A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-06-28 / 26. szám
ZS. NAGY LAJOS Azt mesélik azok, akik már jártak Finnországban, hogy ott egyáltalán nem veszhet el semmi. Sőt, egy anarchista állítólag pokolgépet helyzett el az egyik pályaudvaron; elegáns bőröndben volt elrejtve a pokolgép. Letette a peronra és eltűnt. A bőröndnek este kilenckor kellett felrobbannia. Fel is robbant — elvégre a finnek alapos munkát tudnak végezni — de a merénylő lakásán. Az állomáson ugyanis valamilyen módon megállapították, ki „felejtette“ bőröndjét a peronon, nyomban intézkedtek s az illető lakására szállították. Nem tudom, a fenti történetim menynyi az igazság s mi az, amit a finnek barátai szeretetből kitaláltak, terjesztvén barátaik jó hírnevét a világban ... ? Az viszont igaz, hogy jómagam a napokban veszítettem el a második táskámat (nem Finnországban, hanem kies fővárosunkban) s a mai napig nem került elő egyik sem. Nem akarok én ebből sem közügyet, sem nagyügyet csinálni. Mégis: mindkét aktatáskában benne volt a címem. Manapság annyi az úgynevezett becsületes megtaláló, szinte a Večerník minden számában olvashatunk kettőről-háromról. Most már csak azt nem értem, hogy az én táskáim miért nem egy ilyen „megtalálóhoz“ kerülnek! Igaz, egyikben sem volt pokolgép, mindössze néhány notesz, újság, folyóirat, levél stb. Az is igaz, hogy az ember jobban ügyelhetne a saját holmijára. Legalábbis addig, amíg kevés nálunk a finn turista. Ök talán visszahoznák (vagy el sem vinnék?) a véletlenül elhagyott táskákat. Ha lesz még egy harmadik táskám is, felkeresem tűzszerész barátomat és szereltetek belé egy egészen apró pokolgépet. Illetve dehogyis! Van egy kitűnő órás ismerősöm, zenélő órákat is tud készíteni. Hát legújabb táskámba majd egy ilyen kis muzsikáló szerkezetet építtetek a közismert kálvinista zsoltár első sorát fogja játszani, azt tudniillik, hogy „Tebenned bíztunk eleitől fogva!“ Vagyis némileg átvitt értelemben: Tetaenned kedves, tisztességes, becsületes megtaláló. WIKTOR WOROSZYLSKI a hatodik Ha meghalt volna az ötödik napon, akkor, amikor azt hitte, hogy meghal, s hálás megkönnyebbüléssel fogadta volna sorsát, — ma utcák és rohambrigádok viselnék dicsfény övezte nevét, arcképét lelkesen hordozná körül a fiatalság a felvonulásokon, s a külföldi újságírók, akik nem sokat tudnak rólunk, de szívesen vetik szemünkre ingatagságunkat és törpeségünket, ellenlétül az ö áldozatos életére hivatkoznának s példamutató, hősi halálára. De másképp történt: ez az ember él, s nem csupán a dicsőség nem jut osztályrészéül, hanem az emberi rokonszenv legcsekélyebb jele sem, megalázottan él és kitaszítva ama közösségből, melyet öt napon át védelmezett elkínzott, halandó testével. Az első nap könnyűnek tetszett előtte. Épp eleget hallottatok a hitleristák kinzási módszereiről, nem szükséges magyaráznom, hogy nem azért tetszett könnyűnek, mert kímélték. Szenvedett, de érezte, hogy el tudja viselni a szenvedést: először életében ismerte meg azt az énjét, aki elviseli a szenvedést és nem adja meg magát — nem nyugtalanította, hogy mi lesz később, mert nem volt elég képzelőereje ahhoz, hogy megsejtse: ugyanaz a dolog egészen mássá válhat csupán azáltal, hogy tovább tart. A második nap eltompulást hozott. Hozzászokott már a szüntelen fájdalomhoz, a fáj-mmmmmmmmmmmmmmmmammmmmmmmmmmmmmam BERTHA BULCSU A révhez kanyarodó lejtős úton a katona megérkezett a folyóhoz. Izgatottan a vízre pillantott, aztán teleszívta a tüdejét a párás, növényillatú levegővel. A part köveihez már vékony jéglemezek nőttek, s ha egy-egy hullám végigömlött a csipkeszegélyen, recsegve szakadoztak. A folyó felett, mint valami titkos fohász, halk zizegés úszott a tenger felé. A cövekhez kötözött komp korlátjain dér szakállazott, és az oldalához halk csörrenésekkel üvegszerű, finom jégtáblák ütődtek. Még világos volt, de a szürke, téli felhők a végtelenben már a folyót érintették. A katona némán nézte a vizet, az alacsony hófelhőket, aztán a szigetet vette szemügyre. A parti füzeseket néhol köd takarta, másutt deresen elővilágítottak, akár a magasabb homokpadok. A túlsó parton kigyulladt a révház lámpása, aztán beljebb, az Űjmohácsra vezető köves út mentén is bágyatag fénypontok tűntek elő. A Duna két partjára leereszkedett az alkony, de a víz felett még percekig lebegett egy ólmosszürke foszforeszkáló fény. Végül az is beleveszett a téli este sötétjébe. — Na, gyerek, átmenné...? — hallatszott egy nyers, vastag hang. A katona megfordult. A komp megöregedett, nyűtt ruhájú kormányosa állt mögötte. — jó estét! Hazamennék a szigetre ... Járnak még? ... — Járunk hát... Hatkor megyünk legközelebb, ha addig be nem áll a víz. Láthatod, zajlik a Ouna ... — Szabadságra megyek, át kell jutnom ... — Ojmohácsi vagy? — Nem, homorudi... — Na, gyere be az irodába, melegszel addig — mondta a hajós. Az iroda ajtaja a Duna fölé nyílott. Egyetlen, olajos padlójú helyiség volt az egész. Az ajtó közelében néhány bádogkanna állt és egy töredezett zománcú vizesvödör. A sarokban vaskályha ízzott, a kályha mellett boszorkányfogú öregasszony ült. Az asztal a hosszabbik fal közepe táján helyezkedett el, átmeneti bizonytalanságban. Láthatólag örökké tologatták, ahogy éppen a szükség kívánta. A vontatóhajó vezetője, a matróz és a jegyszedő az asztal mellett kártyáztak. Amikor a kormányos és a katona belépett, a hajóvezető felnézett a kártyáiból: — Mi van, öreg? — Még nem állt be... Alighanem kitart reggelig... Ez a katona is át akar menni... Hazaengedték szabadságra ... — Jó estét — mondta a katona. A hajósok odabólintottak, aztán visszabújtak a kártyáikba. A kormányos széket tolt a katona elé, aztán V. Macháček felvétele
