A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-05-17 / 20. szám
igaz, hogy a táj a provincializmus íorrása. Mert a tájban emberek élnek. És ezeknek az embereknek az életéről írni az egyetemes magyar irodalom vagy az európai irodalom szintjén, itt kezdődik a íérfimunka! Svájcban háromszázezer francia él, s Ramuz Üldözött vadjának témája annak a maroknyi népnek az életéből vétetett, s a regényt mégis ismeri Európa és a világ. Tehát semmiképpen sem állja meg a helyét Roncsolnak az az álitása sem, hogy a táj felé fordulás egyenlő a provincializmussal. A nemzeti szempont úgynevezett provincializáló hatása is nevetségesnek tűnik. Elég Werfel világhírű regényére, a Muszadag negyven napjára hivatkozni. Téma és forma megválasztása még nem biztosítéka a nagy műnek. De idézzünk tovább: „A »megtagadás« pozitív Is lehet — írja Roncsol —, ha progresszív társadalmi cél felmutatásával vet el egy lényegében negatív világot, de lehet negatív tünet is — mind esztétikai, mind politikai értelemben, ha a lényegében progresszív valóságot kívánja lerombolni a regresszió nevében.“ Erre a tipikusan koncsoli okoskodásra megint mit mondjak? Jó lenne, ha megmondaná, mit ért a progresszív társadalmi cél felmutatásán, és melyik az a világ, amelyet ilymődon el akar vetni? Mi szerinte a progresszív valóság és a regresszió? Mert a progresszív társadalmi cél adva van — s ez nem a legfiatalabb költők érdeme —, akkor viszont Roncsol progresszív társadalmi célként mit akar felmutatni? És mi az a negatív tünet, vagyis az a regresszió, amely a progresszív valóságot kívánja lerombolni? Itt valami logikai bukfenc van, vagy még inkább érthetetlenség, helyénvaló lenne itt is a részletesebb okfejtés. így fejetetejére állított világ jön ki az okoskodásból! De rátérek még arra is, ami körül Roncsol legtöbbször forgolódik. A tájjal kapcsolatos reminiszcenciákról van szó. Hogy az a táj, úgy ahogy a Szalatnai emlékeiben él, már nincs, az is változott, az is más lett stb. Ebben Roncsolnak igaza van. Csak még ehhez hozzátehetné, hogy így, Ilyen körülmények között Is szülőföldje marad a táj a csehszlovákiai magyar írónak, s legfiatalabb költőink kifogásolt verseiből ez hiányzik. Szalatnai nem azt a valóságot kéri számon, amit ő átélt, hanem arra a valóságra kíváncsi, amely fiatal költőinket is nevelte. Abszurd dolog azt állítani, éppen a fentebb vázolt Roncsol-féle okoskodásból kiindulva, hogy „Szalatnai nem látott meg semmit, nem vett észre semmit... egy fikciót, egy nem létező valóságot kér számon a fiatal költőkön, s nem veszi észre, hogy éppen ők járnak a biztosabb úton úgy, az általa véltnél sokkal bonyolultabb, valóban létező valóság kifejezése felé“. Érdekes, Roncsol Szalatnai rovására akarja megalkotni a „nem létező valóság“ fogalmát, pedig ilyen nincs, nem is volt soha. A valóság olyan, amilyen, de létezik, s együgyűség úgy beállítani a dolgot, mintha Szalatnai az ö valamikori élményét kérné vissza a fiatalok verseiben! Azt sem fejti ki Roncsol, mi az a biztosabb út a sokkal bonyolultabb, valóban létező valóság kifejezése felé. Ezek szerint Roncsol a kétféle valóság létezése mellett tesz hitet. Nem fejti ki, így hát megpróbálom megfejteni, mit is akar ez az egyszerű és sokkal bonyolultabb, valóban létező valóság. Szerinte az egyszerű valóság a mindennapi, a bonyolult, a valóban létező valóság pedig már az irodalom valósága. Egyről azonban elfeledkezik: mióta világ a világ, az irodalomban fellelhető valóságot az objektíve létező valósággal vetik öszsze, hogy mennyire égi mása a költemény a földinek. Lukács György is így áll a dologhoz tükröződési elméletében. De ahol a valóságnak semmi nyomát sem lehet felfedezni, azzal mit kezdjünk? Az utóbbi időben gyakran hallani ilyesmit: a költőnek előbb önmagát kell megismernie, önmaga megismerése után kell a közösségig eljutnia. Hogyan értelmezzük ezt? A világ, a költőtől függetlenül létező valóság átszűrődik a tudaton, s csupán ezt az átszürődést rögzíteni versben, egyoldalúsághoz, sőt, ami ennél rosszabb, passzivitáshoz vezet. Az objektíve létező valóság hat a költőre, de a költőnek is hatnia kell a valóságra. A Roncsol által olyan előszeretettel emlegetett „öntörvényüség“ a valóságra hatást akarja kikapcsolni az irodalomból. Ez pedig társadalompolitikai érdekbe ütköző szándék. Ezzel tovább vitatkozni nem is érdemes. A bonyolultabban létező valóság bonyolult és érthetetlen kifejezése nálunk a tulajdonképpeni vita tárgya. Erre vesztegetjük a szót! Ide kívánkoznak még Roncsol cikkéből az olyan nagy szavak is, mint „ahogy a modern magyar, cseh vagy angol költőt, úgy a mi fiataljainkat is másként, csak a teljes valőságj?), részeként érdekli az ipari objektumokkal szétszaggatott, ideges táj“. Jó lenne megint egy átfogó magyarázat arról, mit is értsünk teljes valóságon? A világot? De ez a világ nagyon is megosztott világ! És a megosztott világ között óriási küzdelem folyik. Az embert értsük a maga teljességében? De hiszen az ember is ebben a megosztott világban él! Nem tudom, mit ért Roncsol a teljes valóságon, mert azt restelleném feltételezni, hogy az a néhány legfiatalabb költőnk, akik verseikben az eget rugdossák, ismerik a teljes valóságot, olyannyira, hogy csak részként tudják elfogadni az ideges tájat. Ha ez így lenne, akkor Roncsolnak nem kellett volna olyan szerényen indítania cikkét, hogy ezek a kezdők, ezek a lapokban szétszórtan jelentkezők stb. Meglepő az is, ahogy Roncsol szembeállítani próbál érveket. Szalatnainak azt a megállapítását, hogy a fiatalok birtokolják a valóságot és bíráljanak is ha kell, cáfolatként hozza fel azzal szemben, amit én a bőgő ökölről írtam, amely kínjában le akar csapni. Csakhogy Szalatnai nem lázítani akar, nem is a szocialista valósággal való szembefordulást akarja, ez világos, mint a nap! És most vegyünk egy nagyobb idézetet Roncsol cikkéből, mi az, ami őt a Szalatnai cikkében izgatta: „Szalatnai nem a szocialista valóságot kéri számon rajtuk — ahogy Mács írja —, hanem általános, semmire sem kötelező, vagy ezerféleképpen magyarázható követelményeket állít fel, mint »az átélt közelmúlt«(?) kifejezése, »szülőföldem visszhangja« (mire?), »kortársi vallomás«, s a leggroteszkebb: »a szlovákiai magyar élet... lírai kísérőzenéje« — tehát szolgai alkalmazkodás az adott forgatókönyvhöz, drámához, melodrámához, tragikomédiához: ahogy tetszik.“ Mi a baja Roncsolnak az átélt közelmúlttal, a szülő•1 föld visszhangjával, a kortárs vallomásával, a szlovákiai magyar élet ... lírai kísérőzenéjével? Miért a megadott forgatókönyv megadott szempontjai ezek? A semmitmondó, érthetetlen versek kényszerítették ki ezeket a gondolatokat, de erről Roncsol nem vesz tudomást. S mi baja a magyarság útjával, a magyar történelemmel, a magyarok jövőjével, a táji és a társadalmi valósággal, a szlovákiai magyar társadalom tömény párlatával, társadalmi bajok és a nemzeti igazságkeresés lázával? Inkább a csillagokat rugdossuk és ondósejtjeinket kenegessük szét a homlokunkon? Egyet jó lenne végre tudomásul venni, hogy ez a magyarság, a Rárpát-medencének bármelyik országában él is, a szocializmus útját járja, s ilyennemű gondjain kívül lehetnek nemzeti érdekei is. Például a szlovákiai magyar társadalom tömény párlata Roncsol szerint más is lehet, mint ennek a társadalomnak a szocialista párlata? De hiszen a mi társadalmunk sem Franciaországnak, sem Angliának nem része. Ha pedig ez így van, akkor magyar valóság és szocialista valóság egy. Ha magyar valóság, szocialista Is, ha szocialista valóság, magyar is. Vagy nem így van? Az ellentmondás — méghozzá elég vaskosan — Roncsolnál jelentkezik! „Szalatnaiék kritikai és Irodalompolitikái koncepciójának végzetes — legtragikusabb — belső ellentmondása: nem látják, hogy a megragadás egy provinciális, minden hatástól mereven elzárkózó, beltenyészetű nemzetiségi kultúrában a magyar nemzetiségek halálát jelentené?“ Megnyugtatom Roncsolt, mióta Árpádék bejöttek a Rárpát-medencébe, a magyarság hatás nélkül soha nem élt. Sem politikájában, sem irodalmában. Ma sem él hatás nélkül. És senki sincs a hatás, vagyis a megismerés, az irodalmi tájékozódás ellen, legfeljebb a különféle hatások nálunk kialakította szempontja ellen emeli fel szavát. Mert ez más. Mert itt vizsgálni kell, hogy megfelel-e nekünk a hatások kialakította szempont. Megfelel-e az érdekeinknek? Persze, még nem jelent európaiságot az, ha tudjuk, hogy mit mondott a modern versről Perse vagy Roland Barthes, furaságot és furcsaságot eredményez, ha az ő szempontjaikat a mi szempontunkká akarjuk tenni. Mert Franciaországban is adva van az irodalom fejlődése, változása, nálunk is, s úgy eljutni a csúcsig, az európaiságig, hogy azt tesszük meg egyedülvalónak, amit ők mondottak — egyenlő a kritika dilettantizmusával. Más tudni, ismerni Perse-t vagy Barthes-t s más a szempontjaikat is érvényesíteni. Más ég, más táj... Nem lehet szó nélkül hagyni az Adyra való hivatkozást sem. Adyt úgy hozza szóba Roncsol, mintha őt formai újításokért támadták volna. Holott Adyval kapcsolatosan éppen a tartalmi új miatt volt hangos az úri-grófi Magyarország sajtója. Ők, a koldúsok, a grófok Magyarországát helyénvalónak találták, Ady viszont nem. Innen volt az ellentét, innen ered az Ady-ellenes hajsza, nem az érthetetlensége miatt. Az érthetetlensége csak ürügy volt. De minek magyarázni, amikor ezt minden középiskolás kisdiák tudja ... kassákkal és másokkal kapcsolatban pedig annyit, hogy ezek formabontása, merész, meghökkentő újítása lázadást, szembefordulást jelentett abban a korban. Tehát a maga nemében forradalmi volt. Napjainkban, a mi viszonyaink között a lázadás, a szembefordulás nem forradalmi... de hát alapfokú szemináriumok anyagát minek magyarázzam? Sajnos, Roncsol egész okoskodása itt sántít a leginkább. A lóláb itt lóg ki a leginkábh. Idézzünk csak: „Ha a csoportnak (fiatal költők csoportjának) csupán egyetlen tagja lépett volna a kísérletezés útjára, több joggal mondhatnánk róla, hogy eitévelyedett, ám egy-egy ú) gárda viszonylagos egysége mögött feltétlenül közös — társadalmi — indítékokat kell keresnünk... Rossz a közérzetük, ez kétségtelen. Ám vajon ez a rossz közérzet, a saját feltételezetten zavaros lelkivilágukból ered-e, vagy inkább abból a tényleges zűrzavarból, amely az őket körülvevő világot jellemzi?“ Megint általánosságba burkolódzik, és nem mondja ki, amit akar. A világ lehet zűrzavaros, de a szerkesztési elvek nem lehetnek zűrzavarosak. A költőnek lehet rossz a közérzete, de ha az ilyen hangulatban fogant vers a társadalmi haladás érdekébe ütközik, nem kell leközölni. Sok érdekes, megcáfolásra váró valóságos csemegét lehetne még idézni Roncsol cikkéből, mint azt is, hogy „a falu, ahonnan jött, s a város, ahol él, egyformán rideg valósággal fogadja“ a fiatal költőt. Honnan veszi ezt Roncsol, mivel tudja bizonyítani, ezt is másokkal, külföldiekkel, de azok ott élnek, mi meg ittl Egyet erősen alá lehet húzni Roncsol cikkében: „ ... a vita mégis jó valamire, éppen azzal jó, hogy szokatlan erős nyomatékkai sürgeti kritikai szempontjaink megtisztítását minden idegen, zavaros elemtől“. A fentebb elmondottakból következtetni lehet az idegen, zavaros elemekre, a „tiszta“ kritikai szempontokra, amelyek soha nem léteztek, s még Roncsol kedvéért sem fognak létezni. A tiszta (értsd politikamentes) kritikai szempontok ideje lejárt, de Roncsol ezt nem veszi észre. Jósé Maria Castellet „A spanyol költészet negyedszázada“ című tanulmányában azt írja: „A költészet egyik típusából a másikba való átmenet társadalmi felelősségvállalással kezdődik ... A költészet mint minden művészet, sosem jelentkezik az őt létrehozó társadalom objektív feltételeitől elszakítottan... A költészet a többi között eszköz arra, hogy a világot megváltoztassuk ...“ Lám, a mi érdekeinknek leginkább megfelelő gondolatokat is leírnak Nyugaton. Ezekre figyeljünk jobban oda! Eddig néhány fiatal költőnk néhány versével kapcsolatban mondtam elmarasztaló szót arról a zűrzavarról, amelynek nyoma fellelhető. Most Roncsol cikke elolvasása után fel kell őket menteni: Redves kollégák, írótársak, a hiba nem csak az önök készülékében van... És még egy idézet Roncsoltói: „A versekről majd máskor!“ MÁCS JŰZSEF
