A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1970-02-01 / 4. szám

LOVlCSEK BÉLA

Kovács János az ágyban nyögött. Kocsisné kezét tördelve sopánkodott fölötte, s átkozta az urát. Kocsis Péter az istállóban ült a fejőszéken mogorván. Lógatta a fejét, s valami földöntúli nyugalom és nagy fáradtság ült a szemében. Kedvére kitombolta magát, most már jöhet bármi, nem törődik vele, akár börtönbe is zárhatják. Bensőjében elcsendesedett a világ, mint vihar után a szél.

István lépett be az istállóba. Kétszer is ráköszönt, míg észrevette őt az apja. Hosszú ücsörgés, hallgatás után szólalt meg István. Sem szorongás, sem lelkesedés nem volt a hangjában.

— Félmunkát végzett, apa.

— Azt.

— Ha már egyszer ráemelte a kezét ... I

— Azt akartam ... agyon csapni. ..

— Tudom.

— Mikor elöntötte a vér, valami belém állt. .. Pedig már csak egyet kellett volna ütni, egyetlenegyet... Nem tudtam megtenni, fiam. Rongyember vagyok én, nem tudtam megtenni, pedig az én helyemben mindenki más megtette volna. Nem most, már régen.

— Soha nem ártott maga a légynek sem, apa. Jó ember. Tanú rá a világ — mondta István közömbösen maga elé nézve. Egy pakli dohányt nyújtott apja felé. — Tömje meg a pipáját apa!

— Van nekem dohányom, fiam.

— Tömje csak!

Kocsis Péter nagyon szomorúan tömte a pipáját. Lassú, gyakorlott mozdulatokkal végezte a műveletet. Talán a barlanglakó ősember dolgozott ilyen pontosan, türelemmel, mikor tüzet csiholt, vagy nyúzta lefelé a vadállatok bőrét.

— Most már elég volt a verekedésből — mondta István. — Azt mondom én magának, apa, elég volt... Hat hold föld jut nekem is, Kálmánnak is, Péternek is. Hat hold földnek nagy az ára.

— Azt csak én tudom, fiam, hogy mennyi, milyen az ára — mondta Kocsis Péter sötéten maga elé. Mélyről jött fel a sóhajtása. — Én tudom a legjobban, fiam, senki más . ..

Június elején újra hazajött István a városból. Margit a nyakába csimpaszkodott, sírt.

— Nem bírom tovább egyedül, István. Ha nem találsz ki valamit, én lelakasztom magam.

— Kötelünk sincs megfelelő — mondta István viccelődve.

— Törődsz is te velem! Tudom, azt sem bánnád, ha tényleg felakasztanám magam. Kônnýú neked a városban.

— Könnyű, Margit, nekem nagyon könnyű . . Egész nap csak lógatom a kezem-lábam, mégis szakajtószám öntügetik a pénzt az ölembe. Nagyon könnyű nekem, Margit... — Eltolta magától az asszonyt, s az asztal mellé ült. — Főztél valamit? Alig látok éhségemben.

Közben Lacika is előkerült, s repült apja ölébe, mint madár a fészkére. Ö is sírvafakadt.

— De pityergős kedvetekben vagytok, halljátok! Ha tudom, hogy így fogadtok, haza sem jövök ... — Maga felé fordította a fiú arcát, s belemosolygott a szemébe. — Hát azt tudod-e, kisöreg, hogy tíz gúnárnak hány lába van!?

Csalódottan nézett a gyerek az apjára: csak ilyen könnyű kérdést tud feladni? Csendesen válaszolt.

— Húsz. *

— Na, látod, pontosan annyi pitykövet hoztam neked. Egyik szebb, mint a másik. Nesze, fogjad!

— Köszönöm! — mondta a gyerek, s hálás szemmel vette át a kis zacskót. Estig golyócskázott a konyha talaján. Kocsis István meg jó étvággyal falatozott — alig hagyott valamit a túrőstésztából a nagy tál lenekén.

— Mama, ha Margitot bevinném a városba, elpártolná a gyereket? — kérdezte Kocsis István a karos lócán ülve, pohár bor mellől. Ujja között cigaretta füstölgött.

— Felépítetted a házat, most meg itt hagyod?

— Mit csináljak? Sok az adósság.

— Ha Margitot beviszed a városba, talán kevesebb lesz?

— Ketten többet kereshetünk.

— Ketten!? — csodálkozott rá Kocsisné Istvánra. — Olyan vékonyka az, szegény, félő, hogy elkapja a szél.

— Ne törődjön maga azzal! Elpártolja a gyereket vagy sem, azt mondja meg nekem!

— Mindig haragítsz valamivel... Mit tudom én.

. — Nem eszik sokat, csak csipeget, mint a madár... Megőrizné a libáit, fát hordana be főzéshez, elszaladna a boltba, ruházni úgyis maga ruházza...

Kocsisné hosszú hallgatás után szólt.

— Add az orosz asszonynak — mondta a tűzhely fölé hajolva. —

(Oboán gondját viselné, mint Margit. Majd megvesz a gyerekért a szerencsétlen.

Istvánt elöntötte a méreg.

— Neki nem adoml — mondta konokul. Megitta a bort. — Mért nem akarja megérteni, mama, hogy csak addig hagyom itt, amíg el nem igazodunk valamelyest. Nem akarom örökre elvetni magamtól. Szeretem én a fiamat, mindennél jobban szeretem, de hová vigyem még őt is a nagy bizonytalanságba? .

— Mit bánom én — mondta Kocsisné sokára. — Itt hagyhatod, ha okosabbat nem tudsz kitalálni... — Felpattant. — Ugye, most jó vagyök, most elcsendesedett az a nagy pofád!? Mikor rámtörted az ajtót, akkor nem gondoltál arra, hogy rám szorulhatsz!? ... Én mindent lenyelhetek, eltűrhetek. Egyiteknek sem jut eszébe, hogy miattatok teszem, amit teszek... Aggyon ezt, aggyon azt, pártolja el a gyereket! Most jó vagyok? ... Pedig mondhatnám azt is, hoy menj a francba, csinálj, amit akarsz, szakadj bele az adósságba, pusztulj el éhen, semmi közöm hozzád. Mondhatnám, mégsem mondom. Ne hidd, hogy téged sajnállak. Kegyetlen voltál te mindig hozzám. Makacs, akaratos, mint a szilfatuskó. Azt a szegény kisgyereket sajnálom, mert árva lesz, tudom. Eldobjátok magatoktól, kétszer sem nézitek meg majd évente, él-e, hal-e, szegénykém. Én felnevelem, embert faragok belőle, ha egyszer elpártolom, de amit kapsz tőle, ha felnő, magadnak köszönheted.

— Nem félek én attól, mama, nem a világ végére szaladok előle. Azt ő is megértheti, hogy szorult helyzetemben nem tehettem mást. Elviszem én majd magamhoz, hiszen taníttatni akarom, mert olyan esze van a gyereknek, hogy csuda. Dicséri a tanítója is, meg én is látom, hogy nem közönséges gyerek.

— Minden szülő úgy van a gyerekével, István: az övé a legszebb, legkülönb, övé a legokosabb. Én is azt hittem rólatok, most aztán magad is láthatod, hogy mi lett belőletek. Igaz, a Péteremre nem panaszkodhatok, de te meg a Kálmán, ki vagyok veletek a vízből . Adja Isten, hogy legyen belőle valami, ha már ilyen pocsékul ütött oldalba a sorsom, legalább őrá, az unokámra lehessek egy kicsit büszke ... — Rásandított Istvánra, hogy lemérje rajta szavai hatását. — Margitra meg vigyázz, Istvánl Ha rákap a flancra, tekingélhetsz kétoldalra, mint a vak ember. Huncut a város, nekem elhiheted. Sok ringyó nevelődik ott, s ha egyszer ringyóvá válik, akár fel is akaszthatod magad.

— Nem félek én attól, mama. Nem lesz neki ideje arra, meg kedve sem — mondta István magabiztosan, mosolyogva.

Vasárnap délelőtt volt. Az aránylag csendes és tiszta város felett fényesen ragyogott a napsugár. Levél sem rezdült, meleg volt. A két templom tornyában kongtak a harangok. Misére, istentiszteletre ballagtak az emberek lassú, fekete áradással.

Kocsis István a „gazdanegyed“-ben kóborolt. Több udvarba beköszönt: beszegődne aratónak, ha kellene. Itt is, olt is eltanácsolták: van már aratójuk. Egyik udvarból kikísérte a gazda, s egy vaskapura mutatott. Vagy száz méternyire zöldellt tőlük.

— Úgy tudom, Deák Gábornak még nincs aratója. Jó gazda, jól terem a földje, jól járna, ha beszegődhetne hozzá. Nála szépen kereshetne, ha megbecsülné magát. Próbálja meg!

Alig csikordult a vaskapu, nagy, fekete bundáskutya rontott Istvánra, majd széttépte. Kocsis István nem hőkölt meg a kutya előtt, állt szobormereven, s csak úgy találomra szólt rá, hogy: „Bundás, kiskutyám, gyere ide, ne vacakolj, én is tudok ám úgy vicsorítani, mint te!“ A kutya szelídebbre fogta a hangját, farkát csóválva jelezte barátkozás! szándékát. István azért óvatosan emelte simításra a kezét, mire a kutya engedelmesen tenyere alá lökte a fejét. Vakkantott még kettőt-hármat, s ment előre egyesen, vendéginvitálón. Farát csapkodva jobbra-balra visszafordult, újra elindult, majd bevárta Istvánt, nadrágszárához dörgölőzött, s nyelvével kereste a kezét.

A tornácon huszonöt-harminc év közötti asszony — István cselédlánynak nézte, s húszévesnek saccolta — uborkát rakott el. Csodálkozva nézte a jövevényt, s még inkább elképedt, hogy a kutya olyan hamar megbarátkozott vele. Pedig a kutya mérges volt, csak nagyritkán merték szabadon ereszteni a láncáról, nehogy megmarjon valakit. Kiféle, miféle ez a nagydarab ember, akinek a szavára így megjuhászodott a Bundás!?

— Adj’Isten, szép lány! — köszönt hangosan, vidámat István. — A gazdádék itthon vannak-e?

Furcsa, hamis fény csillant az asszony szemében. Játékosan vetette

vissza a szót, miközben jól megnézte Istvánt.

— Nincsenek.

— Hát bizony az nagy baj... Hol vannak?

— Elmentek a templomba.

— Hh, hm, onnan csak a dél veti haza őket, igaz-e?

— Igaz bizony... Hamarább nem igen térnek meg.

— Te meg dolgozol, főzöd nekik a jó ebédet — beleszimatolt a levegőbe —, érzem a szagát. Aztán jönnek haza a készre, fene a gyomrukba!

— Ölt a gazdák, megtehetik.

— Igaz, megtehetik — hagyta rá István elgondolkozva, elfelhősödő arccal. Nézte a „cselédet". Az asszony göndör, fekete hajának egy-két fürtje a homloka közepén fityegett. Arca piros volt, s huncutul csillogott a szeme. Magasan, karcsún állt a tornácon, ügyesen rakta az uborkát szépen eligazgatva az üvegben.

István a beton itatővályú szélére ült. Feje búbjára tolta a sapkáját, cigarettát sodort és rágyújtott.

— Nem tudod, van már aratójuk?

— A múlt héten jártak itt többen is, de aligha egyeztek meg. Miért kérdi? Talán maga is aratást keres?

— Azt... Beszegődnék, ha meg tudnánk egyezni.

Az asszony üres kosarat nyújtott lefele a tornácról.

— Ott a vályúban az uborka, szedje tele és adja feli

— Szép szemed van, hallod-e — mondta István, miközben a teli kosarat nyújtotta fel az asszonynak. — A gazdád nem szokott belecsípni a farodba?

— Hová gondol! — nevetett nagyot az asszony. — Majd ráütnék a kezére!... Meg nem is olyan ember. Jő, mint a falat kenyér. Ha akarna sem tudna rossz lenni — mondta az asszony kuncogva.

— Pedig nagyon szereted mutogatni a fogadat.