A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-06-21 / 25. szám
Vigyázó- ô-zemmet Szemelvények Fabry Zoltán sajtó alatt lévő kötetéből TURCZEL LAJOS A búcsú csak a törékeny testnek szól Olyan embernek a koporsója körül gyűltünk most egybe, akinek a neve és európai mértékkel mérhetu műve az egész magyar nyelv területen ismert és tisztelt, és aki bennünket, csehszlovákiai magyarokat a szlovák és a cseh közvélemény s a világ (elé a legmagasabb szellemi szinten képvisel. Ennek az embernek a szeme — tele (éltő aggodalommal és felelősségre vonó szigorúsággal is — Európa horizontjait kutatta, a szíve az egész emberiségért hévül!, de a lába anteuszi erővel kötődött ahhoz a talajhoz, amelyből vétetett: a szülőhazához, szü tófaluhoz, szülóközösséghez. Fábry Zoltán szellemi fellépésére abban az időben került sor, amikor a történelem kohójában alakulni, formálódni kezdett az a közösség, amelyet csehszlovákiai magyar kisebbségnek neveznek. Ennek a kis közösségnek az alakulásában Fábry valóban azt a szerepet játszotta, amelyet egy róla írt gyönyörű versben a költő Forbáth tulajdonított neki: az „eszmék élesztőjének“ szerepét. Azok közé tartozott, azoknak az élén járt, akik az adottságainknál és lehetőségeinknél jobhá, nemesebbé, nagyobbá akartak formálni bennünket. Ez a sziszifuszi célkitűzés természetesen nem valósulhatott meg teljesen, de mindabban, ami szép és jó bennünk, az ű erőfeszítése, szellemének az ereje, szívének a tüze is benne van. Olyan férfi volt, akire teljes mértékben ráillenek a nagy költőnek, Vörösinartynak a szavai: „Gondolj merészet es nagyot, a tedd rá éltedet!! Az a merész és nagy, amire Fábry gondolt, az embert az állatvilágból kiemelő erkölcs, az emberi arcot fényessé tevő vox liumána volt. Az emberi erkölcs hivatását és jelentőségét a káini ösztönök elfajulása idején, a háborúban ismerte fel, és a barbárságot törvénnyé emelő fasizmus ellenében mindhalálig harcolt érette. A vox humánára valóban az életét tette fel; az érette folytatott küzdelem teljességének érdekében az egyéniségében sarjadzö finom művészi hajlamokat fojtott vissza, lemondott a családi fészek melegéről és a társas élet kellemességeiről, a beteg test és szív kímélésének szükségességéről. Kompromisszumot és félelmet nem ismerő erkölcsi magatartásának, a felismert igazsággal való fenntartás nélküli azonosulásának széles térben és időben párját ritkító szépsége és példamutató ereje van. Itt most nem lehet célunk, és nincs is rá módunk, hogy pályáját, művét, életét részletesen ismertessük. A búcsúzás pillanataiban csak azokra a vonásokra, tu lajdonságokra mutattunk és mutatunk rá, amelyek az egyéniségét meghatározták, s helyét és jelentőségét a csehszlovákiai magyar kisebbség történetében » az egyetemes magyar irodalom fejlődésében kijelölik. Életének és művének legfőbb mozgatója, leglényegesebb összetevője az antifasizmus volt. A fasizmusban .azt az összesűrűsödött és elburjánzódott russzat gyűlölte, amely az emberiség szép jövőjének kiteljesedését veszélyezteti, s az emberiség vetését jégverésként pusztítja el. írói tollát, melyet a háború és a háborút szülő osztálytársadalom ellen emelt fel, a fasizmus elleni harc acélozta meg, mondanivalóját ennek a harcnak a követelményei determinálták. „írhattam akármit és akárkiről: írók, költők, tudósok, fii mek, képek, még ha időben mész sze is estek egymástól: hídakká váltak, embertelenség árkait átívelő, árkokat hatálytalanító . . . találkozásokká — írja egyik írásában. — A gondolat igaza a példákon a béke igazává lényegült: „az emberhez méltó gonddá". És e gond, e törekvés neve és neme kimondva és kimondatlanul az antifasizmus volt. Változatlanul és permanensen: idült antifasizmus.“ Fábry antifasizmusa szocialista meggyőződéséből és elkötelezettségéből adódott. Igazságkereső útján törvényszerűen jutott el a szocializmushoz, s a szocialista eszmékben a legigazibb emberi törvényeket ismerte fel. A munkásmozgalommal a legnehezebb idő szakokban szorosan együtthaladt, s írói törekvéseit annak céljaihoz s irodalompolitikai eszményeihez igazította. Igazi internacionalista volt; a nemzeti bezárkózás és a szupremáció gondolatát elvetette, hazánk népeinek barátságát alkotó módon építette, a fasizmus által létében veszélyeztetett Csehszlovákia mellett bátran síkraszállt. Emberi nagyságát mutatja az is, ahogyan a haladás és a magyarság ügyét összekapcsolta. A provinciaiizmiit és a nacionalizmust mélységesen megvetette, de jogainkért mindig bátran szót emelt, a sérelmeink ellen félelmet nem ismerve tiltakozott. Azokat a szolgálatokat, amelyeket nehezen kibontakozó és a fejlődésében többször is megakadt irodalmunk eszmei és művészi előrehaladásának érdekében végzett, még felbecsülni is nehéz. Szubjektumként és objektumként bele van épülve irodalmi fejlődésünk minden mozzanatába, s nincs olyan írónk, toliforgatónk, akire közvetlenül vagy közvetve, kisebb vagy nagyobb mértékben ne hatott volna. Cj olvasóközönségünk kialakításában és nevelésében is oroszlánrészt vállalt, és a kultúrának, irodalomnak támogatását „a becsület dolgaként és az igazság ügyeként“ hirdette meg: „A kultúra egésze, teljessége napjaink ban arccal a nép felé fordul, s ez zel önmagától adódik a nép, a dolgozók szellemi elkötelezettsége: arccal a kultúra egésze felé — írja A gondolat igazában. — Számadást háromezer évről!: a kultúra egésze, a gondolat igaza nem tűr kisebb mértéket és célkitűzést.“ Drága jó Zoli Bátyánk, irodalmi irányítónk cs nevelőnk! Most, amikor a szlovákiai magyar írók és olvasók nevében búcsúzom Tőled, kötelességemnek tartom, hogy megköszönjem mindazt, amit értünk, jobbulásunkért és szépülésünkért tettél. A végső búcsúszó csak törékeny testednek szól, amely mindnyájunk számára olyan kedves volt. Szellemed és gondolataid itt maradnak közöttünk, és ígérjük, hogy hűek maradunk hozzájuk. „Az irodalom mértékei öröktől ismétlődő újjáéledéssel, minden tekintetben egyformán kötelezők. Amelyik irodalmi mű ezt a mértéket elejti, vagy meg sem közelíti: az lehet a magyarság érdekében kifejtett igaz szándékú munka, de irodalom csak akkor, ha nem felejti el: van kötelesség, felelősség: kritika .. . mert van művészet; művészet, melynek élő törvényei vannak: semmiből teremtő hatalma: az alkotás ereje, az akarat formát kapott élete. A szlovenszkói magyar irodalom célját messze tűzte maga elé. A célkitűzéshez a kritikai normának is igazodnia kell. Kíméletnek nincs többé helye, egy kötelességünk van: a kitermelt értéket elkülöníteni, a burjánzó, élősködő konkolytól." KASSAI NAPLÓ, 1924 „Szeretet, testvériség, emberrésegítés: ez a ma irodalma. De ezt kinevetik, ez bolondság, ez az „összevisszák összevisszája“ és reklámos dobveréssel ripacsbódékba csalják a ma embertelenségével főbekólintott kortársat, írásviszketeg, hisztériás udvari dámák, kenyér nélkül maradt lakájok „forrástanulmányokat“ végző „írók“ — tőkebány&szással két régi, szerencsétlen hulla felé hajolnak: keresik az aranyfogat. A szabadság undok szabadosságával gyalázzák a védtelen hullákat. Két egészen egyszerű embert, halálba fúlt szerelmet, igaz embertragédiát. Egymásután nyílnak az új bódék: egymástól kapkodják a koncot és — Parányi úr összeférceli a kílencvenkilencedik mayerltngi „regényt“. Értse meg Parányi úr: nem Rudolf a nebántsvirág, de a hullává fagyott emberek. Két emberi élet tragikus sorsvillanása a fontos. Az ember: a cigánylegény, a kárpitos, a trónörökös. Az ember a nebántsvirág. Az ember, ki’ A könyv 1971-ben jelenik meg a Madách Könyv- és Lapkiadó gondozásában hez csak — művészet nyúlhat: mert ez az ígérete, teljesedése, Csak a művészet emberteremtő ereje támaszthatja életre a két halottat. Csak az irodalmilag (tehát: emberileg) teljes mű közvetítheti maradék nélkül (gyanú nélkül) a történést, mert egy mély élmény formatermő, kristályba robbant kivetítése: — művészet!“ MAGYAR VILÁG, 1924 „Legyen és lehessen róla szó — egészen őszintén. Olyan kevés történt. Néhány sor, néhány szó. És Ady halálának idei emlékünnepén mégis ez talán a iegvalöságosabb Adylétezés. Látszatra: icike picike történés: egy politikus cseveg Adyról. És a könynyü csevegésből súlyos vallomás lesz. Vallomás, mert megérzés, egy kicsit lelkiismeretkérdés ... és így gondolom: vallomás — behunyt szemekkel, talán még mindig lámpalázas a szó. Ha lámpalázasan is, de mégis kibuggyant a szó: »Adyban élt a nemzet szeretete, az aggódás az ország sorsáért ... Folyton vérző életereje szinte megtestesülése volt Magyarország életútjának.« Ne áltassuk magunkat, ne ujjongjunk, de zengjünk hálaéneket. Olyan természetes az, ami történt. »Die Toten reiten schnell!« ... Mégis megállító, mégis jóleső. Magyar politikus mondta. Azzal, hogy mondta — vállalta. Azzal, hogy vállalta: túlemelkedett az átlagon. Túl azon a rettenetes halálhangos zenebonán, melynek neve: magyar politika. Pártember, — pártvezér, politikai tekintély mond ta. És behunyt szemmel — múltba vissza, jövőre — kellett néznie, hogy elfelejtse magában az adottságoktól függő politikust. És bátorság kellett hozzá kimondani azt, amit igazságnak érzett. Mert — ne feledjük: magyar politikus, magyar párt előtt Ady még mindig: bűn és hazaárulás: »Die Toten reiten schnell.. « Nem sok történt, mégis elég. Egy ember, felelős, vezető állásban levő párt-
