A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-05-31 / 22. szám
Az irodaimi helyzet néhány szempontja Részletek Vincent Šabíknak a Nové Slovo 1970/19. számában megjelent tanulmányából A kritika csak az egyes műveket és szerzőiket, tehát a szerzőik állal adott érveket ítélheti meg optimális tárgyilagossággal. Az irodalom helyzetéről, rejtett vagy szemmellátható tendenciáiról globálisan beszélni: igazságtalanság éppen az egyes konkrét művekkel és szerzőikkel szemben. Mivel a művekben és szerzőikben a leglényegesebb éppen eredetiségük, egyedüliségük, nem pedig holmi típushoz, irányzathoz, csoporthoz vagy valamiféle modellhez való tartozásuk. Ezenkívül egy-egy irodalmi mű sokkal bonyolultabb annál, mint hogy egyszerű, egyértelmű kritikai ítéletnek vethessük alá. A kritikus azonban — akárcsak a szerző — mindig megvédheti saját szempontjait, nem kell feladnia azok viszonylagos értékükbe vetett hitét. Ehhez állandó, alapvető kritikusi aktivitása adja meg neki a jogot, az az aktivitás, amellyel az alkotás ideális kritériumait igyekszik kialakítani, „megelőzni“ azokat az irodalmi műveket, amelyeket kritikai bonckése alá vesz, elősegíteni azok újra és újra felfedezését más termékenyebb, művészibb síkon. Bizonyos fenntartással azt is mondhatnánk, hogy éppen ő az, aki részt vállal az irodalmi helyzet, irodalmi tudat kialakításában, hogy egy bizonyos konkrét értelemben éppen ő (tehát a kritikus) határozza meg azt. Nem csupán az irodalom ellenpólusát jelenti ő, hanem annak kötőanyagát, az irodalmi tudatot, az irodalom öntudatát. Az irodalmi művet nem hagyományosan deduktív vagy induktív k'csinyes elemzéssel, hanem alkotói előrelátással is értékeli. A modern korszerű kritikusi gondolkodás legfőbb motívumát az irodalmi művek megértését szolgáló hipotetikus elméletek, elméleti rendszerek jelentik A kritikus az irodalom igazát saját igazával, a mű vízióit saját látomásaival méri. Az irodalom helyzetének elemzése tehát nem csupán a kiindulópontként elfogadott konstellációk empirikus részletein múlik, épp ilyen fontosak az internacionális feltételek és összefüggések is. Az esztétikai megítélés az indukció egyik fajtájához kötődik, a műről való elmélkedés az alapja, ám a műre adott válasz már maga is vízióba torkollik. Ez főképpen a kritikai esszékre vonatkozik, amelyek alaposságukkal, a kritika és az alkotó irodalom ösztönzésével meghaladják keletkezésük aktuális megindokoltsűgát és egy értékelő, kritikus, koncepcionális elméleti szellem tartós tanulságával szolgálhatnak. A mű valódi igazsága nemcsak önmagától nyilvánul meg, nemcsak a már létező irodalmi művek viszonylatában, hanem a kritika várakozásaival és konfrontációival való konstellációban. Ilyen szempontból a legeredetibb mű is problematikus lehet. A mű „értékét“ nem csupán művészi kvalitása dönti el, hanem az olvasótábor döntő többségének hozzáállása, azaz mindenekelőtt a kritika. S ez nemcsak amiatt van így, mivel az értékek az irodalomban sem csupán önsúlyukkal hatnak. Egy egész kultúra törekszik arra, hogy az a bizonyos „nagy mű“ létrejöjjön. A világirodalom minden olyan műve, amit ma nagynak és egyedülállónak tartunk, kritikusok, előadók, olvasók nemzedékeinek felfedezései, értékítéletei révén nőttek naggyá, azt is mondhatnánk, hogy szinte indukálták értékeiket, szépségüket. Ámbár a kritika egyértelműen (egyértelműen?), mint az irodalom, az Irodalmi folyamat katalizátora tölti be szerepét, nem képes mindig átfogni az irodalmi lehetőségek egész területét, főként azért, mert „ismeri“ az irodalom történelmi fejlődésének tendenciáit, mert „ismeri“ az irodalom jelenlegi állapotát. Megvannak a saját előítéletei. Rendszerint túlértékeli az eredetiség, újdonság kritériumait, sokszor radikális újdonságokat vél felfedezni ott is, ahol mindössze színváltozásról, atmoszféraváltozásról, sőt, gesztusokról van szó. Az irodalom fejlődését ritkán kísérik a forradalmi felsorakozások sortüzei — a leglényegesebb változások sokszor alig észrevehetők, az irodalmi klíma enyhe változásai. Az újdonság kritériumai, amelyeknek vakító fényt kellene vetniök irodalmunk helyzetére, finom minőségi változásokban érvényesülnek. Nincsenek olyan irodalmi alkotások, amelyek egycsapásra megváltoztatnák irodalmunk helyzetét, amelyek semmissé tennének minden előző alkotást. Annak ellenére, hogy irodalmunk néhány szuperforradalmára ezt olyan nagy előszeretettel és olyan hangosan hirdeti. A mai világot valamennyi vonatkozásában nemzeti és nemzetekfeletti, világot átfogó erők együtthatása formálja. A világ helyzetét századunkban a Föld politikai eseményeinek összefüggései határozzák meg. Semmiféle — tnég politikán kivüleső — nemzeti problémák sem választhatók el ettől a világhelyzettől. A politikai összefüggésekből — más területeken — más összefüggések keletkeznek. Valamiféle egyetemes „gondolkodásmód“ van születőben, univerzális nyelv, amely a művészetet ős irodalmat is érinti. (Ez az egyetemesség természetesen nem zárja ki a világ mélységes eszmei-politikai megosztottágát.) Egy-egy országon belül megfigyelhetjük a nemzetiségi irodalmak közeledését, kölcsönhatását, az irodalmi folyamatok kiegyenlítődését. Az irodalom, az irodalmi impulzusok egymáshoz való közeledése számtalan komplikációt eredményez, melyek ma még csak homályosan sejthetők. Pozitív, sokszor azonban negatív aspektusok ezek: egységes művészi és kultúrális hagyományok kialakulása, világirodalmi egyetemesség, az irodalom fejlődésének folyamatossága — azonban mindenekelőtt teremtő feszültség, mint az irodalmi mozgás nagyon jelentős impulzusa. A Goethe-féle „világirodalom“ létrejötte napjainkban egyre időszerűbbé, sürgősebbé válik. Ilyenképpen radikalizálódik az irodalom nemzeti tartalmának, mondanivalójának problémája, a nemzeti irodalmak viszonya más nemzetek irodalmához, saját hagyományaihoz, a provincializmus és urbanizmus problémája. A nemzeti irodalom fogalma a nemzeti állam kialakulásával párhuzamosan jött létre. Nálunk (értsd: a szlovák irodalomban, a ford, megj.) a nemzeti irodalom fogalma ilyen párhuzamos vonást a nemzeti állam létrejöttével nem kaphatott. A nyelv, a kultúra, a hagyomány és az életforma alapjain kristályosodott ki. Ez a folyamat elég hosszadalmas volt. A nemzeti állam hatalmi tényezőinek segítsége nélkül, sőt gyakran azok akarata ellenére érvényesült. A szlovák irodalom hagyományai szoros kapcsolatban vannak a nemzet sorsával, harcával a történelmi anonimitás ellen. Ugyanakkor azt is elmondhatjuk, hogy mindig természetes kapcsolata volt a közép-európai kulturális hagyományokkal, hogy ebből a „kevert“ kulturális hagyományból jött létre... Sajnos ma ott tartunk, hogy kész irodalmi módszerek és koncepciók puszta utánzásával irodalmunkba egyre erőteljesebben nyomul a világirodalmi szürkeség. Az ötvenes évek uniformizmusa új uniformizmus veszélyét okozta. Eme új uniformizmus kizárólagossága mesterséges módon radikalizálta az irodalmi értékek és formák objektív és természetes kölcsönhatását. Az irodalom autonómiája a korlátlan kísérletezés uralomra jutásában csúcsosodott ki. Csakhogy a kísérletezés már oly messzire jutott, hogy az író számára tulajdonképpen nem nyújt semmiféle új lehetőséget. Végigpróbálták már nálunk a kísérletezés mindenféle formáját, nem remélhetjük, hogy szerzőink közül valakinek jobban sikerül (ma már a telefonkünyvet sem másolhatja le, hiszen ezt is elvégezte helyette Tristan Tzara, jó ötven évvel ezelőtt). E helyzetre való tekintettel érdemesebb lenne szembesíteni a mai kísérleteket a régi kísérletek divathóbortokat átélt valódi eredményeivel. Ehelyett válság és konfliktus keletkezett a formák és a ma emberének tényleges életérzése között. Nyugodtan beszélhetünk kultúrimperializmusról. Az idegen életforma elnyel mindent, ami a nemzet igazi szelleméből ered, ahelyett hogy önálló mondanivalójuknak adekvát kifejezési formáját keresnék, szerzőink idegen életformákat merevítenek meg szürke, unalmas formában. Úgy vélem azért, hogy a helyzet így alakult, a kritika is jelentős mértékben felelős, a csak nemzeti koncepciójú kritikai szemlélet túlélése, amely kritikusi aktivitását csak a hazai irodalomra korlátozza és csakis nemzeti szempontokat, követelményeket érvényesít. Annak ellenére, hogy például a fordítás-irodalom a nemzeti irodalmak részét képezheti, ezeket a műveket kritikánk alig veszi észre. Nem reagál küldetésükre, nem szervezi az idegen irodalmi művek hatását, nem építi be őket a nemzeti irodalom szervezetébe, nem készíti elő fogadtatásukat. A szlovák recenzensek tevékenységének megvizsgálása ezen a téren alighanem nagy hiányosságokra derítene fényt. A fordításirodalom ilymódon csupán a káoszt növeli. Holott helyes kritikai hozzáállással ennek az ellenkezője is elérhető volna. Hiszen sok problémát ma már csak internacionalista hozzállással, internacionális szempontok érvényesítésével oldhatunk meg. Például a humanizmus problémáit irodalmi vonatkozásban csak úgy oldhatjuk meg, ha lemondunk a szűk látókörű nemzeti szempontokról, ha speciális helyzeteket általános emberi sorsokká formálunk. A ma emberének modern tudata, amelyen az irodalom is alapszik, az abszolút kezdet illúzióját eredményezi. A következmény: mindenféle hagyomány tagadása. Így jön létre az utóbbi tíz évre jellemző paradoxon: ahelyett, hogy ez a tudat bővülne, egyetemessé válna, leszűkül, egyoldalúvá válik. Fordította: —ZS — Varga Lajos rajza 14
