A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-06-28 / 26. szám
Gilňnyi nap </» dalom Összenőtt a testével, a fájdalom burok volt, melyen nem hatoltak át a vallatok makacs kérdései sem. Ezen a napon a hallgatás nem került erőfeszítésébe, játszma közte és köztük csak látszatra folyt. A harmadik napon megrepedt a burok: vergődött és vonított, hallotta röhögésüket, különkülön érzett minden újabb fájdalmat, mely régi szenvedését tetézte. A kérdések világosan es nyomatékosan hatoltak el hozzá, azzal a tudattal együtt, hogy elég lenne megszólalnia, és rögtön ... Fogatlan ínyét összeszorítva, azt gondolta: „arra ugyan várhattok’“. A negyedik napon félt, hogy nem bírja ki, s hívta a halált, vessen véget a próbatételnek. Az ötödik napon érezte, hogy csak egy szívrebbenés választja el tőle, egyetlen lélegzet — s e gondolattal köszöntötte: „Mégis erősebb voltam, mint ök, nem értek el semmit.“ Vajon ök is így gondolkoztak, s ezért hagytak neki békét aznap? Sándor két verse Terka gyanút fognak és újra kérdik mért járok esténként egyedül hány hit hal meg míg rájönnek: régi vágyam álommá szelídül hid nélkül Ha meghalt volna... De a hatodik napon ámulva vette észre, hogy él. S megint elvezették oda, s amikor eljött az ideje, hogy megint elölről kezdődjék minden: ő már tudta, hogy ezen a napon elviselhetetlen lesz a fájdalom. Herényi Grácia fordítása cím, visszatartott levél — vagyonon) mert álmaink kétfelé futottak a valóság első viharában Nagy József ■■■■■■■■ aHWHB' maga is leült. Zsíros szélű tányérsapkáját leemelte, megvakarta a feje búbját, majd a felkócolt hajzat tetejére visszanyomta. A katona a kormányos feje felett piszkosszürke vonalat látott végighúzódni. Az utolsó árvíz alkalmával pontosan az volt a Duna szintje. A katona tudta ezt jól, de azért odabökött a falra: — Látom, maguk sűrűn meszelnek ... A kormányos a falra pillantott, aztán bütykös kézfejével legyintett: — Meszelünk mi, de hiába. Előgyön újra. Még a régi árvizek stráfjia is meglátszik, itt e, látod? Hiába ... Beleette magát a kőbe ... — Hyen a víz ... — Ilyen a Duna... Azt mondod, szabadságra mész. .? — Szabadságra, hat nap ... — Ez a legszebb a katonaéletben . .. Szeretőd van-e? . . . Vagy tán menyasszonyod? — Amikor bevonultam, úgy vót, hogy van . . . Most is kell, hogy legyen ... — így van ez a katonaéletben... Emlékszem, amikor én gyüttem haza a frontrul, a tisztek beszédet tartottak a határon ... — Avitt bádogdóznit húzott elő, és lassan pödréshez látott. — Azt mondták, hogy semmin sem szabad meglepődni... Ha az ember huzamosan távol van, ugye sok minden megtörténhet, ez emberi dolog... Addig nekem ez eszembe sem jutott, de ahogy ezt mondták, ideges lettem ... Nem is az asszonyhoz mentem, hanem az anyámékhoz. Csak ültem és faggattam az anyámat, hogy mi újság a faluban? Mit hallani? Nem beszélnek-e a népek valami furcsát? De nem beszéltek, nem is beszélhettek, mert rendes feleségem volt.. . Persze te nem a frontról gyüssz, itt a levelek is járnak rendesen ... De soha nem lehet tudni. A lányok hamisak. Igaz-e, néném? — mondja, s miközben a kályha mellett üldögélő öregasszonyra pillantott, a cigarettát a szájába tette. Sárgaréz, töltényhüvelyből készült öngyújtót húzott elő, és lángra lobbantotta. Ogy égett, mint egy fáklya. — Látod, ez a masina is onnan van még .. . Megőriztem ... Az öregasszony bólogatva nézte a kormányost, aztán megszólalt: — Manapság vallástalanok a népek.. A lányok bemászkálnak a városba, és úgy gyünnek baza, mint a tépett macskák. .. Az én időmben ... — Mászkálás volt akkor is . . . — Vásárkor . . . Vagy nagy Márja ünnepeken . . . Vittük a zászlókat és énekeltünk ... — Emlékszem én a búrsúsokra ... — drömögött a kormányos. — Mit mondó, fiam? — Emlékszem én a búcsúsokra ... Napestig énekeltek, szép énekük volt... De este aztán, ahol megszálltak, följebb csúsztak a szoknyák a kelleténél... — Volt köztünk, nem mondom ... De nagyon áhítatös népek voltak mind. Nem, mint manapság... Ezek a lányok már nem tudják, hogy mi az elég... Hála isten, az én fiaim még a háború előtt megnősültek ... A katona nézte a régi árvizek penészfoltját, és hallgatott. Kimondhatatlan, kellemetlen gondolat kínozta. Valahol a gyomra táján mart a húsába, aztán felment a fejébe. Ott bizsergett a haja alatt A kormányos ránézett. — Mi az, gyerek, megkukultál? — Hány óra van? — Van még időnk ... Látom, te inár mennél, de ugye, nem csaphatjuk be a népeket. Hatra számítanak .. Ha ugyan az idő kitart addig . .. — Korai még a jég — mondta a katona. — Kora, vagy késő, a folyónak nem számít. Ez csak hordja a jeget onnan föntről, és beáll egy szép napon. Lehet, hogy csak három hét múlva áll be, de az is lehet, hogy már összefagytak a táblák Aztán mondd csak?.. Lőni megtanultál? — Lűni azt meg... Mindent megtanul a mai katona - válaszolta, de a gondolatai már a szigeten jártak. „Nem olyan lány az Anna.. . Ámbár elég szeinrevaló lány . .. Aki pedig szemrevaló, azt nagyon kerülgetik .. ^ A prédára mar-adt lányt nagyon kerülgetik ... Vigyáz rá az anyja . . . Átellenben lakik a Hujder Kálmán .. . Mondták még annak idején, hogy a Hujder kerü:g-,)íe . .. Nem olyan lány az Anna . . . Egyik ilyen, másik olyan, de ha prédára marad, bizony mindegyik olyan .. . A Hujder átjárt Szekcsőre, ott volt neki valakije... Ha ott találom mégis ... Ha én valakit ott találok, megölöm .. Bedobom a jégbe .. . Vagy semmit sem szólok, csak megfordulok és megyek vissza . . Még haza sem megyek, csak vissza, és jelentkezem továbbszolgálónak... Kitétetem magamat valami messzi helyre ... Érmeket szerzek ... Egyszer aztán majd hazamegyek mint tisztes, vagy mint hadnagy ... De rá sem nézek, még a házukra sem .. . Annyi lesz nekem, mint a levegő . .. Az anyjuk tépett fülű keservit...“ — így ette magát a katona, és csak akkor könnyebbült meg egy kicsit, amikor a hideg dunai szél az arcába csapott. A vontatóhajó reflektorfénye a túlparti fűzfákon táncolt. A jég bizony sok helyen megállt, s ahogy a komp sodródva úszott a sziget felé, pengve, csattogva töredezett. A kompon két elkésett lovaskocsi, az öregasszony és néhány kerékpáros munkás utazott Amikor kikötöttek, nem sokat nézelődött. Atlépkedett a felfordított ladikon, és sietve eltűnt a nyárfák között húzódó országúton. A faluja szélén a kertek alá kanyarodott. Kutyák ugattak, árnyak rezzentek szét. Nehéz bagófejekben megeredt a hó. Gyorsan belepte a köpenyét, sapkáját, szemöldökét. A szérűskerten át helopakodott az udvarra. Erősen dobogott a szíve. Megállt, s arra gondolt, legjobb lenne megfordulni, nem nézni, nem kérdezni semmit... Csak menni a hóesésben, menni, amerre a vadak járnak, varjak tanyáznak. Alacsony konyhaablakhoz érkezett. Megállt. Az ablakot függöny fedte, de rések azért mindkét oldalon maradtak. Az üveghez hajolt, s leheleté megolvasztotta a keretre rakódott petvheket. A tűzhely közelében fiatal, pőrére vetkőzött lány hajladozott. Mosakodott , . A katona azonnal látta, hogy mosakodik .. . Leheletétől ekkor már párasziget keletkezett az ablaküvegen. „Ogy, hát mosakodni... Mosakodo! valakinek .. Piros az arcod ... Elárul az arcod mindent.. Megvárom, mire készülsz“ — morgott magában a katona, s ahogy nézte a meztelenkedő szép fiatal lányt, egyre nagyobbakat dobbant a szíve. „Anna . . . édes Annám . .. Mosakodol . . . Ha mosakodol, hát mosakodol . Mindig tiszta lány voltál . ...“ — Nem tudott tovább várni. Megkocogtatta az ablakot. A lány összerezzent. Maga elé kapta a törölközőt, és kifelé bámult. Amikor megismerte a katonát, fényes vidámmá vált az arca. Integetett, nevetett... A katona ekkor úgy érezte, hogy a kormányos tisztjei annak idején bolondokat beszéltek a határon. A boszorkányfogú öregasszony kárálását elvitte a szél. A katonát körültáncolták a hópelyhek, és megbékítette a fehér, jó szagú tél. A verandaajtóhoz lépkedett, bekopogott. .
