ólomlábon járó időt. A kötéshez nem volt kedve. Hideg volt, talán inkább belekukkantok az újságba — vélte. Ahhoz azonban elég sötét van itt. Csak amikor a kapcsolóhoz ért, vette észre azt a két fiatalembert, akik már előző nap is a belga és angol bélyegkülönlegességeket nézegették. Távoztukkor kijelentették, hogy másnap ismét eljönnek. — Lám-löm, beváltották Ígéretüket, megint itt vannak! A múzeum őre a bejárat melletti székre ült, hogy jobb áttekintést nyerjen és feltűnés nélkül követhesse vendégeit, mert hát ugye, ha nem is gondol az ember semmi rosszra, az ördög nem alszik ... A fiúk egy ideig a terem baloldalán elhelyezett üvegszekrények tartalmát vizsgáltatták. Léblová jól látta a távolból is, hogy az idősebbik, megkerülve a vitrineket, a hátsó két oszlop mögé lépett, körülbelül oda, ahol az osztrák ritkaságokat állították ki. A fiú alakját eltakarták a panelek, csupán a lábai voltak láthatók. —1 Miért áll ott oly sokáig az az ember? — ébredt fel az asszonyban a gyanú és hogy kérdésére választ kapjon, lassan, feltűnés nélkül a terem másik oldalára sétált. Megfojtalak, ha megmukkanszl Néhány lépésnyire volt már csak a fiatalembertől, amikor a meglepetéstől, vagy talán inkább a rémülettől földbe gyökerezett a lába. A vitrinből kilógó drótdarab ugyanis minden bizonyítéknál ékesebben beszélt annak a szándékáról, aki ilymódon igyekezett kiszabadítani az üveg alól az értékes, régi osztrák postabélyegeket. Egy hangot sem volt képes kiadni magából a nő, de ha sikerült is volna segítségért kiáltania, felesleges fáradság lett volna. Hiszen a teremben hangosan szólt a raban zene. A két jómadár nyilván azért hozta magával a zsebrádiót, hogy tottük következményeinek ne legyen fültanúja ... Egyikük betömte zsebkendővel az asszony száját, majd olyan erővel vágta fejbe, hogy egy pillanatra eszméletét veszítve terült el a földön. Ezután áldozatát a terem legvégébe vonszolta az oszlop mögé. Amikor pedig meggyőzödöt róla, hogy elég távol vannak a bejárattól, fojtogatni kezdte áldozatát. — Ha megmukkansz, megöllek — sziszegte kidülledt véres szemekkel. Léblová noha úgy érezte, a végét járja, figyelmét mégsem kerülte el a másik gazember tevékenysége. Időközben, kiszabadítva a vitrinből a kék Merkúrt, zsákmányát villámgyorsan a kabátja alá rejtette ... Miután a két lókötő kereket oldott, úgy ment minden, mint a karikacsapás. Azaz, hogy mégsem egészen, mert a becses bélyegeket, mintha a föld nyelte volna el... 30 000 korona jutalom a nyomravezetőnek Az eltűnt bélyegek utáni lázas nyomozás nem sok eredménnyel járt. A Léblovától kapott személyieirás alapján ugyan sikerült a rendőrségnek némi képet alkotnia a tettesekről, akiknek a korát 18—20 évre becsülték A szí
