A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-25 / 3. szám
Ünnepi estre hívtuk mey a párkányiak. tol vaj elvtárssal, a Nemzetiségi Titkárság vezetőjével részt vettünk az estet megelőző beszélgetésen. A Csemadok helyi szervezet vezetőivel ültünk asztalhoz. Sző- és gondolatmorzsákból állt össze előttem a kép, amit szeretnék felvázolni ... Őszinték, emberségesek, igazak voltak a gondjainkról, problémáinkról és létünkről felvetett kérdések. Remény, aggódás és bizakodás szőtt át minden feleletre váró kérdést, melyekre Tolvaj Bertalantól várták a választ, a megnyugtatót, a lelkesítőt. Íme a felvetett problémák: Kik képviselik a magyar dolgozókat az egyes végrehajtó szervekben? Kényes és megoldásra vár a magyar óvodák kérdése is. A meglévőkben kevés a férőhely, öreg, elavult épületekben helyezik el. A vegyipar fejlődésével párhuzamosan miért nem fejlődik arányosan a magyar szakember-képzés? Miért nem folyik kellő felvilágosítás az anyanyelvi oktatás fontosságáról? Talán nem találjuk meg az utat a szülök szívéhez, vagy a módot? Félrevezetettségről vagy az öntudat hiányáról van szó? Mieri nem helyezik eluterDe a magyar szakiskola-hálózat kiépítését? Ha ez lehetetlen, miért nem teszik lehetővé a magyarországi szakiskolákon, főiskolákon és egyetemeken a továbbtanulást? Ha egyszer itt fizetünk adót, itt termelünk anyagi javakat, miért kell a saját pénzünkön taníttatni gyerekeinket Magyarországon? Nem, nem akart kitérni Tolvaj Bertalan a felvetett kérdések megválaszolása elől. Ígéretet tett, hogy majd az esti ünnepi ülésen beszél róluk, ahol jelen lesz Párkány és környéke polgárainak nagy része. Este a Csemadok helyi szervezete fennállásának 20. évfordulóját ünnepelte a kultúrházban, ahol vagy négyszázan jelentek meg. A vegyeskórus Kodály: „A szép énekszó . múzsájához" című művének előadásával nyitotta meg az ünnepi estet. Utána Szaló Endre a helyt szervezet titkára számolt be a 20 év alatt végzett munkáról. Az eredményes munkát legjobban igazolja 3 elismerő oklevél, egy ezüstserleg és egy ezüstkoszorú. Az alapító tagok közül nagy elismeréssel szólt Sinka Béláról, aki szervezője és vezetője volt a vegyes-Fárkdnyi kórusnak, a táncesoportnak és a színjátszó együttesnek. Ezek fellépéseikkel sok forró sikert és megérdemelt tapsot arattak. A továbbiakban az irodalmi színpad együttese Radnóti Miklósra emlékezve „Oly korban éltem" című összeállítással szerepelt. Az egyébként tehetséges szavalók kissé halkra fogták a hangjukat. A zenei aláfestés jó volt, a fények játéka kevésbé. Az összeállításról szólva: a kevesebb talán markánsabb és több lett volna. Mindenképpen dicséretes a Lengyelfalusi Mik lós vezette kislétszámú vegyeskórus fellépése. Ajkukról zengőn szárnyalt a dal, szívet-lelket lázítón és melegítőn. Az est érdekes ‘színfoltja volt Zachovay Ernő zeneszerző, a város szülötte és lakója, vala-LOVICSEK BÉLA — Azt jelentették, hogy lopott fából csináltad a kerítést. — Bizonyítsátok be! — Hogy az akácosból hortad Margittal együtt. — Bizonyítsátok bel... Álljon elém az az ember, aki látott vagy megfogott, és mondja a szemembe! — mondta Kocsis István mérgesen, fenyegetőn. — Figyelmeztetünk, István, ha rádbizonyosodik, nagyon ráfizetsz. Rengeteg fa hiányzik az erdőből, s ha egyszer megfognak, rádbecsültetik az egész kárt. — Ha egyszer elfognak, rámbecsültethetik az egészet. Te is megpróbálkozhatsz vele, öcsém! — No, csak ne nagyon legénykedj, István! — mondta Kocsis Péter törvénybírói eréllyel. — Annyi Időm mindig lesz, meg erőm is, hogy a szemed kivágjam, mind a kettőtl — mondta István, azzal elment. Szegény Margit itta meg otthon a levét. Valamit az orra alá szólt, ami nem tetszett neki, mire megverte. Kiment a majorba a telepesekhez, hogy valami munkát keressen. Több telepes elutasította, hogy nincs rá szükségük, ahol meg kapott volna munkát, csak bagóra valót ígértek neki. — Rohadt parasztjai, bagóért dolgoztatnák az embertl — mondta Margitnak. — Inkább éhen vessek, de bagóért nem dolgozok! ... Elmegyek a városba, megpróbálkozok ott. Hátha sikerül. — Megfojt az adósság — sírt Margit. — Áll a nagy ház félig készen, mert csak félig készen, életünk végéig nem keresünk annyi pénzt, hogy kifizessük az adósságot és rendbehozathassuk. Mi lesz velünk, István? Kocsis István nem szólt semmit, összekapta magát és elment az anyjához. Sokáig ült hallgatva a hambiton, jól odatüzott a nap. Kocsisné zsákot foltozott, batyuzó abroszt szegett be. Kocsis "Péter fát hasogatott a szín alatt, Kovács János meg odabent szundított az arcára borított kalap alatt. — Mi kellene, mert látom, hogy valami kellene? — Pénz ... — Pénz?... Szaladj csak ... Ha nekem pénzem lenne, nem zsákot foltoznék — mondta Kocsisné vicces hangon, könnyedén. — Sok az adósság, még nem törlesztettem semmit. Kaptam felszólítást ... nem is egyszer ... kétszer ... Adhatna valamit, legalább ezer koronát... — mondta István csendesen, megjuhászkodva. — Bár adhatnék ... Adnék én nagyon szívesen, de ha egyszer nincs, honnan vegyek? — Van magának ... — Nem mondom, volt... Elvitte a háztető, jól tudod, hogy leégtünk, sosem heverjük ki. — Kifizette a biztosító a kárt. Azt hallottam, sokat kaptak, reménységen felül — mondta István még mindig reménykedve. — Megadom én, mihelyt keresethez jutok. Bírok én dolgozni, csak munkát kapjak valahol .. — Azt hallottad? Ugyan kitől? — Beszélik . .. — Sok mindent beszélnek az emberek ... — Szóval nem ad? — Mondtam már, hogy nincs, nem érted? ... Jó, ha az adóra, biztosításra futja ... Adtam már ötezret, több nincs! Kocsis István felállt. — Szakadjon magára az ég, mama, az Isten verte csillagos ég!... Sose legyen elege, sose töltse be az Isten! — mondta István és mérgesen elment. Másnap hajnalban megcsókolta Margitot és nekivágott a húszkilométeres útnak gyalogszerrel. Vitte a reménye a városba, hátha sikerül ott jó keresethez jutni. A sörterakat tulajdonosa alacsony, zömök úriember, végigmustrálta Istvánt és felvette. Sört fejtett és csapolt, segédkezett a be- és kiszállításnál, a jégkészítésnél, kente, olajozta a gépeket. Fizetést, fekhelyet, kosztot kapott. Sört annyit ihatott, amennyi belé fért. Iparkodott, kifogást ne emeljenek a munkája ellen. A tulajdonos elégedett volt a munkájával, titkon örült is, hogy olyan ügyes, erős, megbízható munkaerőt kapott. Volt a tulajdonosnak egy szobalánya, Zsuzsa. Fürge, tüzrölpattant teremtés, örökké dudorászott, nevetett, s ragyogott a szeme, mint a gyémánt. — Te Zsuzsa, nem maradt valami a vacsorából? — kérdezte István. — Éhes vagyok, hozhatnál még valamit.,. — Várjon egy kicsit, az urak készülnek valahová, majd később hozok, ha elmennek. Alig fél óra múlva jó nagy lábas rizses pörköltöt hozott a lány cipónyi kenyérrel. — Igyál sört! — mondta István. — Jó. . . barna, tizenhatos. Igyál, amennyi beléd fér. Bő kortyokban nyelte a lány a sört. Nevetett a szeme. Kocsis István jó étvággyal falatozott, miközben biztatta a lányt. — Igyál, van itt elég! — Még berúgat. — Nem lehet a sörtől olyan könnyen berúgni. Akkor sem történik nagy baj, ha egy kicsit szédelegsz tőle. Lefekszel és alszol, mint a bunda. — Vagy dalolok éjfélig — nevetett a lány. — Aztán észreveszi az úr, hogy ittam, maga szorul érte. — Nem félek én az úrtól. — Elhiszem — komolyodott el Zsuzsa. — Erős ember maga, István. Csak elnézem, mikor dobálja fel a hordókat a kocsira. Mintha labdázna. Csak szállnak, szállnak fel azok a hordók, én meg a számat tátom ... Mindig János jut eszembe. Tudja, a volt szeretőm. Erős, büszke legény volt... — Meghalt? — Dehogy halt. Elhagyott, aztán megházasodott. Én meg bejöttem a városba cselédnek. — Az más — mondta István csendesen, némi sajnálattal, s félretolta maga elől az üres edényt. Mégis örökké dudorászol, nevetgélsz. Zsuzsa Is elkomorodott, sóhajtott. — Fáj az én szívem eleget, elhiheti. Hogy nem mutatom, minek? ... Sírok én eleget... Na, látja, István, ezt is csak magának mondtam el. — Pedig én nem segíthetek rajtad. — Mégis elmondtam. — Köszönöm a vacsorát, Zsuzsa! — Szívesen. Hozok én máskor is, ha akarja. A maradékot úgyis a moslékba önteti a hagysága. A szívem akar meghasadni: milyen jó volna otthon a gyerekeknek!... Hat testvérem van. Elég szűkösen élnek ... Magát mi szél hozta a városba? — Mindenkinek megvan a maga keresztje, Zsuzsa. Nem kell a szomszédba menni bajért, s olyan kutyarossz a természete, hogy hívatlan is bekopog, s megtalálja az embert, akárhova bújik is előle. A nyitott verandaablakon behallatszott a város zaja, ami egyre csitult, végül teljesen elcsendesedett. Az udvart szegélyező orgonabokrok között erőtlen szél motozott, mintha lehullott virágszirom után matatna. — Virít az orgona, érzi a szagát? — Érzem. — Otthon ilyenkor a templomkerítésből szoktunk lopni. Nagyon szeretem a szagát. Tudja azt a nótát, hogy: „Orgonavirág, orgonavirág...“? — Nem. — Nem szeret dalolni?
