A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-09-06 / 36. szám
BARI KÁROLY Hegedűk vijjogásából Rongyos cigánysátorok homályába, hegedűk vijjogásából élő férfiak közé, akiknek háta mögött megátkozott szerelmek sárkányai csatáznak, visszavágyódom, fekete putrik ágyaira, gubancos hajú lányokhoz, ukik tüzet őriznek ölükben, szeretkezésre széttárt lábaikkal égig rúgják a gyönyört, nagyon öreg cigányok meséit hallgatni, vissza a mindenkinél szerelmesebben szerelő anyákhoz, mert ők öltöztettek piros ruhába, elűzték nyelvemről a némaság fekete madarait, s loplak nekem kincset: hegedűk húrjairól éneket, ők lobogtattak csillagokból varrott kendőt jövöm felé, s dobtak utánam aranypénzt, hogy szerencsém legyen faj, visszavágyom, oisszavágyom, szomorú balladákat tanúim nagyanyámtól, nagyanyám, vénséges-vén köhögős putridnak porban fuldoklik ablaka, kopasz varjak gubbasztanak u kéményen, károgásuktól megfagynak pipádban a csillagok, amit esténként halászol ki a tóból, vak kutyád vonít, éjfél lombja alatt hazajött a nagy cigány, kiholyhosodott szemében felriad a tűz, megzendiil kezében hegedűje: te muzsikáltál vele sírjánál s összetörted bánatodban; ' törött hegedűt tettél a koporsóba, piros bort ittál akkor a kocsmában, éles késed úsztál hátában táncolt, bosszú éjszakák kínoznak, orcád mezeje teliaggatva bajjal, tizenhat gyermeked ellopták a fények, nem látod őket, pedig vad kutyáddal sokszor elindultál már, hogy megkeresd őket, legalább azt a lányod, akinek combjairól te mostad le elrabolt szüzességének vérét, falu végéig jutottál csak, kereszt tövében telesírtad rózsás kötényedet, vénséges tanyád juldokiik a magányban, nagyanyám visszamennék, visszavágyom emlékeim közé, hisz oly szépek, nem tehetem, köt a jövöm, hej, testvérek, cigányok, ti azért induljatok táncba, vad szélviharok éneke nyűvl a hegedűt, zörqő krisztus-csontvázuk dübörögnek, a végtelen utakról visszavágta!nak apró cigánylovakon a lűz köré szilaj ősök, hegyipatakok kék zuborgása, asszonycsípők jickándozása, cigánysors vöröslő mámora tombold ki magadat! A verset a fiatal, 18 éves magyarországi költő Holtak area fölé című kötetéből vellük. Dénes György: Az idő börtönében (Válogatott verséig Az ötvenes évek elején indult csehszlovákiai magyar költő eddigi munkásságának keresztmetszete kíván lenni ez a gyűjtemény, mely négy verskötetének (Magra vár a föld, 1952; Kék hegyek alatt, 1955; Hallod, hogy zengenek a fák, 1962; Evek hatatma, 1986) és legújabb lírai termésének javát tartalmazza. A válogatásban helyet kapntt új versek nemcsak művészi szempontból izmosítják Dénes költészetét, hanem némileg tökéletesítik, ha úgy tetszik, kissé „kiigazítják“ eddigi költői profilját. Elsa Triolet: Az avignoni szerelmesek Örült Avignon, szent város, ördögi város, a csodák és a varázslatok, a Szent Szűz és Venus, a démonok városa, ahol a máglyák tüze és az éjszakai népünnepélyek lángjai világítanak. Mennyi a halhatatlan szerelmespár ennek a szerelemvárosnak az utcáin .., Most ők mindent elvettek tőlünk ... Még a szerelmi álmainkat is . . . A Világon már csak elszakított párok élnek, csupa megtépett, csupa szívet tépő szerelem . .. Falainkon az ö zászlaik, tereinken a hódító katonák ... — tűnődik Petrarcát idézve 1942 szörnyű és heroikus francia karácsonyán a két avignoni szerelmes, akit az Ellenállás sodort egymás mellé... Elsa Triolet: Sohanapján A francia kritika Triolet legjobb írásának tartja. A szatíra szórakoztató fordulataiban bővelkedő regény főhőse a regény kezdetekor már néhány perce halott, s a történet egy részét ő mondja el. Régis kalandé, az író, akinek valóságos és posztumusz élete példázza a Sohanapján alapgondolatál: azt, hogy valóság és valóság nem azonos, hogy mindnyájan szüntelenül optikai csalódások áldozatai vagyunk az elmúl! pillanat, egymás szándékának megítélése dolgában. Mihail Bulgakov; A mester és Margarita A modern szatíra, a fantasztikum, a groteszk és az intellektuális próza elemeit egyesítő regény a mai kor emberének nagy problémáira keresi a választ: mi a mértéke jónak és gonosznak az olyan egyéniségnél, akinek mérhetetlen hatalom összepontosul a kezében? Hol az igazság határa a teremtő indulat sodrásában? S kinek a gondja, hogy a humanizmus eszményeire vigyázzon közben? A filozófiai mondanivalót az önmagában is lenyűgöző betétregény summázza: Biilgaknv sajátos adaptációjában Jézus magányos idealista, szemben az embertelen, számító hatalmat képviselő, okos Pontius Pilátussal. Bulgakov nem formulákban fogalmaz, gondolkodásra, a mé-KUPRIN: — Ki oz? — kiáltja Salamon. Szulamit azonban már ugrik is le az ágyról s egyetlen mozdulalla'i odaveti magát a sötét emberi alak felé, melynek kard villog a kvízében. £6 átjárva hirte’ien, sebes szúrástól, halk, szinte csodálkozó kiáltással hull a földre. Salamon széttöri a karneol ernyőt, amely az éjjeli mécsest borítja. Megpillantja Eliavát, aki az ajtóban áll, kissé a leány fölé hajolva és tántorog, mint az ittas. Salamon pillantásának súlya alatt az ifjú harcos felemeli fejét, tekintete találkozik Saramon bősz haragtól Izzó szemével, elsápad és felnyög. Kétségbeesés és rémület torzítja el vonásait. És hirtelen, meggörnyedve, fejét köpenye alá rejtve, ijedten, mint a megriasztott sakái, kioldalog a szobából. De a király megállítja. Három szót mond csupán: — Ki bérelt fel? Az ifjú katona egész testében reszket, foga vacog, szeme fehér a rémülettől. Tompán nyögi: — Asztisz királyné ... — Eredj — parancsolja Salamon. — Mondd meg a soros őrnek, vegyen őrizet alá. Hamarosan fáklyás emberek futnak a palota sok-sok szobáján át. Klvilágosodik valamennyi terem. Jönnek az orvosok, gyülekeznek a király vezérei és barátai. Az orvosok feje így szól: — Királyom, Itt nem segít sem a tudomány, sem Isten. Ha kihúzom a kést melléből, nyomban meghal. Ekkor felocsúdik Szulamit és nyugodt mosollyal mondja: — Szomjas vagyok. És mikor megitatták, szelíd, szép mosollyal a királyra függesztette szemét és többé már le sem vette róla; ő pedig térden ált az ágya előtt, meztelenül, akárcsak a lány, s nem vette észre, hogy térde vérben fürdik, és kezét is ellepi a vér bíbora. Szerelmesét nézVe és szelíden mosolyogva, e’ihaló hangon megszólalt a szépséges Szulamit: — Köszönök neked, királyom, mindent: szerelmedet, szépségedet, bölcsességedet, amelyre rátapaszthattam ajkamat, mint az édes forrásra. Hadd csókoljam meg a kezedet és ne vond el az én számtól, míg az utolsó lehelet el nem száll énbelőlem. Sosem volt és sosem lesz boldogabb asszony nálamnál. Köszönöm neked, én kiráyom, én szerelmem, én gyönyörűségem. Emlékezz majd néha a te rabnődre, a te napbarnftotta Szulamitodra. És a király tgy telelt lassan, mély hangon: i. — Ameddig szeretni fogják egymást az emberek, ameddig a 'lélek SALAMON KIRÁLY LEGNAGYOBB SZERELME és a test szépsége lesz a legszebb és a legédesebb álom a földön, addig, esküszöm neked, Szulamit, nevedet századokon keresztül meghatottan és hálával említik majd. Reggelre Szuiamit nem volt többé. Akkor felkelt a király, megmosakodott, felöltötte arany skarabeusokkal kivarrott, legpompásabb bíborköntösét, fejére vérpiros rubinkoszorút tett. Majd hívatta Bénáját és mondta neki nyugodtan: — Benaja, most mégy és megölöd Eliavát. Az öreg ember eltakarta arcát kezéve’i és leborult a király előtt. — Királyom, Eliava az unokám! — Hallottad, Benaja? — Királyom, bocsáss meg nekem és ne sújts haragoddal, de bízd ezt valaki másra. Eliava, ahogy kiment a palotából, a templomba futott és megragadta az áldozati oltár szarvát, öreg vagyok, közel halálom órája, nem merem telkemre venni e kettős bűntettet. A király azonban így válaszolt: — És mikor azt parancsoltam neked, hogy öld meg bátyámat, Adoniát, aki szintén az áldozati oltár szent szarvába kapaszkodott, vajon megtagadtad az engedelmességet? — Bocsáss meg! Irgalmazz nekem, uram! — Emeld fel arcodat — parancsolta Salamon. és mikor Benaja felemelte fejét és megpillantotta a király szemét, nyomban felkelt a földről és engedelmesen a kijárat felé indult.
