A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-09-06 / 36. szám
Azt mondják, hogy Amerikában villamos árammal ölnek. Nem jártam Amerikában, de nem lep meg a jenkik szellemessége. Villamos árammal! Mulatságos és kellemes halál lehet. Erős ütés az agyban, éles görcs az Ízületekben,' remegés a csontokban, végül a szédületes zuhanás fényes, koncentrikus körökben — aztán csönd, mély, kozmikus csönd . . . Valóban, bámulatos halál lehet. Nem, mi egyszerűbben gyilkolunk. Késsel, kővel, baltával, mint hajdan barlanglakó őseink. Egy döfés a hátba, ropognak a csontok, kifordul a szem, és az ember ledől, mint a kidöntöít fa. Az áldozatok száma néha tíz, húsz, harminc, ötven. Ilyenkor a műtét nehezebb, de nem végrehajthatatlan: valamennyien összekötözött, tehetetlen emberek, néhány döféssel végezni lehet velük. Majd az áldozatokat gödörbe dobjuk, és éjszakánkint falkában vonítanak körülöttük a kutyák. De miért éppen így? Különös, ugye? Mert lőni tilos ... Különben lelőnénk valamennyit. Lázadó, megszállt országban vagyunk, de betartjuk a békekötés követelményeit. Tilos a lövöldözés! Minek nyugtalanítani a békés lakosságot?! De van-e egyáltalán békés lakusság? A lakosság vagy elmenekült, vagy megsemmisült. Törvényen kívül áll, vadásznak rá, mint a farkasokra, pusztítják, akár a sáskát. Kettesben iszogatunk a kapitánnyal. Alacsony emberke, arca telt és vörös, a füle nagy, és borotválja a bajszát. A katonaköpeny az istene, a laktanya meg a temploma. Felettesei parancsát babonás félelemmel és alázatos tisztelettel teljesíti. Hűségesebb a kutyánál is. Felhajtja újra a poharat, morog, keze fejével megtörli a száját. — Cgy van, fiatalember, kutyák ezek mindannyian. Nem kell őket sajnálni. Nem kell! Igyál! S mindent elfelejtesz. Azt hiszed, ha a kezükbe kerülsz, megkegyelmeznek? Elevenen nyúznak meg! Öreg falusi asszony jön be, és mélyen meghajol. A kapitány jó ember, biztosan vannak gyermekei, engedje hát meg, hogy elvihesse a fiai fejét. Ott hevernek a domboldalon. Hadd temesse el őket a falu temetőjében. Felállók, összeszoritom az ajkam, és kimegyek. Agyam a pálinka gőzén keresztül ködösen érzi a kifejezhetetlen iszonyt. Ez nem háború és nem forradalom. Nem, ez valami értelmetlen, véres őrület, Marsnak, a háború istenének ünnepe. Odakint katonák állnak meg, hat paraszttal. Közöttük a szomszéd falu tanítója is. Nemrég szállást adott nekem. Hozzám vezetik, hogy kihallgassam. A törvényt be kell tartani. Huszonkét éves vagyok csak, de a halántékom már ősz. Egyenként vezetik be az irodába a letartóztatott embereket, megkezdődik a kihallgatás. Nem is tudják, miért hozták be őket. Az egyiket akkor tartóztatták le, amikor gyermeke temetéséről ment haza. A másik éppen a kertjét öntözte. A harmadik trágyát vitt a földjére. A tanító még csodálkozott is, miért vezették ide? Én meg azon tűnődöm, mit is keresek itt? Hogyan kerültem ebbe a pokolba? Vajon mindez nem valami szörnyű álom csupán? Bemegyek a kapitányhoz, és jelentést teszek. — Ártatlan emberek —« mondom. — Teljesen ártatlanok. El kell engedni őket, menjenek dolgukra! A kapitány íszík és nevet. — Hahaha! Ártatlanok tehát, ártatlanok. Csakhogy a parancs szerint nincs ártatlan! Megértetted? Ki ténfereg most munka nélkül? Ártatlanok! És te azzal a művelt fejeddel még hiszel is nekik! . Elgondolkozott egy pillanatig, majd megszólalt: — Add csak ide az aktákat. Az aktákban benne van, kit, hogyan, hol, milyen körülmények között fogtak el. — Na, itt van — morogja a kapitány, és forgatja a lapokat. — Bújtatok ezek, testvér. Kutyák. Az ember ne higgyen senkinek se. — Aztán felveszi a tollat, és az italtól reszkető kezével röviden a gépelt szöveg fölé írja: — A 17. parancs értelmében mint partizánrejtegetöket... — Nem! — kiáltom. — írnok — ordítja, és megvillan hideg, üveges szeme —, vigye az ezredparancsnokságra! — és kissé sajnálkozva, de egyben győztesen néz rám. Mintha a háború vérszomjas istenét látnám ebben a pillanatban! Mikor jönnek vissza az akták? Mindegy, hiszen tudom, mit fognak tartalmazni. Elkerüli az álom a szemem, és amikor mégis elalszom, lidércek gyötörnek: halálfélelemmel telt, kidülledt szemek, véres szuronyok, tekergő kígyók, éhes ebek és emberi csontok__ Letérek az út szélére, a folyó mellé. Csendes nyugodt a mező, sütkéreznek a tarlók az őszi napon. Milyen jámbor és békés ez a föld, gondolom magamban. A mi közös anyánk, nem árt senkinek, gondoskodik mindenkiről. És az emberek ... marják, eszik egymást, akár a vadállatok. Egy öregasszony jön sietve velem szemben. Görnyedten jár, hóna alatt nehéz batyu. Megismerem, ő az, aki fiai fejét szerette volna elhantolni a temetőben. — Mit viszel? — kérdezem. Zavarba jön, kényszeredetten bontja ki a batyut: két emberfej, félig megették a kutyák. LJUDMIL SZTOJANOV Mars irgalma — Hogy ismerted fel a szerencsétleneket? — kérdezem, de nyomban elfurdítom a tekintetem. Az asszony merev, mozdulatlan arcán lassan peregnek le a könnyek, és szinte gépiesen, hang nélkül suttogja: — Hogyne ismerné fel az anya a gyermekét! S azzal továbbmegy. A legszörnyűbb azonban most kezdődik. Végig kell hallgatnom az elítéltek utolsó szavait. Egy szakasz katona már kíséri is őket az úton, a folyó menti fűzfák alatt, a mély horpadás meredek, omladozó partjai között. Úsz van. A fű megsárgult. A hosszú és mély gödör előtt hat egymáshoz kötötzött ember áll, félig falusi, félig városi öltözetben, arcuk borostás, fejükön kopott micisapka. Valódi élő sövény, lelkekből font kerítés, kétségbeesett hallgatásuk szinte a világot hasítja ketté. Halvány, vértelen arcok. Van-e még remény ezekben a szemekben? Csak a tompa, tehetetlen gyűlölet hideg fénye villan fel bennük és a halálraítéltek közönye. Állnak gödörsírjiik előtt, és én remegő hangon kérem őket: — Mondjátok meg, hol a lázadók rejtekhelye, és kegyelmet kaptok. S amikor kimondom ezt a hazugságot, a földre szegezem tekintetem, nem, nem merek rájuk nézni. A tanító fojtott hangon felel: — Miért gúnyolódik velünk az úr? Ránézek. Az egyik szemöldöke görcsösen rángatózik, cserepes az ajka. Félénk kérés pislákol a szemében, mintha azt mondaná: „Emlékszel-e arra a langyos, csillagos estére, amikor nálunk éjszakáztál? A gesztenyefa alatti vacsorára? Szerény, vendégszerető feleségemre? És mosolygó szemű, aranyszőke gyermekemre, aki téged bácsinak szólított? Nem emlékszel? És a reggelre, amikor a feleségem öntötte a vizet neked, a kedves vendégnek, a mosakodáshoz?" — Gyerünk, nincs veszteni való idő — vágja el gondolataimat a szakaszparancsnok. Egy tizedes beköti az áldozatuk szemét. Remegő kézzel még segítenek is, nekik is fontos, hogy hamar vége legyen mindennek. Odamegyek a tanítóhoz, és a fülébe kiáltom: — Mondd meg, hol rejtőznek azok a gazemberek, és megmenekülsz! Tehetetlenül néz rám megtört, zavaros szemével, és a fülére mutat: — Nem hallom! Mondd hangosabban! Megismétlem a kérdést. — Istenem! Nem haliok semmit! Kétségbeesetten tárom szét a karom. Bekötik a szemét, azután a tizedes a gödör felé fordítja őket. Parancs hallatszik: — Szuronyt szegezz! Előre! Eltakarom a szemem, és elfordulok. Nem előszűr vagyok ilyen látvány részese, most mégis lázasan remegek. Elfúló hörgés, döfések tompa zaja, porcogok ropogása és csontokba ütköző pengék hangja, majd gyenge dulakodás hallatszik, azután — csend! Mi történt? Ilyen gyorsan? A még életben maradt szerencsétlenek a gödörbe vetik magukat, talán abban reménykedve, hogy a hóhérok úgysgm lőnek rájuk, hanem otthagyják őket. A gödör mély, fenekén nyöszörög, vonaglik ez a véres emberi tömeg. Nem merek odanézni, megőrülnék, vagy közéjük dobnám magam. Torkom elszorul, tehetetlen gyűlölet fojtogat. A kiásott földre ülök és a rét felé nézek. A katonák arcán undor és elégedetlenség ül: gyalázatos foglalkozás ez! De Mars ravasz: a parancs megszegéséért életükkel fizetnének. Tudja, hogy mindenkinek drága a saját bőre. Remegnek a puskák a katonák kezében, a szuronyokról piros vér csöpög a sárga fűre. Észrevétlenül közeledik az alkony, nemsokára leszáll az éj. Rövid tanácskozás. Más esetekben egyszerű a megoldás: néhány golyó, és kész. De most? Megszállt, lázadó országban vagyunk, be kell tartanunk a békekötés követelményeit. Tilos a lövöldözés! És a puskazaj! Az egyik katona leereszkedik a gödörbe. Ütések döngenek: egy, kettő, három, majd nehéz lihegés; szurony csikorog a kövön. A katona végül iszonyú félelmében kimászik. Szuronya elgörbült, ő meg tántorog, akár a részeg, remeg, mint a falevél, s arcáról csurog a verejték. Lentről pedig újra elhaló, tompa nyöszörgés hallik. Leereszkedik a másik katona. Kimondhatatlanul szörnyű ez az út a föld mélyébe, mintha a pokolba szállna le. A többiek meredten állnak, egyetlen szó sem hagyja el az ajkukat. A tiszt is nyugtalan, fel-alá sétál, végül a gödör fölé hajol: — Befejezted? A kérdésre előbújik a katona. Ruháján véres foltok. . Szeretné eltüntetni. Remegő kézzel, kapkodva tisztogatja. Szuronyát meggörbítették a döfések, az élet erősebbnek bizonyult a vasnál. Elhalkul a nyöszörgés, csak hörgések hallatszanak, mind halkabban és halkabban, de mégis véget kell vetni már ennek a kellemetlen ügynek: a katonák sem bírják tovább. — Nincs vesztegetni való időnk! — kiáltja a tiszt. — Hányjátok rájuk a földet! De már az első lapát földnél szörnyű d ilog történik. Mintha a mélyből, a halottak világából hallatszana a tanító iszonyú, rekedt hangja: — Az istenért! Még élek! Felugróm, és a gödör fölé hajolok. A tanító mered rám, véres kezével a gödör falához támaszkodva félig kiegyenesedik. Szemében fájdalom, könyörgés és halálfélelem. S emlékei,.1 ből felmerül csendes, jóságos arca, ahogy otthonában láttam. Felesége piros meggypálinkát tölt poharamba, kisfia pedig felém nyújt.a kezét, és azt mundja: bácsi. Kihúzom a revolverem, és céizuk; ez az egyetlen jó, amit vele tehetek. Egy erős kéz eltaszít, elejtem a fegyvert. A kapitány keze. Részeg és dühös, korbácsával a csizmáját veri, rekedten ordítja: — Eleget kínoztátok őket! Földeljétek be a gödröt! Tompán visszhangzik a lapátok zaja, a föld mohón nyeli vissza a földet, amelyet az előbb kihányt. A gödör mélyéről még alig hallható nyöszörgés tör fel, majd amikor a gödör megtelik, elcsendesedik minden. A katonák sorakoznak, parancs hallatszik, és az éj szomjas mélie gyorsan elnyeli a hóhérokat és áldozataikat egyaránt. juhász Péter fordítása
