A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-25 / 3. szám
Útkeresés, kísérlet, hangváltás Jegyzetek Ozsvald Árpád Galambok szállnak feketében c. verskötetéről I. A táj-, idill- és zsánerkép-költő Ozsvald verseinek jelentős hányadát a faluról szóló versek alkotják. Az ötvenes évektől kezdve szinte a mai napig „Urai örökségként“ szállt nemzedékről nemzedékre ez a téma, de a faluélmény csak kevesek versében vált esztétikummá: a Tavasz lesz újra, kedves faluversei is sokhelyütt csupán külső leírásként hatnak, szociográfiaként, lírai izzás nélküli tényhalmazként, mert a költő nem tud „belebújni“ a tárgyba, nem tud életet lehelni az anyagba. A korbetegség Ozsvaldot sem kerülte el: Az ángyomat csak így láttam — gyerekszemmel —, nem tudom, hogy örökös gond kínja marta. Hogy fáradt derékkal keltette a reggel, és sokszor görbült sírásra dalos ajka. (Az ángyom) Sír a menyasszony, éjfél az idő. Búcsút venni most édesanyja jö. — Jó édesanyám, asszony lett a lányod, — s együtt kezdik a menyecsketáncot. ! Menyecsketánc j Mint üveggyöngyöket csitri lányka, a múlt emlékeit fűzöm láncba, s a jövő álmait kergetem. s békés vágyak ringnak szívemen. jEste a fal alján/ Első idézetünkben szociográfiává süllyedt a líra, a „sokszor görbült sírásra dalos ajka“ költőileg üres, hatástalan, akárcsak a harmadik idézet „álmot kergető“, „békés vágyakat ringató“ sorai. A Menyecsketánc kbltőleg nem lép túl a folklór hasonló témájú alkotásain. Van azonban egy másfajta Ozsvald is, akinek mesterségbeli tudását, rátermettségét egészen más hangszerelésű versek bizonyítják. __egyedül Ozsvaldről mondhatjuk el, hogy faluképe egyidüben olyan költői világ is, amelyben a korábban „tartalomnak gondolt“ faluelemek a magát örök kisebbségben érző költő („A legkisebb fiú“!) szubjektivitását is hordják, azaz „formába állítják“ — állapítja meg Tőzsér A lírai vallomás hogyanja c. tanulmányában. Nézzük tehát, hogyan vált a tartalom formává, azaz esztétikumot hordó költői nyilatkozattá Ozsvald egyik leghangulatosabb életképében, az Esti fejes c. versében! Szúnyogok dünnyögnek a lámpa körül, kórót ropogtat a tarka tehén. Megzörren a saját ángyom kezében, s már csurran a tej, a habos, fehér. Mezítláb járok a száraz alomban, meg-megsimítom a Riska fejét. Csivognak a fecskék fenn a gerendán a kúráló tyúk nem leli helyét. Majd bögrét hozok a földes szobából, friss tej ízével telik meg a szám__ Ügy hörpintem fel, mint gyerekkoromban — még bajusz is marad az ivás után. „Létezni annyi, mint látni / s hallás van benne csupán“ — idézem Lehmannt, a természetlíra egyik nagymesterét. „A költészet szemléli a világot. A vers, ha még oly dialektikusán ábrázolja is a költő belső világát, összeomlik, ha nem fogadja be a külvilágok A vers, amelyből hiányzik a vizuális érzékelés, a látás (s a hallás is — a cikkíró megj.) — nem vors“. A versből valami szelíd, elringató hangulat árad: a hosszú 10—11-es szótagszámú sorok lassítanak, nyugodtságot kölcsönöznek a költeménynek. A rendszeresen visszatérő rímek (a — B-c-B) biztosítják a hangulat egységét, zavartalan harmóniában egyesítik a más-más témájú kijelentéseket. Különösen az első versszak ragadja meg remek hangfestéssel a jelenségeket a maguk létformájában: halljuk a szúnyogok dünnyögését (m, d, nny, m hangok szerepe), a kórót rágó tehén ropogtatását krt, rpgtt, trk mássalhangzókapcsolatok érzékeltetik. A második versszaknak a palatális-veláris magánhangzók szembenállásában rejlő zeneiség ad hangulatot. Az első sor mély hangzóival szemben (Veláris 9: Palatális 2) a második sorban a magas magánhangzók vannak túlsúlyban: V3 : P 7. A strófa befejező szakasza kiegyenlítődést mutat: V5 : PB a harmadik, illetőleg V5 : PS a negyedik sorban. A kimutatott adatok nyilvánvalóvá teszik, hogy Ozsvald ebben a versében a „konkrétság őre“. Az ember mindeddig nem lépett be a versbe, s ha igen, akkor nem mint emócióközpont, hanem mint a külvilág anyagi része. A világ — hangulatainktól függően — nem ennek vagy annak a szimbóluma, hanem az, ami: zavartalan létezés. A megfelelően előkészített első két szakasz után nem hat zavaróan az ember Jelenléte sem: a gyermekkorra emlékező költő alakja ugyanazzal az érzelmi anyaggal van átitatva (szelíd, nyugodt, békés, könnyed, lebegő hangulat), mint az első két versszak. Hasonló fogantatású és felépítésű vers még a Falun szebb a tél is. A Szélkiáltó az elemzett s a most említett verssel rokonságot mutat, de el is tér tőlük: legszembetűnőbb sajátossága az ember teljes hiánya. II. A személytelen Ozsvald S most lássuk a verset: Vihar jöttén, mikor a fák meghajolnak térdbe, fellegtornyok inognak, csak a szélkiáltó futkos a kihalt mezőkön, ijedt szemét felveti az égre. A réti madarak már mind elültek, A szélkiáltó hova menekülhet? Vadvizek hátán végigver a zápor. Hallod-e a szélkiáltó hangját? Árva madár, egyre csak rikácsol. A kötődés az objektív valósághoz annyira szoros, hogy teljesen háttérbe szorítja a költőt, tehermentesíti őt a személyiségtől, a verset hígító érzelmi kommentártól. A jelenségek rögzítése közben elmarad a költő érzelmi reakciója: a költő közvetít és nem magyaráz. És ez így van jól: beszél helyette a költemény. A tízsoros vers első öt sorának szótagszáma kötetlen. 8—6—7—14—10. Funkcionált forma: a légkör nyugtalanságát, a vihar előszelét ábrázolja, akárcsak a szavakban rejlő negatív stilisztikum, a vihar, inognak, kihalt, ijedt szavak hangulati velejárója. A térdbe—égre rímpár csak három sor távolságból hangzik fel, nem fogja össze ezt a részt, nem csökkenti a ritmus áradását. A kijelentő mondatok után a költői kérdés az inováció erejével hat, annál is inkább, mert az összetett mondat két tagja egymással ellentétes viszonyban van: A réti madarak már mind elültek, tdeI a szélkiáltó hova menekülhet? S a mind elültek — menekültek rímpár kemény tk-kt hangjai fokozzák a nyugtalanságot: mintha /villámok csattanását hallanánk, S valóban: esik; a zápor monoton ritmusát indukálják a nyolcadik sor (Vadvizek hátán végígver a zápor.) betűrímei: VadVizek, VégigVer. Az Esti fejes nyugodt hangulatával szemben ez a vers nyugtalanságot, magányérzetet, kétségbeesettséget fejez ki. (Lásd az utolsó sor négy kellemetlen hangzású r-jét!) íme a vers, tartalom és forma elválaszthatatlan egységében. A Karambol c. vers, akárcsak a Szélkiáltó, jelenségeket rögzítő gyorsírónak mutatja a költőt. Ugyanakkor különbözik is tőle, megkülönböztető jegye az Ozsvaldnál nem éppen gyakori absztrakció. Éppen ezért nem lesz felesleges bonckés alá venni ezt a verset is: Örült autós rohan az éjszakába, sárga mutatók görcsbe rándulnak a félelemtől, a hold eltakarja sebhelyes arcát, csikorog a fék, minden hiába, konok homlokát a gép az akácfa kemény törzsébe vágja, s az égnek veti négy kerekét. Benzin és vér. Dugattyú és szív utolsó lüktetése. Csend. Nem történt semmi különös. A hetvenedik Vegán két csillag összeütközött — a földi műszerek nem is jelezték. Tizenkét soros költemény, nagyobbrészt rímtelen, az alkalmi rímek szerepe elhanyagolható. Annál inkább szembetűnő az 1—7. sor dinamikája. Ez a rész: közlés egyszuszra. Hét tagmondatból álló összetett mondattal van dolgunk, valamennyi mellérendelt, stilisztikai értékük: a tartalommal korrespondáló gyors tempó. A szavak stílusértéke (őrült, görcsbe rándul a félelemtől, sebhelyes arc) már előrevetíti a katasztrófa árnyát. A 4—7, sor felpattanó zárhangjai, kemény mássalhangzói az ütközés hangját érzékeltetik. (A k, g, p, t hangok előfordulási száma 17.) 8. sor: Benzin és vér. A mellérendelések zuhataga után egy rövid, kijelentő mondat beiktatásával megtorpan a ritmus. A tartalomnak megfelelően éppen a legjobb pillanatban. 9. sor: A dugattyú — szív kapcsolat a tárgyi és emberi eggyéolvadását, azonos szintre: a halál szintjére zuhanását érzékelteti. Nem történt semmi különös — állítja a költő, holott tudjuk, nagyon jól tudjuk, hogy a katasztrófa már megtörtént, s a váratlan kontraszt még meg is erősíti hitünket. II. sor: A földi esemény kivetítése az űrbe, az ember nélküli, magányérzetet indukáló hetvenedik Vegára. Bár újra feltört az ütközés zenéje, „a földi műszerek nem is jelezték“. Absztrakt, allegorikus megfogalmazása annak az elidegenedettségnek, magányérzetnek, közönynek, amit Földközelben c. versében Ozsvald így fejez ki: Hiányzik belőlünk az ember egyszerű, őszinte tisztelete. III. Összegezés Dolgozatunk célja az volt, hogy megállapítsuk, mennyire sikerült Ozsvaldnak a hangváltás, s mennyiben hozott újat a kötetében többnyire túlsúlyban levő régi hangszerelésű versekkel szemben. Két területen alkotott igazán értékeset: 1. A leíró jellegű lírában, ahol szubjekticitását beépítette a konkrét, látbatóvá-hallhatóvá varázsolt világba, 2. A személytelenség felé sodródó verseiben, abol a kölrti direkt beszédét kiszorította a versbe kódolt indirekt beszéd. Ebbe a két csoportba tartozó versei az újdonság erejével hatnak, a hangváltás tehát sikeres volt, Ozsvald költészetének új értékeit dobta felszínre. A forma egyszerűsödését, keményebbé válását bizonyítják a költő remek kis négysorosai is: a Freskó, Pantomim, Arckép c. versek, amelyek egy újabb, Ozsvald eddigi költészetében még kiaknázatlan terület: a groteszk és irónia felé mutatnak. Az indirekt költői beszéd nyomait még a Robinson, az Ezek a kövek és a Kövület c. versekben mutathatjuk ki, az utóbbiban ismét egy újabb lehetőséggel, a misztikummal kombinálva. Sajnos, az új stílusú versek száma még olyan kevés, hogy nem is ajánlatos hangváltásról beszélni, inkább a hangkeresés meghatározást tarthatjuk helyesnek. A hagyományos, megszokott hangú költemények között úgy hat egy-egy újhangú kísérlet, mint kiruccanás a szokatlan, újszerű artikulációs lehetőségek hazájába; a töretlen, sokirányú kísérletező kedv azonban egy sokkal erőteljesebb hangú Ozsvaldot ígér. ZALABAI ZS1GMONO
