A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1970-06-28 / 26. szám

Hyen távolról, ennyi idő múltán ügy látszik, mintha a gyász akkoriban nemcsak a mi házunkat lepte volna be, hanem az egész világot. Városunknak, a környező vidéknek nem volt egy odúja, ahol ne sirattak volna valakit. A nagyanyáért való gyászt persze nem lehetett ezzel a végső, végzetes és morajíó, lázongó gyásszal összemérni.

Amikor nagyanyát a tornyos halottas kocsi nyomában botladozva fekete ruhában, fekete cipőben, fekete szegélyű íehér zsebkendővel kezünkben kikísértük, a temetőbe, ragadós, ronda őszi eső esett, sárgult leveleket hajtott a szél, olyan csapzottan és elnyűtten, akárcsak azok a fáradt emberek, akik a járda két oldalán egy percre megálltak és kíváncsian betűzték a barnamázas koporsón a halott nevét és korát. „Űzv. N. Katalin, élt 79 esztendőt. Nyugodjék békében!“ Az emberek kiábrándultán legyintettek és tovább mentek. „Hetvenkilenc éves!“ De azért a férfiak leemelték kalapjukat, az asszonyok keresztet vetettek, igaz, csak gépiesen, egyáltalán nem meghatódottan, semmi rokonszenvvel teljességgel „privát“ fájdalmunk iránt. Még gyászunknak sem volt köze a háborúhoz. A halottak akkoriban nem a nyolcvanévesekből, hanem a fiatal évjáratokból kerültek ki és nem elvétve, hanem tömegével. A tizennyolc és harminc közötti férfiak

MÉLIUSZ JÓZSEF

g y á s í :

Részlet a szerző Város a ködben c regényéből

szinte kipusztultak. Nagyanya temetése tehát, személyes fájdalmunkon kívül, semmi rendkívülit nem jelentett. Néhány nappal előbb még mi magunk is találkoztunk halottas kocsikkal és gyászmenettel és ugyanígy, ilyen szórakozottan nézdegéltünk a járda szélén egy percre megállva, így vettük le kalapunkat, és így vetettük a keresztet. Az utcán a gyászkocsit szemügyre vevők között igen sokan viseltek gyászruhát, fekete karszalagot, akárcsak mi a gyászkocsi mögött. De ők a harctéri halottakat siratták magányos perceikben, akiket nem kísérhettek utolsó útjukra, hacsak nem a katonakórházból. „Utolsó útjuk“ sem volt, behajigálták okét a mésszel fröcskölt gödörbe és ennyi. Mintha a harcterek ellenállhatatlan példával, ösztönzéssel szolgáltak volna, a városban egyre szaporodtak a gyászmenetek, >agyre több lett a gyászruha, de minderre csak most lettünk figyelmesek, amikor mi is feltöltöttük. A házak homlokzatán itt is, ott is fekete zászlók az őszi nedvességben. Nehéz, csattogó lobogással vonaglottak az átázott fekete kelmék, ahogy ráncaik összeragadtak az esőben. Hány olyan tetőn csattogott fekete lobogó, ahol még alig négy évvel előbb a nemzeti színek lengedeztek büszkeségtől dagadva, boldogan, elragadtatottan a nyári, vakító napfényben. A liget őszi fáit varjak ezrei lepték el, fekete fürtökben telepedtek le, onnan kémlelték a város főútvonalain vonuló * gyászkocsikat. Más csapatok károgva, kiéhezetten kóvályogtak és csapkodtak nagy fekete szárnyaikkal az utcák, a kertek és a temetők felett, lustán átszelték az ólomszürke levegőt, majd óvatosan, lassan leereszkedtek, és hatalmas sötétkék csőrükkel a szemétben, az avar zörgő szőnyegében vagy a krizántém-szirmokkal beszórt hantokon kutakodtak. A gyászmenettel haladó barátok és kíváncsi ismerősök csöpögő esernyőjük alatt unatkoztak, halálesetekről, öngyilkosságokról és vízbe fúltak ról beszélgettek, no meg arról, hogy hol, kinek a hozzátartozója esett el a fronton.

Temetés után minálunk is megjelentek a ház barátai, főleg persze a nők, mert a férfiaknak irodáikba, kaszárnyákba, kávéházba, titkos találkáikra vagy egy kártyapartira kellett futniuk. Apám sem volt jelen ezen a toron,

illetve eltűnt a nyitott ajtajú lakást elözönlő vendégek közül, hiába kerestük, nyoma veszett. Talán vtsszaszököu a temetőbe, hogy a sivalkodó őszi széloen nagyanya friss sírjánál végre, még egyszer, utoljára egyeiül maradjon emlékeivel. Alighanem valóDan ide szökött vissza apám, a sir mellé az esőbe, az ormótlan és esetlen márvány és gránit-síremlékek közé, a hatalmas tuják és a levelüket hullató szomorúfüzek köze, ahol magányában, a sírral szemben, életre kelt a gyermekkora, a puszta, a szegénység, a műhely, nagyapa görnyedt alakja, öntudatának első reggele: az élet kezdete, amikor felfogta, micsoda nyomorban él és eldöntötte, kitör innen, és ebben nagyanya támogatta, biztatta: „El innen, fiam!“ Lehet, hogy Giza néni is visszaszökött loncsosan és ázottan a sírhoz, csukladozva, fuldoklóan megszakadó szívvel zokogott, akárcsak apám, aki eltűnt a torra gyűlő vendégek, a hölgyek közül, s hová is futhatott volna el, ha nem oda a friss sirhoz.

Férifak, mint mondottam, nem látogattak el hozzánk a temetés után, és valljuk be, nem is illett volna apa ebbe a társaságba, a polgárnők közé, akik azonnal kényelembe helyezkedtek, s merthogy férfiak nem voltak jelen, társalgásuk csakhamar olyan területekre tévedt, ahol ugyancsak férfiakról volt szó, de másképp, oly módon, ahogy csak nők és egymás közt tudnak beszélni férfiakról. Az előbb még hús és könnyáztatta arcokon Ilyenképp természetesen csakhamar cinkos mosolyok jelentek meg, ravaszkodó szájrándítások villantak fel, célzások hangzottak el, pletykák keltek. Anyám bevezetőül sós süteménnyel kínálta a hölgyeket és házi készítésű meggylikőrrel.

A férfiakról főleg Tiscblerné nyilatkozott nagy szakértelemmel s azzal a biztonsággal, amit csak a házában megforduló fiatal tisztek között aratott sikerei és a háború alatt mérhetetlenre nőtt vagyona adhatott neki. Tischlerné testi méreteivel egyébként csak egy új lakónk mérkőzhetett, özvegy Dusityné, aki a férfiakra vonatkozó szakértelemben Is fölényesen állta a versenyt Tischlernével. Nem kevésbé volt szakértő a sarki fűszeres felesége. És mintha csak Irigyelte volna eme tisztes külsejű asszonyok hatalmas kebleit, a maga melleinek teljes hiányát úgy pótolta, hogy régi harisnyákat gyömöszölt egy melltartóba, de még így Is ványadtnak tűnt e robbanóan telt és szertecsattanó testek árnyékában, amilyen a Tischlernéé és a Dusitynéé volt. A férfiakról a szó hamarosan bizalmasabb tájakra siklott, és épp, amikor anyám a mazsolás, aranysárga kuglófot hordta fel a habos kakaóhoz, a kereskedőire utolsó magzatelhajtásáról beszélt, oly kegyetlen részletességgel, hogy még azok a nők is elborzadtak, akik elég sűrűn látogatták hasonló céllal Klein doktort, vagy egy kitűnő hírnévnek örvendő bábaasszonyt, valahol messze kint a város másik szélén, túl a vasútállomáson. A derék bába orvosaink nagy haragjára nap-nap után tucatjával végezte az angyalcsinálást, és takaros háza előtt örökké álldogált egy-két lefüggönyözött, zárt hintó, néha három is.

Ha átmentem a szobán, anyám ajkához emelte mutatóujját és ezt suttogta:

— A gyerek!

Holott fölösleges és ésszerűtlen volt előttem titkolózniuk, hiszen alig egy hónapja voltunk anyámmal látogatóban a sarki fűszeresnénél, ahol rendszeresen szörnyű rendetlenség, de ezúttal még a rendetlenség mélyén is elképesztő látvány fogadott. Lepedőn különböző villogó műszerek, fogók, tágítok, késszerű szörnyek és csodák, megannyi rémületet keltő hideg szerszám, ami még a felnőtt emberben is vérfagylaló viszolygást ébreszt. A földön hatalmas bádogmosdó tátongott, bene párolgó, forró víz. A szobában a fűszeresné neveletlen gyermekei hancúroztak. A szintén gyermekszámba menő cseléd erős szagú ecetes erővízzel mosta a szennyes ablakot, a fűszeresné pedig törökös mintájú pongyolában ült tükre előtt, dús mesébeillő fekete haját fésülte, és amikor anyámmal beléptünk, bizonyosan épp arra gondolt, micsoda jelenség volna ő a színpadon. A tükörből pillantott meg bennünket. Tragikai mozdulattal, mint egy Duse Eleonora, hátravetette gyönyörű, szenvedélyes arckifejezésével feltűnő fejét, s mint akit épp abban a pillanatban ér élete legszörnvűhb csapása, felugrott s könnybelábadt szemmel anyám vállára borult és csukladozva közölte vele, miközben a lepedőn heverő rémületes orvosi műszerekre mutatott.

— Már megint! Minden percben megérkezhet a madám ... Csak szublimátért szaladt át

a patikába,. Az éjt Sándorommal nem lehet bírni...

Én borzad v* meredtem a fénylő, fantasztikus alakzalú holmikra, mígcsak anyám rám nem kiáltott.

— Nem szabad odanézni!

Ám a villogó tárgyak ellenállhatatlanul vonzották tekintetemet, egész rabul ejtettek, nem tudtam, mire valók; a titokzatosság csak úgy sugárzott belőlük, megdermesztattek, lenyűgöztek, mint azok a dolgok, amelyeknek a megértésére kevés az erőnk, s így hajlandók vagyunk rejtélyességgel felruházni őket, holott alapjában véve jelentéktelenek, a szerepük közönségesen hétköznapi. Jelekből, elfojtott szavakból, félmondatokból mégis eleget, sőt mindent megértettem, merthogy a pince gyermekei között alaposabb ismeretekre tettem szert, semmint anyám feltételezhette__

Amikor az ebédlőn áthaladtam, Dusityné nem is hederített anyám Integetésére. A jelen volt hölgyekkel, Illetve anyákkal ellentétben egészen más nevelői elveket vallott, és könynyedén megjegyezte:

— Nem kell a gyermekeket annyira félteni. Pláne a fiúkat. Többet tudnak ők, mint amenynyit mi általában sejtünk, sőt inkább meg kell őket ismertetni az élet dolgaival, készüljenek fel Idején. De a lányoknak sem árt, ha tudják, hogy miből lesz a cserebogár...

Tischlerné, aki Dusityné leányáról e nevelési elvekkel kapcsolatban valószínűleg érdekes történeteket tudott, Schmüllernéhez hajolva valamit a fülébe súgott. Valószínűleg azt, hogy Dusityné szabadelvű erkölcseit a város férfitársasága gyakorlatból ismeri, és ezek hatása Dusityné Gorica nevű leányának közismert életmódjában eléggé el nem ítélhetően tükröződik. De izgalmas részleteket is súghatott, mert Schmüllerné két felgyűrűzött ujjú kezével a nyakához kapva, halkan felsikoltott.

— Jesszusom, csak nem ...

Dusityné, finom ösztönnel, nyilván sejthette, hogy ez a meglepetést kifejező sikoly alighanem az ő vagy Gorica leánya számlájára írandó; mégis fölényesen és nyugodtan csevegett tovább, biztos tudatában annak, hogy módjában lesz vetélytársnője gonosz sugdolózásáért ott és akkor megfizetni, amikor Tischlerné nem Is várja, merthiszen Tischlerné városnegyedünk hölgyeinél nyilvántartott bűnlajstromán sem szerepelt kevesebb pajzán történet, mint az övén. „És végül is, Tischlerné nem özvegy!“ „Csupán a vagyona védi tekintélyét s orrá.t egyre magasabbra pöccintő előkelőségét.“

— Egyáltalán — folytatta Dusityné, „chipre“-illatú selyem zsebkendőjével mellékesen, de előkelőén megpetyegtetve orra kicsit vörös, de örökké izgatottan táguló cimpáit —, egyáltalán, és mégis magunknak is illedelmeseknek kell lenünk, ha illemre akarjuk tanítani gyermekeinket. Ez a dolog másik és fontosabbik oldala. Ez volt szegény boldogult uram első nevelői elve. Ám nekem, kedves barátnőm — mondotta, szomszédnőjéhez fordulva, aki éppen egy darab kuglófot ejtett csészéjébe és zavartalan ka.ialazgatta az elomló tésztát —, nekem azonban az a véleményem, hogy az illem formáit meg lehet tanulni, vagy nem, de az Illem lényegével születni kell. Nem lehet például megtanulni, hogy illik — ezt a szót erősen kiemelte, magasabb hangon, és pufók arca fölött homlokára felhúzott szemöldökkel mondotta — fogat mosni, mielőtt az ember fogorvoshoz megy.

Tischlerné, aki lányai bécsi nevelőnőitől különböző, más népek, kultúrnépek, franciák, angolok, svédek szokásairól értesült, közvetlen támadásra szánta el magát, mert nem kevés éllel szólt közbe:

— Valószínűleg így van, kedves nagyságos

asszony, de az angoloknál például ilyesmiről étkezés közben beszélni valóságos ízléstelenség-számba megy... ^

Dusityné arcát lángoló pír öntötte el, a haboskávé édes, dús zamatú kortya megakadt a torkán, és Schmüllerné, akit a botrány kitörése halálra rémített, szándékosan feldöntötte a porcelán cukortartót, és a kristályos kockák, a cserepek zörögve szerteszóródtak az abroszon. Ez a kínos pillanat mentette meg a helyzetet. A hölgyek a cserepek eltüntetésén fáradoztak, s elsápadó anyámat vigasztalták, hogy a belvárosi üvegkereskedésben kapható ugyanez az üvegkészlet. A sarki fűszeresné, fekete hajában babrálva, egy véghetetlen és sótlan anekdotába kezdett, tudatosan húzta, halasztotta a vérszegény csattanót, hogy lehetőleg megmentse a már-már botrányba fúló Aatotti tor hangulatát.