A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1970-05-17 / 20. szám

Van-e tiszta kritika ?

Sokáig töprengtem, válaszoljak-e Roncsol Lászlónak, az Irodalmi Szemle márciusi számában megjelent A kritika tisztaságáért című cikkére. Odáig jutottam, hogy válaszolni kell. Zárjuk le végre ezt az ügyet. Kezdjük tehát a címmel, a kritika úgynevezett tisztaságával, amely nem létezik, nálunk legalábbis nem, s azt hiszem, hogy az Irodalmi Szemle a mi égtájunk alatt jelenik meg. Nem is tudnánk, mit ért Roncsol a kritika tisztaságán, ha nem olvasnánk bele cikkébe. íme az első idézet: „Bajaink egyik forrása az a különös kapcsolat, amely (irodalmunkat, M. J.) a napi politikához fűzi, s amely mindkét oldalon állandó hisztériákat lobbant fel. Régi — és úgy látszik felbonthatatlan — házasság ez, ahol a két partner megbénítja egymást.“ A politikai és a költészet házasságától nemcsak Roncsol, a francia Pierre Reverdy is irtózik (vagy inkább ő?J, mert mintha Roncsol cikkét olvasta

volna, ő is azt írja: „__tudjuk, milyen szánalmas volt mindig is a

politika és a költészet házassága“. Kinek a gondolatáról van itt szó, nem tudjuk, mert sem Reverdy, sem Roncsol nem árulja^ el, kié volt a számunkra teljesen elfogadhatatlan gondolat előbb! Roncsol vígeposzi természetűnek igyekszik feltüntetni a vitát, hiszen „fiatal költőink első, még csak lapokban közölt verseidről van szó. Cikke végén azonban már másról is szó van. „Ilyenképpen — a világ változásai felől nézve — látszanak a fiatalok szervesen továbbfejleszteni irodalmunk hagyományait, szerencsére irodalmibban (öntörvényűbben?) elődeiknél“. A bevezetőben még zsengékről beszél, itt egészen másról, persze nála semmi baj nincs a logikával... Idézzünk tovább: „A kritika feladata itt a türelem és bűnt, esetleg jóvátehetetlen bűnt követhet el az, aki a türelmi időt nem tisztelve, esztétikai — s ami még rosszabb: súlyos politikai — érvekkel próbálja lebunkózni az induló fiatalokat.“ „Érdekes az is Roncsolnál, hogy nem a szerkesztés elvét hibáztatja, amelynek nyomán a kifogásolt versek is megjelenhettek ... hanem azokat, akik ezt szóváteszik, akik súlyos politikai érvekkel mernek előhozakodni. Megnyugtathatom: Reverdy ide, Reverdy oda, a politikai érvek nemcsak ma, de holnap is jelen lesznek egy-egy irodalmi mű megítélésénél, ennek felhánytorgatása szélmalomharc a szerző részéről. Irodalom és politika soha nem volt elválasztható, csak az utóbbi időben esik egyre több szó „tiszta“ művészetről, „tiszta“ kritikáról és egyebekről. Szépen hangzik a türelem, de valamit takargat. Azt, hogy a vitát kiváltó versek valahol megjelentek. Valahol a verseket válogatják, elbírálják és el is döntik, mi kerül közlésre és mi nem. És a válogatás szempontjai nem a legszerencsésebbek, sőt rosszak. Roncsol elmarasztalja az Irodalmi Szemlét Is, de nem azért, amiért tulajdonképpen kellene, hanem mert ők is lehozták Szalatnai cikkét, így saját maguk fölött gyakoroltak kritikát. Aztán kijelenti, hogy a vita semmiről folyik, s lám, ezzel a semmivel ő is egy elég hosszú cikkben foglalkozik.

„A vitázók szempontjai a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetők tudományosaknak; történlemietlenek, zavarosak, s ami a legbántóbb: vég ső érvként igen veszélyes, sokfelé — visszafelé is — forgatható politikai nehézlövegek mögé bújnak, részben a régi kritika beidegzettségei szerint, részben mert maguk is érzik esztétikai fegyvereik elégtelenségét.“ Ne beszéljünk most arról, hogy Roncsol minden megokolás nélkül csakúgy a levegőből kapkodja megállapításait, inkább vegyük sorra mindazt, amiről vitatkozik. „Mit takar az a fogalom, hogy társadalmi líra? — veti fel az első kérdést. — Csak azt kell-e ilyennek elfogadnunk, ami közvetlenül, a publicisztika nyelvén veti fel a közösség kérdéseit, vagy azt a költészetet is, amely »csak« az emberről beszél? Ha igaz, hogy az ember szerves része a társadalomnak, vajon nem társadalmi-e minden, amit a költő akár magáról, akár látszólagosan másról — az eldobott gyufáról, kedvese nevéről vagy egy megnyíló fasorról — elmond?“ Azt írtam nemrégen a Hétben, hogy az a bizonyos eszmei zűrzavar a fiatalok fejében van jelen, de nemcsak ott, ez világosan kiderül a fentebbi idézetből. Menjünk végig a gondolaton: A vitatott versek sem a publicisztika, sem a költészet nyelvén nem beszélnek a mai kor emberéről. El kell fogadnunk, hogy minden társadalmi, ami emberi megnyilatkozás, csak nem minden megnyilatkozás jó, hasznos a társadalom számára, tehát minden még költészet címén sem közölhető A kiállása „csak“ az emberi mellett jó dolog, de tudnunk kell, hogy mi az. Nemrégen közöltünk egy szép tanulmányt Eduardas Mieželaitis szovjet költőtől: Vallomás az emberről. Ennek az az értelme hogy a költő a maga költészetével áll a társadalmát építő ember szolgálatában! így értelmezi Roncsol is a „csak“ emberit? Azt hiszem, hogy nem. Szerinte a „csak“ emberi értelme a minden célzatosságtól való elvonatkoztatás, a költészet fejlődjön tetszése szerint, a maga „öntörvényűsége“ szerint, a költő önmagával, önmaga megismerésével legyen elfoglalva — és kész. Csakhogy ezzel a szemponttal nem lehet egyetérteni. Ugyanis olyan is van (és függetlenül attól, tetszik-e ez Roncsolnak vagy sem), hogy társadalmi érdek. S ennek az érdeknek egyebek között a sajtó, a lapok a kifejezői. S a költő fordulhat, forduljon is önmaga megismerése felé, de ez a megismerés ne álljon szemben a társadalom érdekével. Ez az önmagunkba fordulás ne tűnjék menekülésnek a társadalmi valóságtól, s ne tűnjék szembefordulásnak a társadalom céljával. Ez politika, és a politikának mindig is megvoltak és mindig is meglesznek a szempontjai, meg kell békülni ezzel a gondolatlal! A nyugati országokban sincs ez másképp, csak az előjelek mások. Roncsol azt írja később: „Könnyen bebizonyítható, hogy a fiatal költők nem szakadnak el a valóságtól (ha akarnák, se tehetnék) — csupán a »jelrendszerük« távolodott el a publicisztikától, s vált a valóság közvetettebb kifejezőjévé.“ Mit jelent az, hogy nem szakadtak el a valóságtól, csupán a jelrendszerük távolodott el a publicisztikától? Azt jelenti, hogy ezek előtt a fiatalok előtt, akik most kezdik szárnyukat bontogatni, csak publicisztikát írtak és nem költészetet? De akkor hogy állja meg a helyét mindaz, amit korábban és később is mond Roncsol, hogy semmiről, zsengékről vitatkozunk? És mi az a jelrendszer? Jó lenne, ha Roncsol ezt is bővebben kifejtené, mert nem mindenki tudja, honnan ered, ki az atyja, kik és mit bizonyítanak a jelrendszer-elmélettel?

Ne zárkózzunk el a hatás elől, de ne is fogadjunk el minden hatást, és főleg ne váljunk nevetségessé azzal, hogy ha történetesen a francia „új kritika“ apostola, Roland Barthes, aki Szabolcsi Miklós szerint „megpróbált a strukturalista nyelvtudományból kiindulva egy általános jelelméletet Franciaországban meghonosítani, amelyet előbb bizonyos kulturális jelenségek, divat, viselkedésformák, reklám magyarázatára és általános osztályozására, később az irodalmi tények magyarázatára és általános elméletének megteremtésére használt fel“, akkor mi is a jelrendszer eltávolódásáról beszéljünk, és a költészet vizsgálódásához úgy álljunk hozzá, hogy költészet egyenlő próza plusz „a“ plusz „b“ plusz „c“. Mert ezzel még sem mi, sem költészetünk nem lesz európai. Egyébként nyugaton a modern versről vallott felfogások máig sem tisztázódtak, a nézetek hevesen összecsapnak. Melyik hatás átvevésével ne késsünk megint évszázadokat? A Perséével vagy a Barthesével? Erre Roncsol nem ad választ. És azon nem lenne érdemes tűnődni, mit mondott Peter Rühmkorf a Német Szövetségi Köztársaságban élő írók kongresszusán (1960) A regenerált ártatlanság című előadásában? Hallgassuk el, hogy „egyértelműen szembeszállt a nyelvi-tartalmi követelményektől elszakadó modernista irányzatokkal“? Egy kis ízelítő nem árt az előadásából: „Nemrég ... még védelmezték a modern lírát, és maszszív anti-naturalizmusát elemezve a költészetet mint szép és szabad abszolutumot állították szembe az oksági kapcsolatok rideg világával, feljogosították mindenfajta önkényeskedésre, a nyelv közlési funkcióját, mint apokrifet, elejtették és a struktúrát nyilvánították egyedüli és legfőbb tulajdonságának. Ekkor azonban hirtelen ezt visszhangozta minden modern és álmodern publikáció: „mi is! — mi is!“, és minden antológia egyhúron pendült ebben. Még a legmélyebb irodalmi kudarc, a legreménytelenebb is, a maga biztosított, törvényesen (építési törvény szerint) védett modernségét bizonygatja, mondván: Vegyék figyelembe, kérem, a mi stigmáinkat és sebhelyeinket, ez meg az a furcsaság szavatoltan modern, mert már Mallarmé óta kimutatható, Perse óta szent és sérthetetlen, Gertrude Stein óta megpecsételődött, Finnegans Wake óta — és még hoszú időre — megalapíttatott. Ha mindezt egybevetve elfogadjuk az »abszolút költészetet« mint olyan verset, amelynek nincs semmi rendeltetése, mely semmiféle kapcsolódásra nem tart igényt, és mindenestől a maga szabadságában jött létre —, akkor a keretekkel egyszersmind a korlátokat is megvontuk, és az elméleti immobiliákkal együtt azok terheit és pangását is megjelöltük. Feltételezem, hogy a kudarcok ismeretesek, hírhedtek. Ehhez hadd tegyem hozzá, hogy az abszolútra való igény ma már nem vált ki semmiféle megütközést, hogy abszolució mint folyamat nem létezik már, hogy az önmagában zárt, időn, téren kívülálló, s végsősorban minden jelentéstől is elszakadó líra tantételét elfogadták már, és le is vonták konzekvenciáit: kéz-kézben jár kizárólagosság és tehetetlenség, fakó játékossággal váltják egymást, erőtlenség és tohuvabohu, üresjárat és szédítés.“

Ismétlem, e hosszú idézetet nem Szalatnaitól, nem szocialista ország irodalompolitikusától vettem, nyugaton élő német költő mondja ezeket a semmitmondó modern versekről! Jó tudni, hogy „a modern líra egyes törekvései valón túl vagy a valón kívül keresik és próbálják megragadni az abszolútat“, amelyről Rühmkorf is beszélt, jó tudni, hogy van olyasmi is, mint „a bonyolult valóságból fakadó bonyolult költői mondanivaló és ennek bonyulult áttételes közlése“, jó tudni az „elszemélytelenedés“ elméletéről is, de azt is jó tudni, hogy a nyugati országokban is szép számmal vannak olyanok, akik költő és költészet elkötelezettsége mellett teszik le a garast! Legjobban persze azt kellene tudni, hogy a szocialista országokban másképp értelmezzük a modern verset, és hogy ma már Párizs nem az, mint Batsányi idejében volt (Vigyázó szemetek Párizsra vessétek), terjedelmes tanulmányokban fejtik ki, hogy mi szocialista országbéliek merre tájékozódunk. Párizs sem az már, ami Ady idejében volt. 1917 és 1945 után történt egy és más a világban, amit a „legmodernebb“ költőnek is tudomásul kell venni! Éppen ezért érthetetlen számomra, hogy Roncsol László milyen hatásokat nem akar késéssel átvenni? Senki nem akarja a bezárulkodást. Az a baj, hogy a kitárulkozásnak, a mindent megismerni akarás lázának nincs különösebb nyoma kritikai gondolkodásunkban. Illyés Gyuláról senki nem merné azt mondani, hogy a világ irodalmában tájékozatlan, s lám versei mégis ezer szállal kötik őt népének valóságához. Roncsol azt írja: „Konzerválódjunk, mint Mácsék kívánják? Képtelen óhaj: A világ fejlődését tőlünk független törvények irányítják, s ha egy kis közösség nem igyekszik felzárkózni, a mágnes előbb-utóbb felszippantja.“ Nem lehet egyetérteni azzal, hogy a világ fejlődését kizárólag tőlünk független törvények irányítják, s nem tudjuk meg az idézetből, hogy a kis nép mihez igyekezzék felzárkózni, hogy fel ne szippantsák? Akkor marad meg egy kis nép, ha ismeri Roland Barthes jelelméletét? Vagy inkább akkor, ha ismeri háromezer év java kultúráját, amely pedig „haza és haladás“ címén Szalatnai mellett szól?! Háromezer év kultúrája fennen hirdeti a madáchi igét: Ember küzdj és bízva bízzál! Akkor marad meg egy kis nép, ha költői érthetetlen, semmitmondó verseket írnak és hátat fordítanak népüknek és a valóságnak? Furcsa logika, furcsa okoskodás...

Arra, hogy a fiatal költőtől a dél-szlovákiai tájakat kérik számon, Roncsol úgy reagál, hogy az már az első köztársaságban is a haladó irodalmat ingerlő negatívum volt: provincializmus. Nos, itt is nyilvánvaló a dolgok összekeverése. Az első köztársaság irodalmában főként tartalmi elemek fejezték ki a haladást. De miképp akarja ezt párhuzamba vonni Roncsol a legfiatalabbak forma-kisérletezéseivel? Az sem