A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-06-07 / 23. szám
és az igazság Egy orosz ágyúgolyón lovagolt a török állások felé. Sörét helyett egy töltet cseresznyemaggál durrantott oda egy szarvasra — s egy óv múlva a szarvas agancsai között cseresznyefa nőtt ki, teli cseresznyével. A csata hevében kettészelték a paripáját. S lám, a ló elülső fele nyugodtan ivott tovább a kútnál a vályúból, miközben hátuisó része meghágott a közelben egy falka kancát, mert — természetesen — egy csődör hátulsó része volt. Aki ezeket a hihetetlen történeteket elmesélte, világhírre tett szert: Hieronymus Carole Fredericus Münchhausen báró. Emellett semmi bizonyíték sincs arra, hogy e történetek közül csak egyet is maga mesélt, még kevésbé, hogy kitalált vagy feljegyzett volna. A történeteket más írta meg, Münchhausen báró nevének kezdőbetűivel jelölve művét — Rudolf Heinrich Raspe, professzor, zseni és tolvaj egy személyben. De a hírnevet a báró aratta le, mindenesetre anélkül, hogy örült volna neki. Ellenkezőleg, Münchhausen nagyon is elkeseredett, amikor az első Münchhausen-kötet megjelent, mert egyszeriben öt, a nemesembert. paprikajancsinak és lódítónak bélyegezték. Legalábbis ő így fogta fel. a dolgot, és így látták ezt kortársai a 18. században, mindenekelőtt a Weser menti Bodenverdernek, a báró szülővárosának lakói. A bodenwerderiek sohasem állhatták ki Münchhausent. Mert hogy a lódító báró, ahogy ők hívták, városkájukat rossz hírbe keverte, most már végképp meggyűlölték. Ma azonban nem szívesen nélkülöznek a bárót, akit őseik annyira gyűlöltek. Most a város legnagyobb fiának számít. O élteti az idegenfoi gdlmat. így hát május 11-én nagy pompával, színházi előadással és a városi Münchhausen-kútból csörgő Ingyen sörrel ünnepelték születésének 250. évfordulóját A nyugatnémet Bundespost 30 millió példányban, darabonként 20 Pfenniges névértékben különbélyeget adott ki, amely éppen a nagy lódító kettészelt lovát ábrázolja, mindenesetre nem a hátulsó részét — akcióban. Hieronymus von Münchhausen 1720. május 11-én született a család bodc; werderi birtokán. Apja, Georg Otto von Münchhausen meghalt, amikor Hieronymus még csak négyéves volt. Sybille mama, egy szorgalmas parasztasszony nevelte a fiút tizenkét éves koráig. Azután Hieronymus apród lett a braunschweigi hercegnél. Anton Ülrich, a branchweigi uralkodó herceg fivére Oroszországba költözött és ott feleségül vette a cámé egyik unokahúgát. Hieronymus követte a herceget Pétervárra s ott 18 éves korában zászlós lett a „Braunschweig“ orosz vértesezredben. Akkor még hadakoztak az oroszok a törökök ellen, de egyetlen tanú sincs arra, hogy Münchhausen zászlós valaha is egy törököt akár távolról vagy még kevésbé egy ágyúgolyóról látott volna. Rigában állomásozott, s közben kinevezték hadnaggyá. Talán ott harcolt a svédek ellen, de semmi különösebb sem történt vele, hacsak nem az, hogy ráment az alsónadrágja. Mert Rigából írt a mamának, sürgősen küldjön neki új alsóneműt, mert „a régi a hadjáratban elveszett, részben sokat szenvedett“. További bizonyítékok Hieronymus hadnagy hőstetteiről mindenesetre nincsenek. Aztán megbuktatták Anna Ivanovna cárevnát. Unokahúgának férjét, a braunschweigi herceget száműzték, és Münchhausen hadnagyot, a braunschweigiak hívét katonai mellékvágányra futtatták, ugyanis tíz évig Rigában kellett rostokolnia és nem léptették elő — szomorú so :s a világtörténelem peremén. Semmi sem történt vele, nem volt réssé kalandban, az udvari élet csillogásában. Mint vékonypénzű hadnagy 24 éves korában feleségül vette Jacobine von Duntent, egy rigai törvényszéki bírónak a lányát. Harminc éves korában nemi reménykedett többé, hogy karriert [csinál Oroszországban Készült hazatérni. Búcsúzóul végre előléptették századossá. Az előléptetési javaslatban felettesei furcsa módon arra hivatkoztak, hogy Münchhausen báró „sohasem ült börtönben" s írni-olvasni is tud. Mint házasember és mint cári lovassági százados visszatért hát a báró Bodenwerderbe és a családi birtojkon gazdálkodott. Semmi sem mutatta, hogy egyszer még mint lódjító báró világhírnévre tesz szert. Igaz, baráti körben egy kicsit tódított. Végül is az 1100 lakosú Bodenwerderben világjárt embernek számított, aki még Rigában is állomásozott. Szívesen mesélt nagyzoló vadászhistóriákat. Mutatót^ egy török szablyát is, anélkül, hogy közölte volna, hogyan jíjtott a birtokába. Mindent egybevetve a földesúr tréfacsináiónak számított, az alsőszászországi falusi nemesség körében, ha elegendő puncsot nyakait. Csak amikor Hieronymus 61 éves volt, bukkantjak fel első ízben történetek, anjiket később az emberek münchhauziádáknak neveztek. De ezek nem az ő fantáziájában születtek. Így másik ember találta ki őket, egyrészt keserű nyomorán enyhítendő, másrészt rosszakaratből. Ezt a másikat Rudolf Erich Raspénak hívták. Raspénak volt egy nemes őse, Heinrich Raspe, aki mint thüringiai őrgróf annak idején sógornőjét, magyarországi Szent Erzsébetet, az eisenachi Wartburg várákiízte. Rudolf Erich Raspe, filológus és természettudós, Leibnitz műveinek kiadója volt, Goethe levelezőpartnere, a londoni Királyi Tudós Társaság, a Royal Socie- Mindezek mellett azonban ördög volt, éhenkkórász ikit hercegi urai mindig fizettek. ty tagja szegény tudós rosszul Amikor Raspe Göttingenben ki akarta adni Leibnitz-tanulmányait, bosszúságai voltak egy Münchhausennal, nem Hieronymusszal, hanem Gedach Adolf von Münchhausennal, aki nemcsak a hannoveri választófejedelem miniszterelnöke, hanem a göttingeni egyetem alapítója is volt. Münchhausen miniszter kidobta Raspét, az ágrólszakadt tudóst, amikor az a Deibnitz-kötot ügyében felkereste. Azóta Raspe c ührohamot kapott, hacsak a Münchhausen nevet hallotta. Raspe elhagyta Göttingent, Kasselba ment, professzor és a hesseni őrgijóf régiséggyűjteményének felügyelője lett. A fizetés csekély Münchhausen, a „lódító báró" 14
