A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-08-09 / 32. szám
Hirosima — az első atombomba áldozatainak emlékműve uszonöt esztendővel ezelőtt, 1945. augusztus 6-án dobták le Hirosimára az amerikaiak az első atombombát. Az európai harctereken már régen elhallgattak a fegyverek, már csak japán viselt hadat a szövetségesek ellen. Kétségtelen volt azonban, hogy Japán már elvesztette a háborút s csak rövid idő kérdése volt, hogy letegye a fegyvert. Japán részről már megindult a puhatoíódzás a békekötésre vonatkozóan. A két atombomba ledobásp tehát már nem volt indokolt és el lehetett volna kerülni azt a tragédiát, amely több százezer ártatlan emberéletet követelt s porrá égetett két népes Japán várost. Az amerikaiak fegyverkezési hajszája azonban már megteremtette az atombombát, s a katonai körök élő embereken akarták kipróbálni azt a hatást, amelynek szörnyű következményeivel még maguk sem voltak teljesen tisztában. Másrészt figyelmeztetésül szánták a világnak, elsősorban a Szovjetuniónak, hogy olyan pusztító fegyverrel rendelkeznek, amely pillanatok alatt milliós városokat temethet porba. A bombákat tehát ledobták s pontot tettek a második világháború után. Befejezték a második világháborút s ugyanakkor felkészültek egy esetleges új háborúra. Hozzáláttak az emberi fantáziát is meghaladó borzalmas fegyverek, az atomfegyverek sorozatgyártásához ... Hans Herlin német író megrázó könyve, a „Mit tettél, Kain?" az első két atombomba bevetésének körülményeit eleveníti fel. A Los Alamos-i atombomba kísérleti telep közelében fekvő wendoveri légitámaszponttól kezdve, ahol előkészítették a kiválasztott amerikai pilótákat a nagy támadásra, a könyv végigkíséri a katonák életútját, s igyekszik feltárni azokat a lelkiismereti konfliktusokat, amelyek különösen Claude Robert Eatherlyt, az atombombatámadás felderítő-pilótáját sodorták válságba. Eatherly meghasonlása jelképessé vált azoknak a millióknak a tudatában, akik féltik az emberiséget az atomháborútól, akik tudják, hogy a ielkiismeret és a józan ész parancsa mást diktál, mint az atomőrület imperialista kengyelfutóinak harsonája. Robert Eatherlyt, az amerikai légierők őrnagyát 1944 nyarán szemelték ki a különleges feladatra. Akkor még sem ő, sem társai nem sejtették, hogy részeseivé válnak annak a szörnyű merényletnek, amelyet még ma, 25 év múltán sem tudott elfelejteni a világ. Idézzünk ' csak a könyvből: „Azon amerikai repülők közül, akiket 1944 szeptemberében különleges feladatra rendeltek, egyikük sem sejtette, hogy ettől a naptól kezdve életük megváltozik. Ök voltak a legjobbak, az elit elitje. Nemcsak katonai felkészültségüket, de a jellemüket is próbára tették. Néhánynapos szabadság után Claude Robert Eatherly őrnagy megkapta a titkos parancsot, hogy jelentkezzék az Utah állambeli, wendoveri repülőtéren. Nyílegyenes út vezetett a fehéren csillogó, végtelen sósivatagon keresztül. Eatherly hirtelen megpillantotta a kifutópályákat, szélességüket látva, rögtön tudta, hogy B—29- esek számára épültek. Tizenöt gépet számolt meg. Tizenöt! Tizenöt gép és egy repülőtér a sivatagban. Mi lehet itt? Bizonyára valami különleges alakulat. Elég közel haladtak el a gépek mellett, s így a törzsek végére festett jelzést is fel tudta ismerni: kör alakú mezőbe fekete nyíl.“ Itt, ezen a világtól elzárt sivatagi területen gyakorolta az amerikai légierő elit-csapata Tibbets ezredes vezetésével a különleges bombavetést. Néhány B—29-es nehézbombázót átalakítottak erre az alkalomra, leszerelték a fedélzeti fegyvereket, hogy a túlsúlytól megszabadulva, annál könnyebben manőverezhessenek majd az atombomba ledobása után. Unos-untalan gyakorolták feladatukat, hogy hiánytalanul teljesíthessék Groves-atomtábornok parancsát. Néhány hónap elmúltával, 1945 májusának végén elszállították az egységet a Csendes-óceáni Tinian szigetére. Ezen a szigeten, amely 2700 kilométernyi távolságra feküdt Japántól, az amerikaiak hatalmas légitámaszpontot építettek ki. Innen indították sorozatos légitámadásaikat a japán városok ellen. A különleges repülöegységet, amelyhez Eatherly őrnagy is tartozott, elkülönítették a többitől, s itt is tovább gyakorolták feladatukat. Időközben az Egyesült Államokban megtörtént a kísérleti atomrobbantás. A kísérlet sikerült, s az a két atombomba, amit a japán városokra szántak — elindulhatott Tinian szigetére. Különös szeszélye a sorsnak, hogy az Indianapolis páncélos cirkálót, amely az atombombát szállította Tinian szigetére, visszatérőben megtorpedózták a japánok. „Július 26-án reggel az amerikai hadihajóról megpillantották a látóhatáron feltűnő hatalmas tiniani kifutópályákat. Az Indianapolis célhoz ért. Amikor a kis acélhengert Furman őrnagy és dr. Nolan felügyeletével kihajózták, a kikötőben már ott volt Farrel tábornok és Parsons kapitány is, akik éppen ezen a reggelen érkeztek vissza a szigetre. Jelen volt Tibbets ezredes is, az őrség egy csoportja, és Mac Lanahan vezetésével a biztonsági szolgálat tagjai. Az Indianapolis parancsnoka mindezzel nem sokat törődött és nem értette a nagy fölbolydulást sem. Alighogy kirakodtak, máris indultak vissza. Három nap múlva, útban a Fülöpszigetek felé, az Indianapolis egyenesen belefutott Hashimoto korvettkapitány japán tengeralattjárójának torpedóiba. Az Indianapolis elpusztult anélkül, hogy egyetlen S. O. S. jelzését is felfogták volna. A cirkáló 1945. július 30-án, hétfőn nulla óra tizennégy perckor süllyedt el. Elmerült, akár egy kődarab, Hashimoto kapitány nem gondolta, hogy ha 72 órával előbb érkezik, talán száz- és százezer japán életét menti meg.“ Tinian szigetén feszült várakozásban teltek a napok. A különleges egység a támadási parancsot várta. Az amerikai vezérkar nyolc olyan japán várost jelölt meg, amely a legalkalmasabb az atomtámadásra, A nyolc közül ötöt kihúztak. Maradt: Hirosima, Kokura és Nagaszaki. Miután megegyeztek, 1945. augusztus 2-án kiadták a támadási parancsot. Ezután már csak az alkalmas időjárásra vártak. Végre megjött a meteorológiai intézet jelentése, amely augusztus hatodikét találta a legmegfelelőbb napnak. Először a STRAIGHT FLUSH nevű feiderítögép startolt, amelynek Claude Robert Eatherly volt a parancsnoka, ezt követte az ENOLA GAY nevű gép, amely Tibbets ezredes vezetésével az atombombát szállította. A gépen Thomas W. Ferebes őrnagy volt a bombairányító és Theodore j. Van Kirk százados a navigátor. A bombavetővel még egy B—29-es gép startolt, amelynek az volt a feladata, hogy ejtőernyővel különleges műszereket dobjon le, amelyek majd megmérik a lökéshullámok erejét a bombarobbanás után. Japán időszámítás szerint augusztus 6-án reggel 8 óra 16 perckor robbant fel Hirosima felett az első atombomba, hogy a földdel egyenlővé tegye a várost. Masa take Okumiya, a japán tengerészet egész légvédelméért felelős tiszt, aki az elsők között pillantotta meg az égve izzó várost, így számolt be a következményekről: „Már lement a nap, mire elértük Hirosimát, de még egy nappal később is szörnyű fény áradt a szerencsétlenül járt városból. Azóta egyfolytában égett Hirosima, és vérpiros fény világította meg a magasra emelkedő fekete füstfel legeket.. Nem volt többé repülőtér sem. A gépnek a várostól 55 kilométerre fekvő Iwakuni haditengerészeti repülőtéren kellett leszállnia. Innen is látták a robbanást, mentőcsoportokat is küldtek ki, de hiába, mert ezek nem tudtak áthatolni a várost körülzáró tűzfalon. Mindössze néhány agyonégett embert hoztak magukkal vissza. Masatake Okumiya így folytatja beszámolóját: „Másnap korán reggel elindultam Hirosimába. Hogy mi is történt a várossal a robbanás után, ezt sem a filmfelvételek, sem az újsághírek, sem a könyvek, sem a beszámolók nem tudják érzékeltetni. Nem tudják érzékeltetni még megközelítőleg sem, mert erre egyszerűen nincs szó. Csak azok tudják, akik maguk is átélték, Iszonyú, szavakba nem önthető tragédia zajlott itt le. Hirosima pusztulása ma már ismert történet. Ezer és ezer beszámoló, tudósítás adott hírt róla, de hiába, mert ezek együttvéve sem fejezik ki az áldozatok megrendítő kiáltozását, akiken nem segíthetett senki; és nem idézik fel az agyonégett, görcsösen vonagló testek fölött kavargó por és hamu látványát, s cseppnyi vízért indult kétségbeesett kutatást, és azoknak a lényeknek a képét sem, akik néhány perce még emberek voltak. De nem lehet szavakban kifejezni azt a mindent elárasztó, fojtogató, szörnyű szagot sem, amely nem a halottakból, hanem az összeégett élő testekből áradt. A megmenekült könnyű sebesültek, az életben maradtak összeszedték az agyonégett, haldokló férfiakat és nőket és lerakták hosszú sorokban; deszkákra, gyékényekre fektették őket, és még csak el sem tudták különíteni a halottakat a félholtaktől. Biztosan elmondták már a történetét annak az édesanyának is, akinek élet-halál küzdelmét magam is átéltem — de lehet-e azt szavakkal visszaadni? Akinek összeégett ajkát egyetlen szó sem hagyta el, teste felhasadt a robbanáskor... és élő, meg nem született gyermeke ott feküdt mellette a földön, véresen, porosán. Ezt a Hirosimát láttam én“ — emlékezik Masatake Okumiya. Hirosimát Nagaszaki követte, ahol megismétlődött a hirosimai infernó. Az atombombatámadás az amerikai imperializmus részéről nem várt sikerrel zárult. Japán kapitulált, az atombomba-támadás résztvevőit pedig kitüntették. Aztán tudósítások, fényképek, filmfelvételek számoltak be a csodafegyver pusztításáról. Valakinek az a pokoli ötlete támadt, hogy mintegy elismerésképpen, a bombatámadásban részt vett néhány repülőtisztet Japánba küldjék, a pusztítás színhelyére. Közöttük volt Eatherly őrnagy is, aki a látottaktól lelkibetegen tért haza. Claude Robert Eatherly őrnagy végül is idegszanatóriumba került, mert megszólalt benne a lelkiismeret, mert nem tudta felejteni a pusztítás szörnyű képét, amelynek ő is előidézője volt. A betegállományba helyezett tiszt a családját is elhagyta, s lopás, rablás gyanújával többször börtönbe került. Nem azért rabolt, mert pénzre vágyott, hanem mert börtönbe akart kerülni, szenvedni akart tettéért, menekülni saját lelkiismerete elől.., Az amerikai atomtámadás napját azóta sem felejti a világ. DÉNES GYÖRGY
