A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-09-06 / 36. szám
A filmművészet is teremtsen kommunista ideálokat Beszélgetés Szergej Geraszimov rendezővel Az idei Karlovy Vary-i filmfesztiválon a szovjet lilmművészetet Szergej Geraszimov alkotása, A tóparton reprezentálta, melyet a zsűri jiidíjjal jutalmazott. A rendezővel a fesztiválon beszélgetést folytatott a Nové slovo munkatársa. A Geraszimov művészi hitvallását tükröző beszélgetést az alábbiakban ismertetjük. Az irodalomhoz szervesen hozzátartozik a teljességre való törekvés, a műfaji szintézis, a filmművészetben viszont eléggé ritka e jelenség. A szovjet rendezők az orosz klasszikusok filmrevitele során megkísérelték átmenteni a regény sokrétűségét. Az utóbbi időben e szándék eredeti filmalkotásokban is jelentkezik. Ezekhez tartozik a hatvanas évek kortársi problémáival foglalkozó Geraszimov tetralógia is, melynek része a díjnyertes A tóparton című alkotás. — A film számomra a XX. század legcsodálatosabb találmánya — mondja Szergej Geraszimov. — Mind külsőségeiben, mind belső tartalmát tekintve szintetizáló művészet, összegező vallomás, mely képes az irodalmat is pótolni. Persze csak részben, mert az irodalom befogadása nem olyan közvetlen, spontán folyamat, mint a filmben ábrázolt konkrét,/ érzékelhető valóság átélése. Az irodalmi mondanivalónak szárnyakat ad a képzelőerő, az olvasó részese az írói alkotó folyamatnak. Az oivasó alkot is, a néző csak befogad. A televízió szerintem háziszükségletet kielégítő film, önálló művészeti ággá szeretne válni, s érdekes az, hogy ez a törekvés főleg akkor kecsegtet sikerrel, ha nem a művészet, hanem a publicisztikai, riporteri mondanivaló igényével lép fel. A film mint mindenható művészet abban egyenértékű az irodalommal, hogy korlátlan lehetőségekkel rendelkezik. Képes a fejlődés előrejelzésére, testet ölthet benne a legmerészebb fantasztikum is. Elviheti a nézőt a világűrbe, a Holdra, a tenger fenekére és a történelem bármelyik korszakába ... S a néző mindent elhisz. Persze a kép a filmben egyszer s mindenkorra adott, mindenki számára ugyanaz, az olvasói képzelőerő viszont megannyi sajátos képet alakíthat ki. A filmjeimet az olvasóknak szánom, azoknak, akik szeretik az irodalmat. Szívesen beszélgetek az olvasókkal, filmjeimmel mondom el nekik, amit tudok. Geraszimov e filmjében a Bajkál-tó természeti és emberi közösségi viszonyainak feltérképezését tűzte ki célul. A problematika komplex bemutatására törekvő alkotásban az epikus sodrás keveredik a törékeny líraisággai, az erőteljes drámaisággal, de nem hiányzanak belőle az esszé-szerű fejezetek sem. A műfajok költészetet és esszét is párosító kapcsolódásáról Gerasszimov a következőket mondja: — A hagyományos műfajok közötti határok fokozatosan elmosódnak. Ma már egyetlenegy műfaj sem létezik a maga eredeti formájában. Az egyetlen műfaj keretei közé való bezárkózás sohasem járt sikerrel. Shakespeare alkotásaiban találkozik a tragédia, a komédia és a groteszk ábrázolás... Az antik irodalmat is műfaji sokrétűség jellemzi. Tehát a műfaj keveredést is örököltük, mert mi, a XX. század emberei gigantikus örökség élvezői vagyunk ... A félművelt kortársak viszont azt hangoztatják, hogy nem érdemes tanulni. Mire a földrajz, ha van mindenütt elég idegenvezető, mire jó a történelem, ha életünk időbelileg körülhatárolt? — okoskodnak. De hát hol is kezdtem? Szeretek minden olyan műfajt, ami nem unalmas, ami nemes, fennkölt célkitűzések valóraváltását segíti elő. Ha különböző műfajok ötvözése nem ezt szolgálja, akkor a művészet az ábrázolási elemekkel való, talán előkelő, de üres, puszta játékká sekélyesedik... A költészet mindenben felfedezhető, nemcsak abban, ami öröktől fogva költői jelenség. A dolgok lényegéhez tartozik s az igazi művészet az, ha ezt sikerül megtalálnunk. A tóparton című filmben a két főágon futó cselekmény szervesen kiegészíti egymást. Az egyik cselekménysor személyes konfliktust tükröz, az elemi erejű kölcsönös szerelem és a magasabb erkölcsi elvek öszeeütközését ábrázolja. E hatalmas embert próbáló küzdelemből a női főhős emberfeletti akaraterővel, önmagát meghaladva kerül ki győztesként. — Lemond az ideálisnak ígérkező, de már nős A legjobb női alakítás díját a szovjet Natalija Belohvosztyikova nyerte el A tóparton című filmmel partneréről. A cselekmény másik ága társadalmi problémát vet fel, a technokrata szemlélet és az emberi esztétikai szükségletek közötti feszültséget érzékelteti. Arról van sző, hogy a Bajkál-tó mentén cellulózgyár épüljön-e^avagy a tó környéke maradjon meg természeti rezervációnak. A gazdasági érdek győz, a gyár felépül,' a film hősei azonban tiltakoznak e megoldás ellen. E konfliktus végkimenetele azt példázza, hogy a gazdasági szempontok háttérbe szoríthatják többféle emberi igény kielégítését, de a magasabb erkölcsiemberi elvek betartása nem tűr kompromisszumokat. E sokrétű, összetett problémakör bemutatása Geraszimov alkotásában a nagy orosz regények hagyományait és a dokumentumfilmek eszközeit is felhasználó ábrázolás segítségével történik. Az irodalmi hagyományok az eszményi kor-típus művészi erejű megformálását, a dokumentumelemek, a konfliktust hordozó hősök valósághű ábrázolását segítik elő. — Gyűlölöm a pragmatizmust — folytatja —, mert a pragmatizmusban az egész emberiséget fenyegető veszélyt látok. Harcolok a természet intenzív pragmatista kihasználása ellen. Jórégen figyelem, hogy is állnak ezzel az amerikaiak, s látnom kell, hogy ami egykor az Egyesült Államok erénye volt, most katasztrófával fenyeget. S ez még csak a kezdet — vajon mi jön ezután? A női főhős, Lena Barminova a szellemi emancipációt testesíti meg. Nemcsak az alkotói képzelet, hanem a valóság szüleménye is, a művészi és a dokumentumelemek ötvöződése. Natasa Belohvosztyikova a filmbeli Barminovaként kordokumentum, az eszmei siker bizonyítéka. Szinte játszania sem kellett, mert maga a megtestesült tisztaság. Eredeti környezetéből kiemelve tisztasága annyira lenyűgöző, hogy képes katarzist előidézni a nézőkben ... Dokumentum a filmbeli igazgató, akadémikus is, aki önmagában is érdekes személyiség... A dokumentum-személyiségek költőisége nem mindenkit ragad meg — teszi még hozzá —, de a nézőktől kapott többezernyi levél arról tanúskodik, hogy sok embert képes lenyűgözni. Geraszimov e filmben a generációs problémákat szándékosan az apa és leánya viszonyának tükrében vizsgálja. Ennek pedagógiai célzata is van. — A szovjet társadalmat a háború óta a matriarchátus előretörése jellemzi — hangsúlyozza. — Hovatovább az anya helyettesíti az apát. Meglehetősen egyoldalú, pusztán érzelmi töltésű nevelés érvényesül. A nevelésnél viszont az apa is nélkülözhetetlen, biztosítja a harmonikus fejlődéshez szükséges, az anyai érzelmeket ellensúlyozó racionális megfontoltságot, hogy egyensúlyba kerüljön ész és érzelem, a gondolkodás objektivitása és az érzelmi elfogultság, a következetesség és az ösztönösség. Az anya nem képes megmagyarázni, hogy miért jó a jó, s miért rossz a rossz, csupán a következményeket látja. Legfeljebb a büntetést vagy a dicséretet szabja ki. Túlságosan elfogult érzelmileg ahhoz, hogy objektív lehessen. Az apa mindig objektívabb — az anya csak kedves tud lenni, az apa értelmes is. A szovjet művészet már nemegyszer lerótta tiszteletét az anya iránt... Geraszimovot századunk valamennyi problémája izgatja. — Korszakunknak a kommersz filmalkotásokban tükröződő képét annyira áthatotta az erotika, hogy ez már inkább nevetséges, mint megdöbbentő — mondja. — Az általános erkölcsi sztriptíz pátoszának és a szellemj értékek inflációjának korába léptünk. Az új világokat feltáró művészetet azonban mindig a titokzatosság pátosza veszi körül. Vigyázat, a teljes leleplezés állattá alacsonyíthatja az embert. Mindent szabad — mondja Dosztojevszkij Karamažovja —, de nem az egyszerű embernek. Ma viszont bárki gyilkos vagy öngyilkos lehet, erkölcsi gátlások nélkül, a pornográfia nagyban megvásárolható árucikk lett, nem kell bűntudattal fürkészni utána, az anya a fiával együtt gyönyörködik benne — s itt megszűnik minden erkölcsi kötöttség. Ez már nem metafizikus jelenség, durva, pragmatista praktika .., A jó és a rossz között minden válaszfal ledől. A filmvállalkozó erkölcsi tendenciák meghatározója, de tetteit a kommersz szellem irányítja, tudja azt, hogy a nézőket főleg az ocsmányságok vonzzák. A vállalkozó mindene a pénz, s ez a művészekre is átragad. Jó lenne ezekről a dolgokról, korunk erkölcsi kritériumairól vitát rendezni az UNESCO-ban. A pornográfiának megvoltak a pontosan felismerhető határai, ami kizárta annak lehetőségét, hogy összekeverjék a művészettel. Szeretem Rabelaist, azt a biblikus nyíltságot, mely erkölcsi határvonalat jelent. Gorkij és Rolland nem zárkózott el a testi szerelem ábrázolása elől sem, Dosztojevszkij az emberi tudat legsötétebb zugait is kifürkészte, de a nagy irodalom születésekor áthághatatlan szakadék tátongott a ponyva-pornográfia és az igazi művészet között — ma ez egyre inkább betemetődik. Mit tehetünk hát annak érdekében, hogy az ember kikerüljön a kommersz-szellem mindent legyűrő uralma alól? — Az embert nevelni is kell, adni is kell neki valamit. A maoizmus az embert ahhoz, hogy megtisztuljon, előbb nyomorba akarja dönteni. A hippi életfelfogás szintén nem a fogyasztáson alapul, de ez egyébként sem jelenthetne megoldást az egész emberiség számára. Csak a jelenlegi civilizáció fejlődésétől várhatunk valamit, a Tarzanhoz valő visszatérés lehetetlen. A nyomor nem lehet ideál, a nyomorgó ember is állattá aljasulhat. A betevő falat viszont egyre kevesebb. Erkölcsi ideálokat, jobb híján kommunista eszményeket kell az emberek elé állítani. (kjJ 4