A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-05-31 / 22. szám
meg bi n ás Az utcára aprószemű hódara hullott kavarogva, a csontig hatoló jeges szélben. Tél volt. Hideg, kristályos, orrot, fület csípő tél. A késő est már éjszakába ment át, kihaltnak hatott a város. Sehol egy lélek, sehol egy hang. A töredezett, megroggyant betonjárdára bágyadt szemű neonlámpák hintették kékes fényüket, csak önmaguknak és a kavargó hónak világítva. Az utca hosszú volt és uéptelen. Nem mozdult semmi, csak én; no meg saját fekete árnyékfantomjaim a házak falán, ahogy a lámpák fényszöge rám esett. Átjárt a hideg, az éjszaka, az egyedüllét. Rossz kedvem volt. A munkám nem ment úgy, mint ahogy szerettem volna, a sértett hiúság fájdalma a főnök vulgáris viselkedése után, vita néhány korlátolt beosztottammal, szóval egy csomó apró hétköznapi gond. Gyors, ideges lépésekkel siettem a jeges járdán, nyakam mind beljebb húzva a felhajtott gallérba, úgyhogy alig láttam két lépésre magam elé. — Várjon, mester! — szólalt meg egy hang váratlanul. Hirtelen nem tudtam, mi tévő legyek. Fáradt, meghajszolt vadként rezzenek össze, és látom, hogy elöltem ketten állnak. Egy felnőtt és egy fiú. Két ügyefogyott cigány, kik az éjszaka kék fényében úgy hatottak, mint két temetőből szabadságolt halott. És ni az öreg — ismerősöm a szomszéd utcából — mintha be lenne rúgva — Bo-bocsánat... Ugye, vannak még szentek? — bökte ki. Váratlanul ért a kérdés, akárcsak a megszólítás. Fáztam, s dühített, hogy feltartóztattak. Hirtelen kimondhatatlan haragot éreztem. A pokol legmélyebb fenekére kívántam mindkettőjüket, s ha bokszoló lettem volna, bizonyára egy-egy balegyenessel jutalmazom a szentek iránt való érdeklődésüket. Haragudtam, mert más problémáik voltak, mint nekem, mert váratlanul, durván betolakodtak kérdésükkel gondolataimba. — Mit akartok? — kiáltottam rájuk dühösen. Az öreg, kissé meghökkenve, száját kitátva, fel s lefelé urgáló ádámcsutkával ismét a szentekről kezdett motyogni. Először nem értettem, de olyan kitartóan, alázatosan és kétségbeesetten motyogott, mintha az élete függne tőle. Fázom, a szél az arcomba vágja a havat — és az öreg motyog. A jámbor részegek idétlen, segélykérő arcával bámul rám, és,egyre motyog. Csak ne ismerhém olyan régóta, rögtön itt hagynám. — Mit akarsz tulajdonképpen? — kérdeztem most már szelídebben, merőn nézve rájuk. \ . — h'éfem alássan, a szenteket nem szabad bántani, ugye? — kezdle újra az öreg, s ebben a pillanatban nevetségesnek tűnt. Egy pillanatig még mérlegeltem magamban a szentek ellen való kiállás lehetőségét, de mivel ez további tartóztatásra adott voina okot, így elvetettem. Minden más foglalkoztat, csak az öreg problémája nem. — Nem — mondtam és tovább akartam menni, de az öreg visszatartott. — Ugye, a földön csak az anyák a szentek? — kérdezte, de olyan hangsúllyal, mintha maga is csodálkoznék azon, amit mondott. — Csak azok — vetettem oda, s még valamit akartam mondani, de az öreg közvevágott: .— Ne haragudjon — mondta. — Tudja, meghalt az anyám. Ma reggel halt meg. — Hangjából bánat és elkeseredés áradt. Aztán elsírta magát. Ilyen fordulatra nem voltam felkészülve. Még arra sem volt időm, hogy megilletődjék. Egy pillanatra felrémlik az öreg cigányasszony arca, csupa bemetszés, ránc, barázda, redő, de a fogai — azok épek. Sokan irigyelték ezt tőle. Gyógyfüveket és teákat árult. A cigányok és az asszonyok általában mágikus erőt tulajdonítottak neki. , — Hát csapás ez — mondtam aztán fakó, színtelen hangon, mint egy vidéki pap, ki tudja hogy az egész vigasz falrahanyt borsó, de azért csak mondjuk, mert valamit mondani kell. Aztán elindultunk. És semmi se változott. A szél ugyanúgy süvöltött tovább és vágta az arcunkba a havat, mint az előbb. Csak a ráncos képű cigányasszony halt meg. A számomra most halt meg, ahogy a fia kétségbeesett arcába néztem. Aztán csend volt, de láttam, hogy az idősebbik szavakat keres. Megfelelő szavakat, melyek fokoznák kitárulkodását, melyek még mélyebben tudnák érzékeltetni fájdalmát. Sokáig, borzasztó sokáig kereste, mint egy újonc kereskedő, aki még nem tudja, melyik áruja hol van elhelyezve. Aztán újrakezdte: . — Minden anya szent... És én megütöttem az anyámat. Egyszer ütöttem meg. És most félek ... Nem merem megnézni ... Siettem, de tartották velem a lépést. Majdnem az utca végéig. Az idősebbik a testvérébe kapaszkodott. Erősen és görcsösen. Aztán köhögni, majd csuklani kezdett, és ekkor lemaradtak egy kicsit. De a hang, a kétségbeesett hang, ma is kísért. Ha a szél durván az arcomba vág, újrja hallom: ■. j— Megütöttem az anyámat, pedig vigyázott fám. Vigyázott... jobban, mint valamennyi szent együttvéve! Farkas Kálmán tavaszi vázlat Víztárolók ezüstgomb szemével figyel a táj de robbanni még félnek a rügy-dum-dumgolyók Hófoltok itt ott: léiből ittfelejtett mosatlan-nyűtt dederon ingek Hallom: a pletyka nyírek összesúgnak: ki ez a mogorva ösztövér vándor kinek szívébe nemsokára huzalokon futnak az esőcsepp-esillék könnyel megrakodva? Aztán hirtelen fölbúg a varos a púpos járda lépteimért koldul s boldog látomásként fiákerek suhannak felém be sokat hintázott egykoron tengelyükön gondtalan gyerekkorom s most százszoros erővel ér el a hátamig az ostorcsatlánás Hallom: az alkohol csilingel s halkulnak egyre halkulnak a táj esőcsepp-csengettyűi 13 GYÖRGY ELEK
