A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1970-05-24 / 21. szám

ÁLLJ MEG UTAS! ITT FEKSZIK EGY RITKA MADÁR AMELLYÉRT KIMONDHATATLAN KÁR SEMMI SZÁRNYAS RITKASÁG HANEM MAGYAR ASSZONYSÁG SZERETETT FÉRJÉTÜL ÉS NÉGY APRÓ NEVELETLEN GYERMEKEKTŐL ZOKOGVA MEG SIRATOTT: DEZSERI NEMES NYULÁSSY JULIANNA NEMES LAIKOCZKY JÁNOSNAK LEGKEDVESSEBB HITTVESSE HÁZAS TÁRSA ÉS GYERMEKEK JÓ ANNYA MEGHOLT ÉLETE VIRÁGJÁNAK 31 ESZTENDEIBEN BÖJTELÖ HAVA 27 NAPJÁN 1825 ESZTENDŐBEN

VOLNA EZT ISMERNI KEDVED KELLENE E SÍRRA BEMENNED DE ONNÉT TÜBBÉ VISSZA SEM JÖNNÖD! NEM TETSZIK?

TÁVOZZ ÉS CSAK MONDD NYUGODGYON BÉKESSÉGBEN

Ilyen és hasonló szövegű felirattal sem a Csallóközben, sem Párkány környékén eddig nem találkoztam. Úgy tudom, Erdélyben, a székelyföldön vannak vándort megállító, csavaros észjárásra valló rigmusok vésve a fejfákra. Onnan származik-e, vagy tán itt, ezen a vidéken is dívott hajdanán a hosszabb lélegzetű mondókás sírfelirat? Erre aligha tudna valaki egyöntetű választ adni. Legalábbis egyelőre. Ahhoz sok-sok régi sírfelirat összevetésére lenne szükség. Ezeket azonban mindenekelőtt öszsze kell gyűjteni. Amíg lehet!

VÉRCSE MIKLÓS

Nagy József: Tarokkozok, tusrajz

— Azt maga úgyis tudja.

— Én sok mindent tudok — mondta William Campbell. Leengedte a lepedőt, és Mr. Turnerre nézett. — Eleget tudok, és egyáltalán nem izgat, ha magára nézek. Akarja hallani, mit tudok?

— Nem.

— Jó — mondta William Campbell. — Mert én valójában nem tudok semmit. Csak beszéltem. — Ismét felhúzta a lepedőt az arcára. — Jó itt a lepedő alatt — mondta. Mr. Turner az ágy mellett állt. Középkorú férfi volt, tekintélyes pocakkal, kopasz fejjel és sok elintéznivalóval.

— itt kéne maradnia, Billy, és elvonó kúrára menni — mondta. Ha meg akarja csinálni, én elintézem.

— Nem akarok elvonó kúrára menni — mondta William Campbell. — Egyáltalán nem akarok elvonó kúrára menni. Én tökéletesen boldog vagyok. Egész életemben tökéletesen boldog voltam.

— Mióta csinálja ezt?

— Micsoda kérdés! — William Campbell a lepedőn keresztül lélegzett ki és be.

— Mióta iszik, Billy?

— Nem végeztem el a munkámat?

— De, hogyne. Csak azt kérdeztem, mióta iszik, Billy.

— Nem tudom. De megint majmom van. — Nyelvével megérintette a lepedőt. — Egy hete majmom van.

— Van magának egy nyavalyája.

— Ö, igen. Az én kis majmom. Valahányszor iszom egy kortyot, kimegy a szobából. Nem bírja az alkoholt. Szegény kis fickó. — Körbekörbe mozgatta nyelvét a lepedőn. Kedves majmocska. Pontosan olyan, mint mindig. — William Campbell lehunyta a szemét, és mély lélegzetet vett.

— Elvonó kúrára kell mennie, Billy — mondta Mr. Turner. — Mit szólna a Keeleyhez? Az nem rossz.

— A Keeley — mondta William Campbell. — Nem messze van Londontól. — Becsukta a szemét, majd újra kinyitotta, szempilláival a lepedőt súrolva. — Én úgy szeretem a lepedőt — mondta. Mr. Turnerre nézett: — Ide figyeljen, maga azt hiszi, hogy én részeg vagyok.

— Maga részeg.

— Nem, nem vagyok.

— Részeg és delirium tremense volt.

— Nem — William Campbell a feje köré csavarta a lepedőt. — Drága lepedő — mondta. Gyengéden belelehelt. — Szép lepedő. Szeretsz engem, igaz, lepedő? Minden benne van a szoba árában. Akárcsak Japánban. Nem — mondta. Ide figyeljen, Billy kedves Potyás Billy, megsúgok magának valamit. Nem vagyok én részeg Csúnyán ki vagyok készülve.

— Nem — mondta Mr. Turner.

— Nézzen ide — William Campbell a lepedő alatt felhúzta a pizsamakabátja jobb ujját, aztán kidugta a jobb alsó karját. — Nézze meg ezt. — Az alsó karján, közvetlenül a csuklótól kezdődően, egész a könyökéig, apró sötétkék szúrások körül kis kék körök látszottak. A körök majdnem érintették egymást. — Ez a modern fejlődés üteme — mondta William Campbell. — Már csak azért iszom időnként egy kicsit, hogy kizavarjam a majmot a szobából.

— Ezt is meg tudják gyógyítani — mondta „Potyás Billy** Turner.

— Neon — mondta Wiliam Campbell. — Semmit sem tudnak meggyógyítani.

— Maga nem végezheti így, Billy — mondta Turner. Leült az ágyra.

— Nem végezheti így a maga korában, nem állhat neki telefecskendezni magát azzal a vacakkal, csak azért, mert belemászott valamibe.

Finoman bánjon a -lepedőmmelmondta William Campbell.— Van törvény is ellene. Ha arra gondol. - \.

— Nem. Arra gondolok, hogy meg kell küzdeni vele.

Billy Campbell ajkával és nyelvével a lepedőt cirógatta.

— Édes lepedő — mondta. — Ezt a lepedőt akár meg is csókolhatom, és gyönyörűen át is látok rajta.

— Hallgasson el már azzal a lepedővel. Nem szokhat rá erre a vacakra, Billy.

William Campbell lehunyta a szemét. Enyhe hányingert érzett. Tudta, hogy ez az inger állandóan erősödik, és addig meg sem könnyebbülhet azzal, hogy jól kihányja magát, amíg csak ki nem találnak ellene valamit. Ezen a ponton ajánlotta Mr. Turnernek, hogy igyon egyet. Mr. Turner elutasította. William Campbell húzott egyet az üvegből. Mértékletes korty volt. Mr. Turner figyelte. Mr. Turner már régebben van itt ebben a szobában, mint tehetné, mert rengeteg a dolga, s bár naponta érintkezett emberekkel, akik kábítószerrel élnek, maga irtózott tőle; nagyon szerette William Campbellt, nem akarta otthagyni. Sajnálta és úgy érezte, az elvonó kúra segíthetne. Tudta, hogy Kansas Cityben jó elvonó intézetek vannak. De mennie kellett. Felállt.

— Ide figyeljen, Billy — mondta William Campbell. — Mondani akarok magának valamit. Magát „Potyás Billy“-nek hívják. Ez azért van, mert tud potyázni. Engem csak Billynek hívnak. Ez azért van, mert soha életemben nem tudtam potyázni. Nem tudok potyázni, Billy. Nem tudok potyázni. Egyből belebukom. Akárhányszor megpróbálom, egyből belebukom. — Lehunyta a szemét. — Nem tudok potyázni, Billy. Rettenetes dolog, ha az ember nem tud potyázni.

— Igen — mondta „Potyás Billy" Turner.

— Mi igen? — nézett rá William Campbell

— Amit mondott.

— Nem — mondta William Campbell. — Én nem mondtam semmit. Biztos tévedés volt.

— Amit a potyázásról mondott.

— Nem, a potyázásról sem mondhattam semmit. De figyeljen ide, Billy, és elmondok magának egy titkot. Ragaszkodjon a lepedőkhöz, Billy. Óvakodjék a nőktől és a lovaktól, és, és... — itt megállt — ... a sasoktól, BilLy. Ha szereti a lovakat, majd csak lesz lova . .., ha szereti a sasokat, majd csak ... — Megállt és a lepedő alá dugta a fejét.

— Mennem kell — mondta „Potyás Billy" Turner.

— Ha szereti a nőket, szerezzen egy tucatot — mondta William Campbell. — H>a szereti a lovakat...

— Igen, ezt már mondta.

— Mit mondtam már?

— A lovakról és a sasokról.

— Ö, igen, és ha szereti a lepedőket. — Belelehelt a lepedőbe, és hozzádörzsölte az orrát. — Nem tudok semmit a lepedőkről — mondta. — Csak most kezdtem beleszeretni ebbe a lepedőbe.

— El kell mennem — mondta Mr. Turner. —- Egy csomó dolgom van.

— Ez így van rendjén — mondta William Campbell. — Mindenkinek mennie kell.

— Jobb, ha elmegyek.

— Helyes, menjen.

— Jól van, Billy?

— Soha életemben nem voltam ilyen boldog.

— És jól van?

— Csudálatosam Maga menjen el. Én még heverészek egy darabig. Déltájban majd felkelek.

De mikor Mr. Turner délben felment William Campbell szobájába, William Campbell aludt; és mert Mr. Turner olyan ember, aki tudja, hogy mi a valóban rendkívül becses dolog az életben, nem ébresztette fel.