A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-06-21 / 25. szám
évre több éhes, koldusszegény ember lesz n földgolyón. A népességszaporodás üteme sok országban keresztülhúz minden jó szándékot. India gabonatermelése 1949—1950-ben 50 millió tonna volt. 1967—1968-ban 95 millió. Ki tagadná, hogy ez jelentős, komoly eredmény? És ennek ellenére húsz évvel ezelőtt szinte pontosan annyi ennivaló jutott egy-egy embernek, mint most. Mi lesz ebből a versenyfutásból? Nem fogják az éhesek egyszer lesöpörni a földgolyóról a jóllakottakat? Pontosan ez az, amivel bennünket jó néhány! éve ijesztgetnek. Ki miért — hagyjuk ezt most. Térjünk a lényegre: igazuk van-e? A valóság persze bonyolultabb, mint amenynyi az ijesztő teóriákba abból beleillik. Ott kezdődik a dolog, hogy bár a fejlődő országok lakossága gyorsabban növekszik, mint a fejlett iparral rendelkező országoké, ez nem jelenti azt, hogy a fejlődők általában túlnépesedettek. Tudniillik egy egész sor fejlődő ország éppen ellenkezőleg — többek között azzal is küszködik, hogy nincsen elegendő lakossága, kevés a munkaereje ahhoz, hogy kiaknázza lehetőségeit. Latin-Amerika nagyobb részén, a Közel-Keleten — Törökországban, Szíriában, Irakban, Iránban, s gyakorlatilag az egész Afrikában szó sincsen túlnépesedésről. Még Dél-Ázsiában is van néhány ország, amelynek az a baja, hogy kevés a munkaereje. A földkerekség csupán egynéhány országában, ott is csak meghatározott területen lehet egyáltalán beszélni arról, amit általában túlnépesedésnek neveznek (pedig nem az): Latin-Amerika karib-tengerpartl vidékein, az észak-afrikai tengerparton és folyóvölgyekben, Kínában s Dél-Ázsiában, mindenekelőtt Indiában. De még ezek az országok sem annyira sűrűn lakottak, hogy az már akadályozza a gazdasági élet fejlődését. Az, hogy egy ország népessége sok-e vagy kevés, az mindig az ottani gazdaság szerkezetétől, a termelés színvonalától függ. Hollandia, Anglia, Nyugat-Németország népsűrűsége sokszorosa a sokat emlegetett indiainak. Ha az lenne a legnagyobb baj, hogy „sok az eszkimó“, akkor Hollandia kérhetné Indiát, küldjön néhány hajórakomány ennivalót! Vessük össze Dél-Azsíát (tehát a világnak azt az Indiától délre-délkeletre, egészen Indonéziáig terjedő darabját, ahol a népességszaporodás gyakorlatilag féktelen tempója a legsúlyosabb gondokat okozza) a Szovjetuniótól nyugatra fekvő Európával. Az itteni és ottani népsűrűség egy és ugyanaz. Sőt az egységnyi megművelt földterületre is (hozzávetőleg) ugyanannyi lakos jut. Mégis, Dél-Ázsia és Európa népeinek életszínvonala szelíden szólva különböző. Miért? Mindenekelőtt azért, mert Európában ugyanazon a darab földön sokkal több terem, mint Dél-Ázsiában. Igen ám, csakhogy az Egyesült Államokban jóval alacsonyabbak a termésátlagok. Az amerikai mezőgazdaság egy hektár földre jutó hozama alig huszonöt százalékkal magasabb, mint az annyiszor elmarasztalt Dél-Azsiáé. Csakhogy az Egyesült Államok népsűrűsége negyede sincs a dél-ázsiainak! Európában, ahol a népsűrűség azonos a dél-ázsiaival, a megművelt földek hozama az ázsiainak legalább két és félszerese. Kézenfekvő: Amerikában alacsony a népsűrűség, a mezőgazdaság külterjes. Európában magas a népsűrűség, a mezőgazdaság belterjes. Dél-Ázsiában viszont, annak 'ellenére, hogy a népsűrűség olyan, mint az európai, a mezőgazdasági termelés külterjes maradt. Ezért Európában a mezőgazdasági termelésben részt vevő férfiak 5,8-szer annyi terméket állítanak elő, mint a dél-ázsiaiak. Mindennek következtében Dél-Ázsiában a munkaképes lakosság háromnegyede kell ahhoz, hogy a lakosság által elfogyasztott kevés élelmiszert előállítsa. Vagyis minden négy felnőttből egy foglalkozhat csupán valami mással. Az Egyesült Államokban viszont minden tízből kilenc, Európában háromból kettő. A dolog lényege az, hogy a világ tegéhesebb országainak elmaradottságát nem lehet a népsűrűséggel indokolni, nem lehet ezt tenni meg minden baj forrásának — a születésszabélyozást pedig kinevezni mlndont gyógyító írnak. Egyszóval: nem az a baj, hogy sok az eszkimó ... ? A Földön, az egész földgolyón — semmiképpen sem. Sőt még azokban az országokban sem, ahol hirtelen megnőtt a lakosság — ott sem az ember sok, hanem a termék, az áru s mindenekelőtt az élelem kevés. Igaz azonban, hogy az élelmiszer-termelést s egyáltalán az egész gazdasági életet súlyosan érinti, fejlődését gátolja, visszatartja — nem a népsűrűség, hanem a néhány év alatt meglehetősen váratlanul, előrejelzés nélkül bekövetkezett népességrobbanás. Miért? Először: már most sem jut feleakkora földdarab »agy mezőgazdaságból élő családra Dél- Ázsíában, mint Európában. A népességszaporodás a birtokok gyors fetaprózódásával jár. Sem a mohamedán, sem a hindu, sem a buddhista törvények nem ismerik az elsőszülöttséget. Az apa halála után fiúgyermekei egyenlően részesednek birtokából. Sőt a független Indiában még a leánygyermekek örökösödési jogát is biztosították. Másodszor: ha azonos is a népsűrűség Dél- Ázsiában és Európában, Ázsiában sokkal több az el nem látott fiatal. A népességrobbanásból következik, hogy 1959-ben Dél-Ázsiában a lakosság 37—44 százaléka 15 éven aluli volt, ugyanakkor a fejlett ipari országokban — hozzávetőleg — egyenegyede. Harmadszor: ha a népességrobbanás következtében a több termelés ellenére is változatlan marad vagy csökken a lakosság életszínvonala, akkor ennek súlyos kihatása van a mezőgazdaság termelékenységére. A rosszul táplált ember keveset dolgozik. Ha valaki azt látja, hogy hasztalan fáradozik többet, r.om él jobban, elöbb-utóbb lemond arról, hogy valaha is kitörhet a szegénységből. A népességrobbanás tehát adott körülmények között a fejlődést súlyosan gátló tényezővé válhat. Mi lehet a kiút? Az egyik lehetőség látszólag kézenfekvő: ha sok az „eszkimó" — ki kell találni valamit annak érdekében, hogy kevesebb szülessen. A baj csak az, hogy a születésszabályozás mindeddig azokban az országokban volt csak eredményes, ahol a lakosság a maga elhatározásából, józan számításból, mindenfajta felvilágosító propaganda nélkül határozta azt el. így történt Európában, Amerikában. Ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne másként, hogy ne lehetne ennek szükségességéről meggyőzni az embereket. De bizonyos minimális kulturális színvonal elérése nélkül ezek az erőfeszítések aligha hozhatnak olyan arányú eredményt, amivel meg lehet fékezni az elemi erejű népességrobbanást. A másik lehetőség: megtalálni annak a módját, hogy több tegyen a fóka. Elérni azt, hogy az élelmiszer-termelés nagyobb ütemben növekedjen, mint ahogy a népesség szaporodik. Van ilyen kiút? Lehet arról beszélni, hogy belátható időn belül elegendő élelmiszert tudnak termelni, hogy ia mezőgazdasági termelés üteme meghaladja a népesség szaporodását? Igen. A szakemberek többségének egyértelműen az az álláspontja, hogy — maradjunk a példáknál — Dél-Ázsiában jelentős beruházások nélkül is igen nagy mértékben növelni lehet az élelmiszer-termelést. Ezeknek az országoknak a mezőgazdasága még nem használta ki a tradicionális mezőgazdaság lehetőségeit sem, az emberi munka termelékenysége még rendkívül alacsony, még géptik, felszerelések, nagyobb beruházások nélkül is mód nyílna arra, hogy jelentősen megnöveljék a mezőgazdasági termelést. Ha egyszerűen csak többet kell dolgozni ahhoz, hogy ne éhezzenek — miért nem teszik mag ezt a dél-ázsiai parasztok? Ez már társadalmi és politikai kérdés. Semmiilyen agitáció nem mozdíthatja ki az ázsiai parasztot abból a helyzetből, ahol éppen csak annyit termel, hogy éhen ne haljon — csak egyvalami: ha munkájának értelmét, hasznát látta. Ha érdekelt abban, hogy többet dolgozzon, ha magának dolgozik vagy legalábbis megfelelő ellenszolgáltatást kap. Ez a fejlődő országok többségének alapvető társadalmi kérdése. A földtulajdon ősi formál jórészt felbomlottak már, a föld adásvétele, az árutermelés térhódítása megoldotta a mtaradíság sok ősi kötelékét. A mozdulatlanság túlélte saját gazdasági alapját. Legyőzéséhez, a tényleges változásokhoz, a mezőgazdasági termelés Jelentős kimozdulásához ősi holtpontjáról, olyan változásokra van szükség, amelyek a fejlődő országok társadalmi szerkezetét érintik. Mindenekelőtt arra, hogy a paraszt nocsak hosszabb vagy rövidebb Ideig használó bérlője, hanem tulajdonosa legyen földjének. És még ez sem elég. Az is kell, hogy a parasztgazda kiszabaduljon a helybeli pénzkölcsönzők hálójából, hogy ne kényszerüljön az aratást követően eladni mindenét. Hanem tisztességes feltételek mellett, hosszú lejáratra jusson olyan kölcsönökhöz, amelyek felszabadítják lehetőségeit, ahelyett, hogy mint ma sok országban történik, adósságai tegyék rabszolA világ másik táján gombócéul) versenyeket rendeznek gává. Ehhez az kell, hogy a kormány a paraszt mellé álljon és kiszabadítsa a spekulánsok hálójából. Ez a kiút, ez az egyetlen kiút. Valami már megindult, sok országban történtek ilyen irányú változások. A függetlenség után a volt ázsiai angol gyarmatokon felszámolták a föld vámszedőinek egész társadalmi rétegét — kiiktatták a termelés folyamatából azokat, akiknek más közük nem volt a földhöz, mint hogy hasznából éltek. Néhány olyan lépésnek — mint most, legutóbb az indiai magánbankok államosításának is ez az értelme: a paraszti érdekek védelme, a mezőgazdasági hitel egészen a kisparaszthoz vezető csatornáinak megnyitása. Tehát van megoldás. Rémíteni az embereket, számokkal dobálózni, fenyegetően felsorakoztatni, hogy milyen veszedelmet Jelent a gyors népszaporulat, nem nehéz. De nem áll olyan rosszul az ügyünk, hogy hitelt kellene adni az ijesztgetőknek. A föld erőforrását még távolról sincsenek kihasználva. Mindent el kell követni persze azokban az országokban, ahol az szükséges, a népesség gyors növekedésének korlátozására. De nem ez a legfontosabb. KÁLMÁN GYÖRGY 5
