A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-05-17 / 20. szám
Csontos Vilmos versei Kár lenne még meghalni Tavaszi elégia Asztalomon fehér papírlap, — Elgondolkodom, rá mit írjak? Verset talán, hogy új tavasz van, S rügy-dicséret bujkál szavamban. Gyöngyvirág-emléket idézzek, Mit régen a számomra téptek? Vagy nézzem úgy a papírlapot, Mint kit sorsa magára hagyott, S tűnődjem, azon, miként lehet Az én őszömben még kikelet? — fehér papírlap, sok verssorban A tavaszt én már eldaloltam. Hóvirág és ibolya-illat, Csókkal hozzám hiába nyitnak, S csupán bús fény lobban szememre, Ha látom, hogy megjött a fecske. Villanásnyi az örömem, de Fekete varjú károg benne, Akit őszi szél cibálva űz; Szívének niár csak álma a tűz. Sohasem lehet teljes Sohasem lehet teljes Tetted, mi célt tévesztett, Ha lelked nem űz, sarkall: Tavaszt Kor hiába vall. — Kémlelhetsz kéklő égre, Vetheted magad térdre Krisztuskép előtt: lángod, Ha nem gyújt világosságot. — Sohasem lehet teljes Tetted, ha célt tévesztett. Tétova jobbra-balra Lépted, ha porban hagyja Nyomait, — szelek szárnya, Fütyülve szerte hányja ... — Ügy égj hát: lelked fénye Vesse lángját az égre. Ügy égj lángolva, fényed Varázs legyen, igézet S hű társaként a napnak, Melegíts, s ne magadnak: Fázó fajtád is lássa: Érette gyáltál lángra! A fényed neki hoztad, S meleged annyi volt csak, Mit reá pazaroltál... — S megáldanak, hogy voltál. Az első halott akii láttam, nagyapám volí. Anyám apja. Feltehetően apai nagyapámat is láttam már holtan, de őrá nem emlékszem, akkor még csak három éves voltain s emlékeim valahol épp ennél a pontnál kezdődnek .. . Nagyapa egyáltalán nem volt ijesztő. Az iskolába üzentek értem, hogy menjek, meghalt nagyapám, s én igencsak megörültem a dolognak. Nem nagyapám halálának, hanem annak, hogy hazamehetek. Valami miatt ugyanis éppen ,,becsuktak“. Mondom, nagyapám egészen kellemes halott volt, egy csöppet sem féltem tőle, az állát fehér kendővel felkötötték, a szemét nem sikerült teljesen lezárnia, így szinte huncutkodó arckifejezése volt . . . Amikor temettük őt, hatalmas pelyhckben hullott a hó, én tartottam a fejfáját, a fekete fakeresztet, amire fel írták hogy Kovács Panna jőzsef élt ennyi és ennyi évet {sajnos az évszámokat könnyen felejtem), rette netesen zokogtam, az emberek nagyon csodálkoztak, hogy milyen na gyón szerettem és most mennyire sajnálom nagyapámat. Nem tudhatták, hogy azért sírok és nyüszítek, mert a vékony cipőben szörnyen fázik a lábam s a temetés borzasztó sokáig tart. Ennek ellenére azt hiszem, szerettem is nagyapámat, so kat és szépen tudott mesélni, parasztember létére sokat olvasott, tőle hallottam először a gotokról, hu nokról, longotoárdokróí, fánosikról és Rózsa Sándorról, A temetőből haza felé azután édesanyámat sirattam, aki elmondta, hogy neki most már nincs édesapja . . . Halottak a templomban A faluban akkor egész nap, sőt három vagy négy napon át zúgtak a harangok. Zólyom mellett szörnyű autóbaleset történt, kilenc halott, akik közül nyolcán a mi falunkból valók voltak. Kőművesek, kőművesinasok, ácsok, munkások. Köztük volt például Kiskovács István, aki akkor derült haza hadifogságból, túlélve a Don-kanyar és Vorouyezs minden poklát, itthon halt meg . . . békében. Köztük volt Bado Pista, szomszédom és egyik legjobb cimborám: élt tizenöt évet. Köztük volt a tizenöt éves Makó józsi, aki még a saját lábán ment el a kórházba . . meghalni. És a többiek: Kopcsík István, Molnár Jani, Nóta József. Soroljam-e mind? Három napig voltak felravatalozva a templomban. Ástuk a sírokat; elmentünk őket megnézni a templomba. A harangok zúgtak s mi alig ismertük meg őket. Elfeketüit véres seb volt az arcuk. Ennek már huszonegy éve, de Bado Pista, Makó Józsi hangját még mindig akkor idé zem fel, amikor akarom. A temetésükre el sem mentem, akkorra már megbetegedtem . . . Árpi is meghalt Hadnagy Árpi, aki pedig úgy tn=' dott malmozni, kártyázni, hogy a fél nőiteket is legyőzte sorra. Két vagy három évvel volt fiatalabb nádam, de azért együtt sinkóztunk. korcsolyáz^ EDITA PAVLÍČKOVÁ Teázás közben Fél tíz volt, amikor másodszor is felébredtem. A leeresztett redőnyökön áthatoltak a fénysugarak. Szomjúságot éreztem, de nem volt merszem a felkeléshez, nehogy a mellettem fekvő férfi felébredjen. Legalább addig aludjon, amíg felöltözöm és elmegyek. összeszedtem a padlóról szerteszét dobált ruhadarabjaimat és kinyitottam a legközelebbi ajtót. Megtaláltam a zuhanyozó fülkét és a mosdót. S ez nékem elég volt. Állítólag a férfiak igyekeznek minél hamarább megszabadulni partnernőjüktől, akivel az éjszakát töltötték, mert reggel szégyellik magukat. A langyos zuhany néhány pillanatra elcsitította gondolataimat Átadtam magam az üdeség érzésének. Mintha a víz lemosná rólam a tegnapot. Sírni szerettem volna. Nem, most nem lehet, nem szabad! A heverőn fekvő férfi aludt, most már arccal a szoba belseje felé fordulva. Figyelmes lettem szokatlanul hosszú, majdnem nőies szempilláira. Lábüjjhegyen kimentem az előszobába. A kulcs az ajtóban volt. Viszszatértem ... — Már el akarsz menni? Nem válaszoltam. Valószínűleg már régebben fönt volt. — Nincs hozzá jogom, hogy visszatartsalak, de... maradhatnál még, legalább reggelire . .. Felállt, beletúrt a hajába és megigazította a pizsamáját. Megcsókolt. Még mindig bűzlött az alkoholtól. — Haragszol? Egy pillanatig engem nézett, azután mintha valami fölött elgondolkodott volna. Bekapcsolta a rádiót és kiment a fürdőszobába. Határozatlanul álldogáltam. Talán fel kellene engednem a redőnyt és kinyitnom az ablakot. Kint kellemes ősz volt. Ha ilyen kis lakásom... ilyen kis szobám lenne... A paplant és a vánkost elraktam az ágyneműs szekrénykébe. Rendet teremtettem az asztalon, közelebb húztam a karosszékeket. Végre kijött. Öltönye teszil, inge nylon, cipője hegyesorrú. A kedvező benyomást csak a szokatlanul szőrös kéz rontotta le. Ez volt minden, amit belőle tudatosítottam. Kínosan érintett, hogy képtelen voltam visszaemlékezni a nevére. Behozta a tálcát a két, párolgó csésze teával, kis csomag keksszel, két kanálkával. — Biztosan éhes leszel. Mást nem találtam. A tea szürcsölésére összpontosítottuk magunkat, mintha ebben a percben a világon semmi fontosabb nem létezne. Ki akartam vinni a csészéket, de megelőzött. Mi lesz most? Menjek el? Minek? Hová? Haza? Rágyújtott egy cigarettára. Engem is megkínált. Viszautasítottam. — Ha akarod, most elkísérlek. Délután — ha lesz egy kevés időd .. e szeretnélek még látni. Délután nem. Jankához kell mennem, már két hete nem láttam ... — Lehetetlen. Programom van. — A következővel? — ezt csípős hangon mondta. Tulajdonképpen mit tud rólam? És miért lennék hozzá bizalmasabb? Ha csak azért nem, mert idegen! Megjegyzését eleresztettem a fülem mellett. — Ha ráér, akkor inkább holnap ... — Ha jól emlékszem, tegeződtünk. Vagy nem akarod? Elálltam eredeti szándékomtól. — Ha ráérnél... — megakadtam. — Ma este elutazom. Nem reagáltam. Érdekel-e, vagy sem? Magam sem tudom. — Valahányszor ide érkezem, mindig olyan magányos vagyok. Ismerőseim alig vannak, nem járok sehová. — És tegnap? — robbant ki belőlem akaratlanul a kérdés. — Már az első pillanatban lekötötted a figyelmemet. Nehéz erről így beszélnem... Lehet, hogy megsértődnél. — Elhallgatott. Egy perc múlva felállt. — Körülnézek, nincs-e még valami innivaló ... — Nem. Már ne keress semmit. Mér megyek. Az ebédlőkrendecben kis bár volt. — Miért utasítod vissza, hogy egy kissé, legalább egy pillanatra mint emberek is közelebb kerüljünk egymáshoz? Azon a reggelen először néztem a szeme közé. Sötét, kifürkészhetetlen tekintete volt. Ugyanolyan, mint este, de este mégis minden más volt. — Te talán nem is érzed a szükségét annak, hogy olyan emberre akadj, aki megértene. Túl fiatal vagy! Ügy harmincöt éves lehetett. Biztosan nős volt, vagy elvált. Az üveg több mint egyharmadában barackpálinka volt. Az első stamperlit undorral Ittam ki. A második már jobb volt. — Nagyon hasonlítasz az első feleségemre. Tegnap, amikor megláttalak ... azután kissé becsíptem, de azt hiszem, te Is... Amikor az emberek gyónnak, meg kell őket hallgatni. — Szerettem. Erre csak akkor jöttem rá, amikor már egy másikkal éltem, és az gyermeket várt... Tehát nős. Másodszor is. — Azt gondolod majd, hogy romlott vagyok, hogy minden alkalmat csak arra használok fel, hogy megcsaljam a mostani feleségem. De nem. A tegnapi nap kivétel volt. Gyönyörű ttunk van — s a zakója zsebéből fényképet húzott elő. Valami belémszúrt. Szemembe könnyek tolakodtak. Biztosan az alkoholtól. Nem kellett volna innom. Rámnézett, s a tekintetében több ült, mint bánat. Valami reménytelenség . . — Ilyen az élet... sokszor saját magunk rontjuk el... Kár ezért sírni, kislány ... Gyorsan lehajtottam a tejem.
