A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-06-14 / 24. szám
Gyüre Lajos Török Elemér Az udvar négyszöge Mint jófajta boihacsípéskor, vagy mintha ugratják az embert: „se nem kicsi, se nem nagy, éppen .. éppen annyi, olyan ez a „kert“. S ha szoknya egy tenyérnyi vászon, miből majd félig kint az ülep, miért ne lehetne akkor kert, e szűk, bakugrásnyi terület? Hiszen van itt minden: krumpli, bab, és borsó — (megette a hangya), zöldhagyma, és selymes saláta, (a veréb csak gyökerét hagyta). És nyújtóznak szende árvácskák, bársonyos kis falusi szüzek, fodroznak pávás kardvirágok, s viliódznak nehéz szekfű-tüzek. A körágy mellett dörmögő pad csöszködik, inig bírja az öreg, s bár hódítják részeg illatok, sorakoznak dús rózsatövek. A rakoncátlan szólót a Rend gyöcsörtös karóhoz köttette, s a gyöngyvirágok a sarokban könnyeznek hűvös reggelente. Ám mégis, lármás napok után a gúnyolt „kert“, e kis földdarab, — nem terméssel — de munkájával, derűs zöldjével békét s nyugalmat ad. Rajecfürdői képeslapok 1. Indulok a napfény felé s lengetem magányom sárga zászlaját gyantaillatot izzadnak a fák s füttybe virul a madarak kedve 2. Fürge mókus kétlábra állva borókabogyót majszol boldogan lompos farka barnán leng a reggeli fényben 3 Képzeletem hímzett pántlikáját fújja a szél a Fátra szikla gerincén s visszhangzó füttyöm fényben fürdik akár e kőcsöcsű sziklák 4. Aranyküllójét villantja a nap a züldkontyú fák közt tavasz pirul a lányok gömbölyű mellén de amott a messzeségben még fehéren pillant a völgybe a büszke Magura Sz. Ibrahimov (Azerbajdzsán): Vidám öreg (vörösréz-domborítás) mmmmmmmmmmmmmmmmmmgemmmm s szedjék a markot... Az öregek csak kerülgették a hidat, csak kopogtatták botjaikkal, megtapogatták a hideg köveket, s mondogatták: „Csodát művelt Manói keze.“ Én tudtam csak, milyen csodát műveltem. Mindenki vidám volt. Agyagtálakból, díszes kulacsokból ittak az új hídra. Én hallgattam, nem tudtam inni. Csak néztem a sokaságot. Mikor a dudák rákezdtek a racsenicára, mindenki felkerekedett, öreg és fiatal egyaránt. Viharosan járták a horót. Valaki felkiáltott: „Hát a mester? Róla megfeledkeztünk. Hadd járja a mester is!“ De még be sem fejeződött az első tánc, a dudások hirtelen elhallgattak. Az emberek megijedtek, ők is elcsendesedtek. Utat engedtek. Hátrafordultam, s mit gondolsz, mit láttam? Halottat. Tudod, kit vittek. Elmentem a temetőbe, dobtam én is egy marék földet a koporsóra, hadd könnyebbüljön meg Milka. Mikor visszamentem, már járták a körtáncot, nagy volt a vigasság. Fölemeltem a kulacsot, ittam, ittam, s berúgtam. S én is táncolni kezdtem. Éjfélig jártuk. Tüzeket gyújtottak, azok világítottak. Mint a parázs, úgy villogott a lányok szeme. Majd elepedtem a bánattól, s azt hittem, megbolondulok. Gondoltam, elfelejtem Mllkát. Részeg voltam, talán bocsánatot nyerek ... Éjjel, mikor az első kakasok megszólaltak, az emberek hazatértek nyugovóra. Mindenki ittas volt. Én nem mentem haza. leültem egy kőre. Súlyos gondolatok gyötörtek. Hogy mire gondoltam, nem tudom. S ahogy ültem, valaki a nevemet kiáltotta a sötétben: „Mano-o-ool!“ Lehet, hogy senki sem kiáltott, de nekem úgy rémlett. Felkeltem s elindultam az éjszakában a hang felé. A hold sárgás fénnyel árasztotta el a földeket. Hogy mennyit mentem, nem tudom, el voltam gondolkodva. S láttam, hogy a mező közepén, ott, ahol a kis domb emelkedik, egy meztelen nő áll. Kibontott fekete haja a sarkát verte. Balról jöhetett, látszott, hogy letaposta a gabonát. Honnan jött? Senki sem hallotta, senki sem látta. Körülöttünk a nagy mezőség szinte elszédült a tücsökzenétől, a csillagfényes éjszakától. De ki tudja, talán én voltam elszédülve. Elindultam. Nem tudtam levenni a szemein a nőről, aki engem várt. S újra hallottam: „Mano-o-ool!“ Valahol felvonítottak a kutyák. Most a holdra emelik a fejüket, s maguk sem tudják, miért, de ugatnak — gondoltam. Igen, nem tudják. Megálltam, látni akartam a nőt. Megremegtem. S megremegtek a földek is, görcsösen, dübörögve. Ki ez a nő? Hol láttam? Ezek a sötét szemek, istenem, mikor is gyönyörködtem bennük, miért oly ismerősek? A nő végigsimított rajtam meleg tekintetével, s megindult felém. Fehér volt és szép. Még sohasem láttam meztelen nőt. Fekete haja lengett, lobogott. Két sötét szeme perzselt. Egy pillanat alatt elsötétedett a világ, s a nő kinyújtotta csupasz kezét: „Mióta várlak!“ Ahogy megszólalt, megismertem. Milka volt. Felkiáltottam. De lehet, hogy nem is kiáltottam fel Rettenetes volt. S futásnak eredtem a mezőn. Milka meg utánam. „Miért szaladsz el. Manói? Hiszen ma jegyeztük el egymást. Nem láttad, mennyi ember összegyűlt a falvakból? Minket köszöntöttek. Véget ért a lakodalmunk.“ S hallottam nevetését. Amit olyan jól ismertem. Hiszen te is tudod, emlékszel Milkára. Noju bácsi lányára? Elestem. Éreztem, hogy selymes haja az arcomra borul, s nem jutok levegőhöz. Az agyagedényben utolsót lobbant a mécs, s elaludt. A hold a meggyfia mögé bújt. Az anya a beteg homlokát simogatta, s csendesen sírdogált. A macska az árnyékokat kergette a fehér utcán. S valahol messze ismeretlen küldönc járt a mezőben, s kérdezgette a kalászokat, akarnak-e vizet. S a kalászok visszafeleltek. — Anyám, nagyon kérlek, ha szombaton elmész a temetőbe, nézd meg az ő sírját is. De később, mikor már mindenki hazament. S kérdezd meg tőle: három éve mossa már a Roszica a hidam kőfalait, nem mosta-e még le a bűnömet? Kérdezd meg, anyám, s ő majd megmondja, megbocsátott-e már. Sípos István fordítása
