A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1970-06-14 / 24. szám

*— Honnan tudjam, anyám, vétkeztem-e?

— Mondd csak, fiami

— Mit mondjak?

— Három éve fekszel. Három nyár vonult el, három hosszú karaván. Itt mentek el az ablakod alatt, s bekukucskáltak. A meggyfa — mennyit daloltak rajta a rigók! — háromszor hozott érett, fekete gyümölcsöt. Egyszer sem szakítottál róla. Háromszor telt meg a szérű magas asztagokkal. Hát nem vágyakozol Isten szép világa után? Nem szeretnél kimenni a napra, megnézni a fákat, a földeket, a szép hidat? S a lányokat, hogy mennyire kivirultak? Három éve ki sem bújtál .. .

— Nem tudom, anyám ... Három év óta nem törődök a világgal. Nem sajnálom.

— Miért beszélsz így?

A mécs szelíd lángja vöröses fénnyel öntötte el' a beteg arcát. Az idős anya, aki ott ült az ágy szélén, gyengéden simogatta fia kezét. S nem tudta, hogy kezdje, mit is kérdezzen. A bal szeméből egy vöröses csillogó anyai könny csordult alá. Odakinn fehér éjszaka volt Valahol az utcán, a sötét kerítésen túl, susogni kezdtek a fák a szélben, s ágaik halkan összeverődtek. A fehér kémények átbújtak a sűrű lombokon, mintha látni akarták volna, alszik-e a megfeketült világ. A szürke kismacska csodálkozó szemmel bámult kifelé.

Karalijcsev bolgár író művei a költészet és a próza, a mese ás az elbeszélés lírai ötvözetei. Költőnek indult, de alkotó egyénisége a prózában bontakozott ki legteljesebben. 1925-ben adta ki első elbeszélés-kötetét, a Rozs-t. 1927-ben jelent meg második elbeszélés-gyűjteménye, a Vagyon (Imane), s ettől kezdve szinte minden félévben új művel jelentkezett. A falvak és a kisvárosok életének ábrázolásában a lágy pasztellszínekhez néha sötétebb színeket is kever.

ANGEL KARALIJCSEV

A roszenói

kőhíd

— Emlékszel, anyám? .

— Mire?

— Mikor elkezdtem a hidat. Nyáron. Milka akkor varrta a pirossal hímzett fehér inget. Mennyire örültem annak az ingnek!

— Ügy emlékszem rá, mintha ma történt volna. Azon a nyáron lettél huszonkét éves — nősülni való legény.

— Mindenki nevetett rajtam. Nem hitték, hogy össze tudom kötni a falut a Cserkuvó-dűlővel. Kinevettek: éppen én akarok a folyóval szembeszállni, azt megzabolázni? Kőhíddal övezni a derekát, s betörni, mint a fiatal menyecskét? De én tudtam, hogy meg bírom csinálni. Hét nyáron át jártam apámmal idegenben, sok házat építettünk. Megtanultam a módját, meg ügyes is voltam. Apám vidám szemekkel nézett rám. Egyszer lementünk a folyópartra, ki akartuk vágni az öreg nyárfát... Emlékszel? Leültünk a patra. A Roszica gyorsan, dalolva zuhogott lefelé. A fűzfák a vízbe hajoltak, enyhülést korestek a forróság ellen

Az öreg azt mondta:

„Manói, figyelj rám! Én tiem bírtam ... te majd megcsinálod ... Itt ni! Hadd üljön rá a két partra, hadd kössön össze két világot! Odaát, a túlsó parton gabona érik. Adj hidat az embereknek, hadd legyen min átjárniok a mindennapi kenyérért.“

A nyárfán egy madár dalolt. Hallgattam csodálatos énekét. Megkérdeztem:

„Meg tudnám csinálni?"

„Meg! Jegyezd meg jól: ez itt a legalkalmasabb hely. Nagy kőhídat építs, négylikút. Hívjál mestereket Trákiából, azok majd megfaragják a köveket. Segítenek a parasztok is, csak szólj nekik. És ne félj semmitől. És emlékezni fognak rád, míg a világ világ. Ennél nagyobb jót nem is tehetsz.“

Csak dalolt a kismadár, csak dalolt. A szárnya ezüstösen csillogott, és harmatos cseppek hullottak róla. Én meg csak álltam, és arra gondoltam: ha az apám nem szól, akkor is megcsináltam volna! íme... Itt... itt előttem: milyen nagy, rettenetes híd! Hidd el, anyám, láttam, s éppen olyan volt, mint ahogy később megcsináltam. Mint az abroncs, úgy feszült a folyó derekán. A Roszioa meg — a ravasz, sárgás vipera — átkúszott alatta égő testével, aztán szabadon, veszett iramban rohant tovább, le, a kéklő dombok felé. És láttam, hogyan mennek át a hídon a súlyos szekerek, hallottam a lőcsök tompa zörgését, s még azt is láttam, amint a deliormáni bivalyok busa fejüket Ingatták.

„Még valamit jegyezz meg: ha elkezded a munkát — hallottam apám hangját —, falazd be annak árnyékát, ami neked a legkedvesebb."

Megijedtem.

„Mi nekem a legkedvesebb?"

„Te tudod ..“

A beteg elhallgatott. Sárgás holdfény csordult be az ablakon. A fehér utcán nevetve kergették egymást az árnyékok. Az éjszaka leterítette ezüst szőnyegét, s a világ megfehéredett. Messze, a sötét sikságon láthatatlan küldönc járkált s faggatta a földeket, szomjasak-e, kiildjön-e esőt holnap.

S a földek zúgva feleltek.

Apám elment, elköltözött a másvilágra, engem meg itt hagyott, hogy egyedül építsem meg a hidat. Tudtam, hogyan kell megcsinálni, csak azt nem tudtam, emberáldozatra van-e szükség. Ki mondta volna meg? .. Aztán megjöttek a gólyák, s jelentették, mint a hírnökök a tavasz érkezését. Megérkeztek a borzas, fekete kőfaragók, véstek, fűrészeltek. Én is munkához láttam. Féltem is, boldog is voltam. Nem könnyű ám egy életet elveszíteni. Hogyan határozzak? Kit falazzak be? Elérkezett a nap. Gödröket ástunk mindkét parton. Szédelegve jártam. Azt hittem, megőrülök. Egy este elmentem apám sírjához. Térdre borultam, kezemmel túrni kezdtem a földet

„Mondd meg, kit? Te tudod!"

De a sír hallgatott. Mit is lehet várni egy hideg sírtól?

Hazamentem. Csak hajnaltájt aludtam el. Az öreggel álmodtam. Jött lefelé. Ahogy szokott. Széles piros övét viselt, szűre a vállán átvetve lógott, jobbjában pedig egy fehér sast tartott. Megállt a Roszíca magas partján, s odakiáltott hozzám:

„Figyeld meg jól, hová száll le a sas, ha eleresztem. Ö majd megmutatja, kit kell befalaznod. Ne félj, fiam!"

Fölemelte a madarat, eleresztette. A fehér sas lengetni kezdte a szárnyát, aztán magasba emelkedett. Három kört írt le a falu felett. Majd lecsapott, s eltűnt, mint a lehulló kő. Nem láttam, hova szállt. Apám rám nézett, megcsóválta a fejét, s elindult a folyó felé. Egyszerre előtte termett az én hidam, átment rajta. A túlsó parton megállt, végignézett a hídon, s intett Hallottam:

„Rajta!"

Megrezzentem és felugrottam. Te álltái mellettem, anyám, és zsörtölődtél.

„Rajta, Manói, itt a reggel! A szekerek régen elindultak. Kelj fel végre. A mesterek is javában dolgoznak."

Elindultam, de nem a hídhoz mentem. Kerültem egyet, gondoltam, elnézek Noju bácsiék felé, esetleg találkozom Milkával, mindent elmondok neki, s talán megkönnyebbülök. Ahogy odaértem, felnéztem és szinte megdermedtem: Milkáék diófáján egy fehér sas ült. Éppen olyan volt, mint amit az apám eleresztett. Elfeketedett előttem a világ, a fülem zúgni kezdett. Elrohantam apám sírjához, hogy megkeressem, hogy kiássam a csontjait, s megkérdezzem: „Hogy tudtad Milkát kiszemelni? Hiszen az apám vagy, miért nem könyörülsz meg rajtam?" . De hát mit is felelhet egy halott?...

A hídon dalollak a kőfaragók. A Roszica zúgott, s magával sodorta éneküket.

Ők semmit sem tudtak. Énekelnek és dolgoznak, rakosgatják lapátnyi kérges kezűkkel a köveket. Ök csak a dalokat falazzák be a hídba. De én! Én kit falazok be?

Leültem a sírra. Tekintetem Milkáék diófája után kutatott. Az égen egy fehér felhő szállt. Egy fehér lélek fürdött a reggeli sugárözönben. Este, ha találkozom Mílkával, hogy nézek a szemébe, s mit mondok neki?

Ledőltem a megfeketült kereszt mellé. A szemem elnehezült. Elaludtam ...

A lefelé vezető úton nagy, sárgás porfelleget láttam. Hallottam a csengettyűszót s az éles kiáltásokat. Kévehordó szekerek tűntek fel, végtelen hosszú sorban. S az első szekér rúdján, anyám, .ott ült egy madár, ugyanaz, amelyik a nyárfán énekelt, és csipkedte a kalászokat ... Amint a folyóhoz értek, megálltak, de a kocsisok nem fogták ki az állatokat. Vártak.

Mire vártak?

Felkeltem. Megdörgöltem a szemem, kezem a homlokomra tettem. Senkit sem láttam. Csak a kőfaragók dolgoztak és kiabáltak a parton.

Elhatároztam: lesz, ami lesz, ahogy elrendeltetett. .. Este a kútnál találkoztunk. Milka lehajolt, hogy megmerítse a vödröket. Olyan csodálatosan csillogtak fülbevalói, mikor megcéloztam hosszú, fekete árnyékát.

Csak a hold látta . ..

Az ágak között rázendített egy madár. A macska a fülét hegyezte, s egyetlen ugrással az ablakban termett. Szeme az éjbe fürkészett, de semmit sem látott. A beteg elmerengett: ugyanaz a madár... s ez nem ment ki a fejéből. Hallotta a csengő ezüstös csengését is, éppen úgy, mint akkor, az öreg nyárfán. Éjszaka szokott rázendíteni. Most újra itt van, megbújt a meggyfa sötét lombjában. Az ablakban a szürke kismacska a lábaival hadonászott. Az anya csak állt, s csak nézte a fiát. Hogy vitte rá a lelke, Milkát feláldozni?

— Az isten verje meg a hidat. A vihar pusztítaná el!

Manói az anyjára pillantott. Halkan mondta:

— Miért átkozódsz, anyám? Én hoztam az áldozatot, én szorítottam be Milkát a kövek közé ...

— Nagy bűnt követtél el, fiam.

Megtisztult a mester szeme.

— Emlékszel, mikor befejeztük a hidat? Vasárnap. Milyen mulatság volt, milyen öröm! Kilenc faluból jöttek el az emberek, hogy megünnepeljék a roszenói hídavatást. A gyerekeket is elhozták, azok is hadd lássák. Mennyit nyekergette a dudát a két balkáni pásztor! Éppen Zselezen-logban nyaraltak. Emlékszel rájuk? Az egyik, a fekete szemű, el akarta vinni a ml Kunánkat. Te nem engedted, nem akartad messziről jött embernek adni, idegenbe ereszteni. A híd mögött, a réten nagy üstök Totyogtak, kilenc meddő tehenet vágtak le a parasztok. A cserkuvói rét szinte táncra perdült. A fecskék vidáman kergetőztek a levegőben. A föld várta a parasztokat, hogy beléeresszék az öreg körtefaekéket, s felkurjantsanak. Hogy a lányok feltűrjék az ingujjukat,12