A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-02-01 / 4. szám
V. 1. Lenin, N. K. Krupszkaja és M. 1. Uljanova — és az állami Rolls-Royce gépkocsi, kormányánál Gillel, Lenin sofőrjével. LENIN drámai karácsonya V. Bones—Brujevics, V. I. Lenin közeli m un katársa, Lenin gépkocsivezetője, Gil vallomása alapján számol be arról, hogyan támadták meg fegyveres banditák Lenin gépkocsiját 1919. december 24-én Moszkvában A banditák kényszerítették Lenint és a kocsi többi utasát, hogy kiszálljanak a kocsiból, s aztán eltűntek vele az éjszakában. Amikor a banditák megszöktek a kocsival — emlékezik Lenin sofőrje, Gil — talán egy percig álltunk ott szótlanul, noha örökkévalóságnak tűnt fel ez az idő. — Na ez sikerült! — szólalt meg elsőként Vlagyimir Iljics. — Felfegyverzett emberek, és kiszolgáltatják a kocsijukat! Szégyen! — Erről majd beszélgetünk később, Vlagyimir Iljics -fc válaszoltam. — Most minél előbb el kell jutnunk a kerületi szovjetre! Ekkor észrevettük egy szembe jövő gépkocsi reflektorfényét. — Elvették mindkettőjüknek a fegyverét? — kérdezte Vlagyimir Iljics. — Nem — válaszoltam. — Csubarovnak sikerült elrejtenie az övét, és az én browningomat sem találták meg. — Hát akkor állítsák meg azt az autót, és induljunk utánuk! Megvártam, míg közel ér a kocsi. Akkor kiálltam az út közepére és megállítottam. A megriadt sofőr olyan hirtelen kapcsolta ki a motort, hogy aztán nem akart újra indítani. — Na ebből sem lesz semmi — mondtam Vlagyimir íljicsnek. — Miért? — Mert az én gépem háromszor olyan erős, mint ez itt... Sohasem érjük utói őket. De a mi kocsink úgysem vész el. Három-négy órán belül biztosan megtalálják. — Olyan biztos benne? — kérdezte Vlagyimir Iljics és fürkészve nézett rám. — Igen. Mert az utak csaknem teljesen járhatatlanok. Nem tudnak kijutni a városból, s itt meg csak a villamosvágányokon közlekedhetnek. A mi kocsink meg nagyon is feltűnő. — Meglátjuk — jegyezte meg Vlagyimir Iljics, s mindnyájan elindultunk a szovjet felé. Megint kellemetlen helyzetbe kerültünk. Az őrszem nem akarta beengedni Vlagyimir Iljlcset. — Lenin vagyok — mondja neki Vlagyimir Iljics —, noha ezt pillanatnyilag nem tudom bizonyítani. . . Ugyanis gépkocsin jöttünk, feltartóztattak minket, ki kellett szállnunk, s aztán elvitték a kocsinkat, meg a tárcámat is, az összes írásokkal s a belépővel együtt. A Hét társadalompolitikai melléklete 4 Felelős szerkesztő: Mécs József Az őrszem sokáig habozott, de végül is beengedett. S mivel ünnep volt, karácsony, sehol egy teremtett lélek. Végre sikerült megtalálnom a szolgálattevő telefonistát. Elmondtam neki, mi történt. Nem akarta elhinni. — Idehallgasson, elvtárs — mondtam neki végül. — Hívja ide az elnököt. S ha nem találná, valaki mást. Komoly dologról van szó. A telefonista csak egyik lábáról a másikra áll, látszik rajta, nem tudja, hogy mit csináljon. Igaz, nem mindennapi eset ez, semmiképpen sem akarja elhinni, hogy úgy játszódtak le a dolgok, ahogy elmeséltük. Míg várjuk, hogy jöjjön valaki, Vlagyimir Iljics elgondolkodva jár föl s alá a helyiségben. Marja Iljicsna leült a díványra, látom rajta, mennyire felindult... És nem jön senki! .. . Ekkor döntésre jutottam: „Az idő múlik, a banditák megszöknek, magam fogok intézkedni!“ Odamegyek a legközelebbi telefonkészülékhez: — Kérem a Csekát! Kapcsolják. Peters elvtárs jelentkezik, Beszámolok neki, mi történt. Ekkor már odajön a telefonhoz Vlagyimir Iljics is. Átadom neki a kagylót, s maga számol be Petersnek a történtekről. A másik vonalon közben felhívom a Vörös Népbiztosok Tanácsának garázsát. Három autót kérek fegyveresekkel. Vlagyimir Iljics befejezte a beszélgetést, s föl-alá járkál. Még mindig magunk vagyunk, még senki sem jött meg a szovjet dolgozói közül. — Azt mondta, Vlagyimir Iljics, hogy mi, fegyveres férfiak, kiszolgáltattuk a kocsit — fordulok hozzá. — Igen, azt mondtam. — Nem tehettünk mást, Vlagyimir Iljics. Emlékezzék csak vissza: ön ott állt a revolvercsövek előtt. Én rájuk lőhettem volna, volt rá időm, két-három percre megfeledkeztek rólam. De mi lett volna az eredménye, ha rájuk lövök? Egyet biztosan leterítettem volna, de ez után — önt lőtték volna agyon. Láttam a helyzetet, ezért nem használtam fegyvert. láttam, hogy a kocsit akarják, nem minket. — Igen, Gil elvtárs, helyesen látta a dolgot — jegyezte meg Vlagyimir Iljics rövid gondolkodás után. — Erőszakkal az adott helyzetben semmire sem mentünk volna. Csak azért maradtunk életben, mert nem tanúsítottunk ellenállást. Közben jött valami elvtárs. Mint kiderült, ő volt a szovjet elnöke. Nyilván nem ismerte Vlagyimir Iljicset, s így kissé csodálkozva nézegette. Vlagyimir Iljics megmondja a nevét... Az elnök valamit válaszol neki és kirohan a helyiségből. Aztán valahol körülöttünk, odakinn ideges futkosás kezdődik. Az elnök viszszajön és közli Vlagyimir Jljiccsel, hogy azonnal megtesznek minden intézkedést a banditák üldözésére. — Ezzel már kissé megkéstek —• jegyzi meg Vlagyimir Iljics mosolyogva. — Sohasem gondoltam, de még csak fel sem tételeztem, hogy megtörténhet ilyen dolog, ilyen rablótámadás a szovjet épülete, az őrök szeme előtt — s a szovjet mit sem tesz a polgárok védelmére! Úgy látszik, hogy nem ritkák itt az Ilyen esetek. Mondja csak, gyakran kirabolnak embereket a maguk kerületében? — Nos, igen, elég gyakran előfordul — válaszol zavarodottan a kerületi szovjet elnöke. — És mit tesznek ellene? — Harcolunk ellene, ahogy tudunk. — Ügy látszik, nem olyan erélyesen, ahogy kellene — állapítja meg Vlagyimir Iljics. — Ezekkel a dolgokkal, elvtárs, komolyan kell foglalkozni, komolyanl Közben megjöttek az autók a Népbiztosok Tanácsa garázsából. Amikor kikísértem Vlagyimir Iljicset a kocsihoz, mosolyogva szólt oda hozzám: — Maga pedig, Gil elvtárs, menjen és keresse az ellopott kocsit. Kocsi nélkül ne próbáljon nekem hazajönni! Vlagyimir Iljiccsel segédem, Csubarov hajtott haza Nagyezsda Konsztantyinovnához. Én meg azokkal a rohamosztagosokkal, akik a kocsikon jöttek a garázsból, elindultam keresni az elrabolt gépkocsit. . . A Szókolnyiki körúton azonban elvesztettük a nyomokat. Ekkor halljuk, hogy valami autó dudál. A mi rohamosztagunk jön két gépkocsin! Gyorsan megbeszéljük, mit csináljunk. Ügy döntöttünk, hogy két részre szakadunk. Ök a Szokolnyiki parkba mennek, mi pedig az ellenkező irányba.. . Amikor odaértünk a Bahrusin-kórházhoz, találkoztunk egy gépkocsival, tele fegyveres vöröskatonákkal. Megtudtuk tőlük, hogy nem érdemes tovább menni, mert ők már arrafelé mindent bejártak, és nem találkoztak semmiféle gépkocsival. legjobb lesz, ' mondták, ha bemegyünk a város központjába. Különváltunk, és más-más útvonalon elindultunk a központ felé. Egy nagy körúton haladtunk, és egyre gyakrabban állítottak meg őrjáratok. A város már riadókészültségben volt. Minden irányban lovas és motoros járőröket küldtek szét, míndenüt őrséget állítottak. A Krimi hídhoz közeledve jobbról, a Moszkva folyó felöl lövöldözést hallottunk. Rögtön abba az irányba siettünk. Mire oda értünk, elhalt a fegyverropogás ... Sok vöröskatonát láttunk. S ott volt az én kocsim is — jobb oldalára fordulva. Kerekei mélyen a hóban. És hátul, a benzintartálynál egy lelőtt milicista ... Elől meg, közvetlenül a kocsi mellett a reflektorok egy fiatal tüzériskolás holttestét világítják meg... Köpenye kigombolva, derékszíja kioldva, revolvere hiányzik. Minden világos: a banditák műve. Ezeknek az őrült rablóknak két áldozata! — Nincs kegyelem a banditáknak — gondoltam. Azt mondták, sebesültek is vannak, de ezeket nem láttam. Meglehetősen elhagyott hely volt, az autó szélvédő üvege mögül nyugodtan
