A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-25 / 3. szám
morzsák mint Zachovay Agika közös fellépése: a kislány 'énekelt, apukája zongorán kísérte. Megérdemelt, hosszan tartó tapsot arattak. És jött a frissen alakult tánccsoport, a nyolc leány, a nyolc mezei virág, mint nyolc tűzrőlpattant menyecske, örvénylő fergeteg, ringóhajló, csengő-bongó áradás, üde, miht a hajnali mező, kacagón vibráló, mint a mélutüzű gyémánt... Azt követően Tolvaj Bertalan emelkedett szólásra. — Elöljáróban köszönetét mondok a meghívásért és a szívélyes fogadtatásért. Szükség van arra, hogy minél gyakrabban találkozzunk azokkal, akik bíznak bennünk, azokkal, akikből véttettünk, akikért s akikkel dolgozunk céljaink eléréséért és megvalósításáért. Mára meghívtak a párkányiak, de a jövőben hívás nélkül is eljövök! Beszédének további részében értékelte az 1968/69-es évet, s megállapította, hogy a csehszlovákiai magyarság derekasan megállta a helyét. A Csemadok húszéOes tevékenységéről szólva rendkívül fontosnak, szinte létkérdésnek nevezte az irodalmi, történelmi és forradalmi hagyományok ápolását. — A közelmúltban Ipolyságon jártam — mondotta. — A város felszabadulásának 25. év fordulóját ünnepelte. Vendégként résztvett az ünnepségeken egy szovjet katona, aki annak idején a város felszabadításáért harcolt, s á kemény harcokban elesett egyik legjobb barátja. Emlékbe egy marék földet kért a barát/a sírjáról. Ez is hagyomány! Majd így folytatta beszédét: — A nemzetiségi titkárság létrejöttének ténye, óriási eredmény. Ma már ott tartunk a munkánkban, hogy képesek vagyunk feldolgozni minden nemzetiségi kérdést. Mit várhatunk 1970-től? Megvalósul a nemzetiségi törvények jóváhagyása. Megindul a szlovákiai magyar tévé adás. Sor kerül néhány tájjellegű lap kiadására. Kibővül a magyar óvodák és szakközépiskolák hálózata. Lehetővé válik a továbbtanulás magyarországi főiskolákon és egyetemeken; januárban írják alá a két ország képviselői az erre vonatkozó egyezményt. Az év elejétől néhány jnb és vnb keretében nemzetiségi bizottság létesül, s az év második felében az egész vegyeslakosságú területen a nemzetiségi bizottságok. Van magyar miniszterünk, jónéhány miniszterhelyettesünk, miért is keserednénk el s látnánk sötétnek a jövőnket, mikor arra semmi okunk nincs! Tolvaj Bertalan Ady: „A tűz csiholója" c. verséből vett idézettel búcsúzott a párkányiaktól — hangsúlyozva a lényeget, hogy a bátor embernél csak a bátrabb ér töhrm b. b.) — Szeretek, de ezt nem ismerem. — Pedig szép ... — mondta Zsuzsa, miközben összeszedte és hóna alá vette az üres edényt. — Jaj, István, fejembe szaladt a sör, jól kitolt maga velem — nevetett fel a lány pirosodó arccal, aztán szép jó éjszakát köszönve magára hagyta Istvánt, aki végigdűlt a vaságyon. A sör, a jóllakottság meg a napi munka elbágyasztotta. Margitra meg a fiára gondolt. Keserűség ült a mellére. Kovács János meg Kocsis Péter a kaszálásból hazafelé menet betértek a pincébe. Kovács János csap alá tartotta a kékmázos kancsót és telesúgatta borral. Töltött a szögletes pohárba. — Igyon, Péter, rászolgáltunk! — Egészségére! Szótlanul itták a hűs italt, pipáztak. így ment ez hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre. Kibogozhatatlan csomóba fúlt a sorsuk. Egyik emberben a nagygazda gőgje dolgozott, s az asszony birtoklása fölötti tudat boldogította, a másikban meg a béres alázatból felbuzgó lázongás, a hites férj jogtalansága, Nagy József rajza TFjzzBEBMmmmm s a feleslegesség érzete fortyogott. Bőr alá szorult szálka fájdalmas nyilallása volt minden szavuk, tettük. A sorsuk, élelük folytonos feszültség s kibékíthetetlenség: tűz és víz! Ittak, pipáztak, hallgattak. A falhoz támasztott kaszákon megcsillant a leáldozó nap sugara. Kocsis Péter bozontos szemöldöke alatt sötétség ült. Az ital hatására lassan felizzott benne a harag és a gyűlölet, mint tűzben a vas. Nézte a kaszanyelet, s a fényesen csillogó kaszapengét. Vad, fékezhetetlen erő szaladt az izmaiba, s hirtelen arra gondolt, hogy kézbe kapja a kaszát, s egyetlen, erélyes suhintással bélemártja Kovács Jánosba. A birtokát már úgyis a feleségére íratta, a gyerekeitől azt soha senki nem veheti el. Kovács Jánost eltemetnék, őt pedig börtönbe vetnék. Mégsem úgy néznének rá az emberek, mint holmi gyilkosra, hanem úgy, mint egy megalázott, kisemmizett emberre, aki így próbálta tisztára mosni a bemocskott becsületét és emberségét. — Igyon, Péter, aztán gyerünk, mert várnak az álla'ok, etetni kel II Kocsis Péter a szóra felkapta a fejét, néhány pillanatig habozott: a kasza vagy a pohár után nyúljon-e? — Elég volt! — mondta határozottan, visszautasítón. Dühösen felállt, vállára vetette a kaszáját, és nagyot káromkodva elindult hazafelé. Kocsis István szombaton hazaérkezett a városból. Hozta a keresetét és kitette az asztalra Margit elé. Lacikának mézeskalács huszárt nyomott a kezébe, aki örömmel kiszaladt és körüllovagolta az udvart. Margit összekuporodva ült, csendesen sírt. — Mi bajod, Margit? — Nem jól van ez így, István. — Mi nincs jól? — Te a városban, én meg itthon . . . — Nem csavargók, pénzt keresek. — Pénzt, de mennyit? — Itthon talán többet keresnék? Hiszen próbáltam. — Itthon legalább beszegődhetnél aratónak, megkeresnénk az egész évi kenyeret, árpát a baromfinak. — És az adósság? Azt miből fizetjük ki? — Ha a kereseted odaadjuk az adósságba, miből élünk? Még kenyerünk sem lesz, se ruhánk, semmink — panaszolta Margit és jajszóval sírt. — Ne bőgj! — mondta István sötéten. — Kellett nekünk ház . .. hambitos! — Hallgass! — Mért hallgassak? Talán bizony rossz hallgatnod, amit mondok)? Tudom én, hogy rossz hallgatnod! Kocsis István lassan, elkeseredetten cigarettát csavart, rágyújtott. Sokára szólt, de háragtalanul. — Azzal talán segítünk magunkon, ha veszekszünk, Margit? — Ki tudja... Talán annyival is könnyebb... Ha magam vagyok itthon, csak a falakat bámulom meg az öklöm rázom az égre. Szegény gyerek issza meg a levét. Tehetetlenségemben csak ordítok rá meg ütöm, mintha ő tehetne az egész nyomorúságunkról, szegénykém ... — Márpedig a gyereknek békét hagyj, Margit, mert a szemed vágom ki! — mondta István csendes fenyegetéssel. — Moss, főzz, takaríts, neveld, az a te dolgod, de bántani ne bántsd! A világra hoztad, a miénk, nem arra született, hogy verés legyen a reggelije, vacsorája, ordítozás az altatója. — Lámcsak, hogy kiurasodsz a városban! — mondta Margit gúnyosan. — Ügy beszélsz, mint valami prédikátor ... Ha nem tétszik, vidd magaddal és neveld te! Kocsis István csúnyán elkáromkodta magát, kis híján megverte Margítot. Mikor az asszony látta, hogy több kettőnél, abbahagyta a szájiaskodást, és szipogva sírt tovább. — Dolgozik az ember, mint az állat, összekuporgatja a koronákat, hozza haza örömmel... és ez a köszönet. . Azt sem kérded, hogy vagy te bolond, elfáradtál, nem éhezel?... Csak nekem esel, mint a vadmacska, jó, hogy a szemem ki nem ásod. Margit megjuhászkodva Istvánhoz ment, s az ölébe telepedett. Könnytől maszatos arcát az arcához szorította. — Ne haragudj rám, István. Rossz itthon egyedül, hidd el, nagyon rossz. Szívesen dolgoznék veled, bártnilven nehéz munkát elvállalnék, csak ott lehetnék, ahol te vagy. — jól van, no, majd csak lesz valahogy. Ne bőgj már, mondtam! Majd kigondolunk valamit. (Folytatják)
