A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-05-17 / 20. szám
tunk, együtt jártunk ibolyázni, gombázni, együtt szedtük ki a varjúfészkeť. Kedves dörmögő hangja voit. Agyhártyagyulladásban halt meg, amit állítólag ibolyázás közben kapott a temetőben. Amikor már menthetetlen volt, haza küldték őt o kórházból. Haldokló hörgését szent rémülettel hallgattam. Eltemettük őt. árván maradt a sinkó, a korcsolya, árván maradt a fél utca, amit betöltött pótolhatatlan mély hangjával, örökmozgó lényével . . . „Látjátok feleim, mik vogymuk!“ Sokan meghaltak már körülöttem, akiket szerettem vagy tiszteltem. Névtelenek persze. Falum nem termi a híres embereket, tudósokat, minisztereket, futballsztrárokat nem ad az országnak, világnak. De azért itt Is éltek és élnek Is még emberek, akiket szeret s akik emlékét megőrzi sokszor nemcsak a falu, hanem az egész környék. Közülük való volt például Kissimon Pista, aki az idén halt meg. Azokat a gólokat, amelyeket ő rúgott huszonöt-harminc méterről az ellenfél kapujába, falum futballszurkolói még ma is úgy emlegetik, mint egyegy Puskás- vagy Kocsis-gólt. Ha a labda hozzá került, akkor már zengett az egész vásártér (itt van a zséiyi futballpálya) és legtöbbször nem is hiába zengett. S . .. meghalt. Talán még ütvén éves sem volt. Nem régen találkoztam vele a lévai autó buszállomáson. Akkor már nagyon szomorú volt... a pozsonyi kórházból utazott haza, ahol megoperálíák őt. S kapom az újabb híreket. Meghalt „Miki bácsi“, azaz Miklós József, a másik örökifjú labdarúgó, az őrökké vidám, örökké tréfás focista, aki úgy futott a labdával, hogy még „lelőni“ sem lehetett. Meghalt Repesik bácsi, akiről pe dig azt mondták. legalább száz évig log élni. Amikor utoljára láttam a zséiyi borbéiyműhelyben, akkor már elmúlt kilencven, de . . . de kedves s kissé fölényes mosollyal engedte maga elé a mindig siető, mindig roha nó fiatalokat. ..Nekem még van időm, fiam!“ — mondotta. Tudom, ezek a nevek nem sokat mondanak falum határán túl. Mert például kinek mond valamit ez a név: Naszvetter Ferenc? Ö volt valamikor a zséiyi plébános, később esperes. Ó szerettette meg velem a gyönyörű bibliai történeteket, tőle hallottam először Salamon király cédrusfából készült templomáról, Dávidról és Gó liátról, Absalon beaíles-hajáról, szörnyűséges haláláról és még sok minden szépről, és jóról, mesékről, melyekkel számomra megelőzte a Grímm-fivéreket, Benedek Eleket, Andersent. Meghalt. Nem ő tehet róla, hogy belőlem, hűséges ministránsábói végülís ateista lett. Legyen béke porain! Kár lenne még bizony Azt mondjátok: ez a világ rendje? Hogy az ember él, dolgozik, tevékenykedik, azután meghal? Meghalt nagyanyám is. Mind a kettő. Egy évben három halottat is sirathattam. Apám anyját és anyámét. És közben meghalt az öcsém is. „Két év alatt háromszor láttalak, negyedszer csak koszorús sírodat, amely tizenhat évedet lezárta, mint ajtókat a kulcsa-tört lakat“ — írtam akkor. És mégis: Tegnap lakodalom volt. Ha nem is a „mi utcánkban“, a mi szomszédunkban. itt volt szinte mindenki. Minden rokon, minden jó ismerős. Minden jobb szomszéd. Makó Péter nősült. Paris Editet vette feleségül. Makó Péter a bérmakeresztfiam. Tehát afféle násznagy voltam. Varga Lajos rajzú Nagy lakodalom volt. Egy egész falura szóló. Nem is otthon, a lakodalmas házaknál tartották, hanem o moziban, ami Zsélyben a kulturális otthon szerepét van még (sajnos) hivatva betölteni ... De nem erről van szó! Ma már. hogy úgy mondjam: másnap van. Itt ülünk Makóéknál, az ifjú férj volt házánál. Az udvaron ponyva-sátor. A sátor alatt hosszú asztal. Hosszú terített asztal. Az asztalon lakodalmi maradék, ami körül belül egy másik lagzira is elegendő lenne. És az asztal körül? Pontosan vetem szemben: Makó Pista bácsi. Mellette az apám. tímellette . . . soroljam? Az asztal körül mindenki gyászol valakit. Makó Pista bácsi a fiát és a feleségét. Apám a kisebbik fiát. Mindenki valakit. Mert: isa. pur és liomu vogymuk. A harmadik pohár bor után Pista bácsi mégis így kezdi a nótát: .Kár lenne még meghalni. Szép a rózsám itthagyni, a zséiyi kis gyöngyvirágos, tulipános temetőbe nyugodni.“ És vele énekeli apám, anyám, minden rokonom és minden ismerősöm, gyászolók és azok, akik majd csak ezután fognak gyászolni, vele énekli az egész vendégsereg: „Kár lenne még meghalni. a zséiyi kis gyöngyvirágos tulipános temetőbe nyugodni!“ ZS. NAGY LAjOS 13 — Tegnap említettél valamit. Most jut eszembe... Veled is történt valami, te is szenvedsz. Ilyen fiatalon! Hány éves vagy? Végre elszántam magam és megszólaltam. — Azt hiszed... a fiatalság... az minden? — Nem. De sokat számít. Bocsáss meg, elfelejtettem, hogy hívnak ... Szeretném tudni, nem bántottalak-e meg? Ha az ember részeg ... Lehet, hogy ő is megbánta? Tagadóiag megráztam a fejem. — Annyi eszed mindenesetre már van, hogy megértsd: Nem szabad többször találkoznunk! — Értem! — és nyeltem egyet. — Nem érted. Nem tudod, miért nem szabad (azt a miértet kihangsúlyozta) találkoznunk... — Megcsóválta fejét, s hangjában újból ott volt egy adag a tegnapi gyengédségből! — ... értetlen kisleány... olyan nagyon ... olyan nagyon has-... Hozzám hajolt, arcomat két tenyerébe vette... Ekkor értettem meg. Tehát nem rólam van szó. Mindössze egy másik asszonyt juttatok az eszébe, akit szeret. Felálltam. — Elmegyek. — Már? Mit szólnak majd otthon? Vállat vontam: — A barátnőmnél lakom... Annál, akivel tegnap voltam ... — Jársz valami fiúval? — kérdezte váratlanul. Kivettem a pénztárcámból a jegygyűrűmet, s az asztalra dobtam. — Férjem és kétéves kislányom van, ha már annyira érdekel. Meglepődve rámnézett: — Néked? — Olyan hihetetlen? Ideges lett. Néhány perc múlva újból teával tért vissza. Elém állította és leült a karosszékbe. Látszott rajta, hogy megkönnyebbült. Már nem voltam elcsábított leányka, hanem férjes asszony, aki a barátnőjénél lakik ... Egyes pillanatokban úgy tetszett, hogy nem is lépdelek, csak támolygok. — Miért utasítod vissza, hogy egy kissé, legalább egy pillanatra mint emberek is közelebb kerüljünk egymáshoz? — csengett a fülemben. Találkozunk-e még vala az életben? És mégis, ebben az egyetlen egy pillanatban közelebb kerültünk egymáshoz, mint azok, akik egy teljes életet együtt élnek le. Mindketten felnőttek vagyunk, s amit cselekszünk, saját felelősségünkre cselekedjük, tekintet nélkül azokra, akikhez kötelékek fűznek. Meg kellett neki Igéi nem, megkért rá, hogy „azt" többé nem teszem, a gyermekem kedvéért, nehogy egyszer majd kénytelen legyek szégyenkezni előtte. Kicsit megharagított, ellenkeztem: — A férfiaknak minden meg van engedve. A férfi akkor hagyja faképnél feleségét, amikor éppen eszébe jut. Elhagyja, másik után nézhet ... — Férfi és férfi között különbség van. — Nő és nő között is létezik különbség, habár ... — és akkor nagyon elszégyelltem magam. Hát állításomnak nem én bizonyítottam-e be éppen az ellenkezőjét? Tegnap este mulatni ment, engem választott ki, mert (állítólag) hasonlítok az első feleségére, azt hitte, olyan vagyok, mint a többiek, egy kis ital, dumcsi, s egy közösen eltöltött éjszaka a barátja lakásán (mindez az utolsó pontig teljesült!), mely után kiderül, hogy a lánynak férje, kislánya, szülei vannak, de tulajdonképpen senkije sincs, a barátnőjénél lakik, s délután a kislányát készül meglátogatni, aki gyermekotthon lakója. Ez az utolsó tény érdekelte. — Nem egészen érteni, de mégis... nem kívánhatom tőled, hogy oiyan dolgokról beszélj nekem, melyek fájdalmasan érintenek, csak egy kérdésre adj választ: Szeretted, vágy szereted-e egyáltalán a férjedet? — A gyermekem apja! — Akkor miért mentél hozzá feleségül? — Muszájból. Nem volt más választásom. — És most? — Ö az édesanyjánál lakik,... én mindenfelé... Talált magának egy másikat... Az arca hirtelen elkomorult. — Ezt nem kellett volna elárulnod... — Miért? — Azt hittem, hogy legalább valamit éreztél irántam, amikor velem ... Vizsgáltam, nincs-e igaza, nem mentem-e tényleg vele csak dacbői és bosszúból? És ő, ő miért engem választott? Miért? Csak azért, mert az első feleségére emlékeztettem, akit még mindig szeret? Újból eltávolodtunk. Még idegenebbek voltunk egymásnak, mint tegnap. Ideje volt elmenni. Nem csókolt meg. Csak magához ölelt. Sokáig nézett s azt mondta: — Igyekezz felejteni! Túlságosan eltompultam ahhoz, hogy bármit is válaszoljak. Történt egyáltalán valami? Hiszen minden korábban ért véget, mint ahogyan elkezdődhetett volna. Csak a bánkódás és a forró ölelés emeléke maradt meg, melyben mindent feledve el lehetett rejtőzködni, a csókok, a pillanat, szenvedélye... azután semmi. A férfi, aki ember is volt, de... idegen ember ... A férfi, aki előtt csak azt a nőt testesítettem meg, akit szeretett, s aki után vágyott. Szerettem volna, hogy az út, melyen lépdeltem, a végtelenig tartson, egészen az élet végéig, egészen a végkímerülésig. Szerettem volna nekitámaszkodni a legközelebbi ház falának és ott állni a végtelenségig. Szerettem volna lefeküdni az átforrósodott aszfaltra, mélyen beszívni illatát, de a fülemben Janka sírása dörömbölt, és ökké ismétlődő kérdése: — Apuci nem jön? — s ez arra buzdított, hogy mennem kell, találnom kell valahol egy vendéglőt, ahol eszem, s néki is veszek valamit, s azután ... s azután ... azután tulajdonképpen semmi... Fejemet magasra emeltem, néztem a mennyboltozatot, mintha repülőgép nyomait követném, vagy madarak seregét figyelném, de csak azért, hogy a véletlenül arramenő járókelők észre ne vegyék hulló könnyeimet, s azt, hogy képtelen vagyok védekezni ellenük. Ardamiea Ferenc fordítása
