A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1970-05-03 / 18. szám

mondhatnám: ágy, mint a szép

lánynál az affektáció. Ha a szép

lány észreveszi, hogy valamilyen szava, szólása, mozdulata nagyon tetszik az embereknek, különösen a fiatal férfiaknak, megjátssza, sőt túl játssza az ilyen szólásokat és mozdulatokat.

Ugyanez történik némely íróval is, ha észreveszi, hogy egyéni hangja van, és e hang némely fordulata, stílusárnyalata, kifejezési formulája az olvasóknak nagyon tetszik. Túljátssza, túlírja az egyéni nyelvet. Persze, amint az igazi szép leány azért szép leány marad, ha affektál is, a modoros stílusú író is író marad, ha igazi írótehetség. Néhány nevet mondanék/ csupán, s azt sem bírálat vagy1 elemzés céljából, hanem csak a világos példa kedvéért. Előre kell bocsátanom: mi még messze vagyunk attól, hogy olyan könyörtelenül, olyan őszinte igazán tudjunk beszélni magunkról, illetve a „szent"-jeinkről, történelmi nagy embereinkről, mint például az angol írók. Pedig, hogy csak a stí luskérdésnél maradjunk, a mi íróink között is vannak, akik stílmodorosságba tévedeztek. Ilyenek voltak Ady, Krúdy, Szabó Dezső, Szomory Dezső stb. Persze — is métlem —, az igazi író író marad akkor is, ha modoros a stílusa. A stílusmodorosság szerintem azért rossz, mert nem használ sem az író halhatatlanságának, sem a népnyelv fejlődésének. A modorosság ugyanis csökkenti az író műveinek társadalmi hatását. Az egyéniés stílus addig jó, amíg jól szolgálja az emberek közti érintkezést, vagyis ha hatni tud az emberek eszére, érzelmeire és akaratára.

A stílus csak addig egészséges, amíg azonos az emberrel (mint Bújjon mondja: a stílus az ember), az írón keresztül pedig a nép nyelvével. Ezt szeretném pár apró példával megvilágítani.

Az írónak az élőbeszéd elevenségét kell visszaadnia a maga gazdagságában. De persze nem kell

mindent úgy elmondania, ahogy az elhangzik. Például: két falusi asszony beszélget a kútnál másfél

óra hosszáig, vagy két városi nő beszél telefonon ugyanannyi ideig. Ez mind érdekes lehet az írónak, mint nyersanyag, mint példa az emberi beszéd eleven és közvetlen formáihoz, fames foyce az élőbeszédnek, sőt a gondolkozásnak és az érzékelésnek ezt a szabad áramlását akarta megragadni hírhedt Ulyssesében. Kísérlete érdekes a maga nemében, d'e mint irodalmi stílus, ez csak zsákutcába vezethet. Móricz Zsigmond az igazi fő példa, aki a két asszony másfélórás beszélgetésének, néha csak néhány oldalon a kvinteszenciáját tudja adni. Megvallom őszintén, nekem is hibám az, hogy saját népi élményanyagomra támaszkodva, csak a népi élőbeszéd laza közvetlenségével írtam. Ez nagyon jó az írás hiteléhez, de már évek óta érzem, hogy nem így kell megírni a paraszti világot. Az aprólékos ábrázolás nem elegendő; sűrített és „koncentrált", szükség szerint drámai hitelesség is kell hozát Az élőbeszéd közvetlenségének is sűrítve és tömörítve kell érvényesülni az irodalmi művekben. A szocialista realizmus azt követeli, hogy az egész nép életét ábrázoljuk, és mindenki számára írjunk, a mondanivaló így sokféle és túlgazdag, nem szabad hát a puszta leírásban látnunk a lényeget. De éppen ezért nem elégíthet ki ma már bennünket a tájnyelvi érdekességek bemutatása, a tájnyelv érdekes vagy furcsa hangzataínak az impreszszionísztikus előhívása sem.

A magyar prózában a természetes élőbeszéd ábrázolása fontos felfedezés volt. Tömörkény, Gárdonyi, majd méginkább Móricz Zsigmond népies stílusa Jókaihoz, de még Mikszáthhoz viszonyítva is stílusforradalom volt. A nyelvvel való játék, a stílusbeli modorosság azonban nyelvi és irodalmi zsákutca. A szándékos stilizáltság szerintem mindig dekadencia, mert nem gazdagítja a közösség, a nép nyelvét.

Ebben, a dolog természete szerint rapszodikus hozzászólásban, még két, szerintem fontosabb megjegyzést szeretnék hozzátenni az élő népnyelv és az éló irodalom kérdéséhez. Ahogy én látom, mai írott és beszélt köznyelvünknek két örökölt betegsége van, s ezért nehezen jut közelebb a néphez, és nem tudja szolgálni az általános közműveltség fejlődését sem. Az egyik betegség a zsurnalizmus. A szenzációhajhászó polgári újságírás már természeténél fogva rontotta, zavarta a nyelvet, mivel a szúnyogból elefántot csinálni csak blöff-nyelven lehet. A régifajta újság természetrajzához tartozott, mégha nem egyszerűen hazudott is, hogy a részigazságokból abszolút igazságot akart csinálni, a jó ügy vélt érdekében. Esetleg a rossz ügy érdekében vagy a több bevételt jelentő érdekesség érdekében nyilvánvalóan hazudott is. A mai újságírásnak viszont a száraz közlőmodor, az élettelen sematikus nyelv a jellemzője. Pedig a szocialista újságírásnak ebből ki kell lábolnia, mert különben nem tud nevelni, de még politikailag mozgósítani se.

Az írott köznyelv másik örökölt betegsége az üres retorika. Pedig mint az előadó kifejtette, a stilisztika őse a retorika volt. Az írásban azonban a retorika csak akkor ér valamit, ha költőivé emelkedik, és ez nagyon ritka dolog. Ellenben gyakori a retorikában az álpátosz, a papiiron szónoklás, és ez néha már elviselhetetlen. Még az élőszóban mondott beszédben is csak akkor helyénvaló a patetikus stílus, ha nem nagyobb a szónok hangjában a pátosz, mint amennyi „érzelmi töltés" az ügyben a nép, a közösség szempontjából van. Mert a pátosznak benne kell lennie az ügyijén, de benne kell lennie, az íróban vagy a szónokban is. Hiszen ha bennem nincs

a húgom

junk, hogy szellőzetlen a házunk! ...

Elkedvetlenedett, de azért engedett. Nem veszekedett. Hanem, ha tehette, ment hazulról. Egyikmásik jánycimborájához járt tanyázni. Meglátogatta azokat, akik már férjhezmentek. Volt olyan hely, ahol bárányos játszadozást, gondtalan boldogságot látott, de a legtöbbnél, ahol már gyerek volt, szegénység, piszok és veszekedés volt. S egyik-másik cimboráján csak csodálkozott. Pár éve még erős, combos, faros, csecses lány volt, s most sovány, görbe, a melle beesett és köhécsel, fáj a háta. Tüdővészes.

S a legények is olyan idegenek. Minden valamire való fiúnak van már szeretője s vele csak tréfálni, packázni, meg „úgy csinálni“ szeretnének. Nem veszik komolyan.

A szappanja, meg a ruhájának a szaga miatt megint megtámadtam:

— Te, — mondom neki — mosd ki mán ezt a büdös úri szagot a ruhádból... a szappanodat meg kihajintom. Az emberre ráragad, és akármerre megy, érzi rajta, ügy szaglik az ember, mint a büdösbogár . .. vagy mint a görény .. Kinevetnek miatta__ a

11 A jányok meg maceráinak, hogy

de úri szagod van, vájjon hová jársz? Minek kell az embernek szagának lenni? Micsoda úri butaság ez?

Megsértődött s még sírt is.

De a legnagyobb baja a koszttal volt. A jó gyomor mindent megemészt, szokták mondani, csakhogy nehéz ám mindent belerakni. Erzsink irtózik a máléskenyértől, feidörzsöli az ínyét és a szájpadlását, hiszen évek óta friss, finom pékkenyéren, zsemlyén, kiflin, süteményen él. És hiába mindom neki, hogy a lebbencsleves hasonlít a tehénhűsleveshez, mert hiszen tészta és víz ez is, az is. S nem hiszi el, hogy a vízicibere ecettel ér annyit, mint a tea citrommal vagy rummal, egyik sem arra való, hogy elhízzon tőle az ember. Hiába mondom neki, hogy az árpakávé jobb, mint a babkávé, mert a kávéban — én olvastam valami újságban vagy kalendáriumban — nincs semmi táplálék, ellenben van benne egy veszedelmes méreg, ami árt a szervezetnek, mert izgatja és idegessé teszi, pedig mink már most is nagyon izgatottak vagyunk. A legjobban haragszik azonban az ezerédesre, amit cukor helyett használunk. Azt mondja, fáj a gyomra tőle. Azon erősködik, hogy amit én mondok, az

csak olyan beszéd, „macskázás“, ő inkább hisz az uraknak, egye meg a fene őket, azok tudják, hogy mi a jó, meg mi az ártalmas.

Az első napokban mégcsak megjárta, mert ő is hozott valamit, újévre édesanyám is sütött, hát elélt közöttünk. De néhány nap múlva már éhezett szegény és fanyalgott. Keveset evett, megsápadt, édesanyám sopánkodott rajta. Hiszen van mit ennünk még nekünk, ha semmi más nincs is, de van kenyerünk, s a paraszt, ha kenyere van, elél rajta. S édesanyám a maga szegénységében igyekezett-úgy megcsinálni, hogy ízletes legyen. A káposztát is úgy kimosta, hogy savanyú ne legyen (mert a hústalan koszton élő ember irtózik a savanyútól) és krumplit főzött hozzá németeseh. De Erzsinek csak nem ízlett. Azt mondta vadízű, mert nem húslében főtt meg.

— Igaz — mondom én. — Én se szeretem az ilyen rakott káposztát, hogy egy sor káposzta, azután másik sor káposzta, harmadik, negyedik sor káposzta, amíg tele nem lesz a fazék. Jobb volna úgy, ahogy az urak csinálják: egy sor káposzta, egy sor hús... Dehát nem lehet mindenki úr. A pap is azt prédikálta a múltkor ...

— Te mindig macerálődol...

— Nem macerálódok én, hallod, de lásd, neked nem ízlik az itthoni élet. Elszoktál tőle. jobb az urak konyháján. Inkább kezet csókolsz egy büdös nagyságának, csak jól élhess... Na de hát

meg az érzés, S csak a szó hangzik, akkor vége az egészneks A kettő — a szónoki stílus és az érzés — csak akkor kerül dialektikus egységbe, tehát csak akkor hat Igazán, ha megfelelő részarányosságban van meg benne a közösségi ügy, az elmondó Őszinte érzése és az ékesenszólás vagy szépen-írás képessége.

Visszatérve az írói stílusra: ennek a mikénti kialakulása jórészt ösztönös folyamat még a legnagyobb írókban is. Tudatossá akkor válik és modorossággá is akkor válik, ha felfedezik, és írnak, beszélnek róla, egyszóval, ha „sikere" van. A kritikátlan dicséret és az olvasó rajongása a stíluseredetiségek iránt némely írót aztán ló, mert... „szeretném, ha szeretnének ..a modorosságra, sőt a keresett szépelgésre, a tudatos stilizálásra csábít. Ezért a nyelvész legyen bátor és könyörte len, ha igaza van, és ha nem önkényes szabályok vaskalapos szolgája ő maga is, legyen bátor a legnépszerűbb írókkal szemben is, ha olyan stílusra csábítja őket a siker, amely elszakítja őket a népi-nemzeti nyelvtől, s akadálya lesz annak, hogy az író és a nép megértsék egymást, jó irodalom az, amelynek nyelve a nép nyelve is, de magasabb hatványon. Mint ahogy a művészet is maga a valóság, de mindig magasabb hat ványon: a költői szinten. Szerintem a nyelvészetnek s benne a stilisztikának ebből a szempontból kell néznie minden nyelvi jelen séget, tehát a korstílusokat is, de az egyes írók egyéni stílusát is. A jó irodalom a néphez szól, a nép nyelvén, közérthetően, világosan, értelmesen és költőien, a jó nyelvészet pedig nem önkényesen, hanem szolgálatszerűen fogja fel a maga feladatát. Tanít, ahol kell és őrködik, ahol kell, szabályokat teremt, ahol ez szükséges, és szabad utat nyit meg az emberi gondolatnak és az emberi léleknek, amikor ez szükséges.

mink? Nem mehetünk mindnyájan szobalánynak. Aki itthon van, az mind úgy él, mint mink, meg még roszabbul is. Van, akinek kenyere sincs. És nem ezerédessel, hanem cukorrépával édesítik a paszujt. De a cukorrépa se az övék, hanem az uraságéból lopják. De mit csináljunk? Te is eladtad magad egy kis jobb kosztért, a másik is, az egyikből szobalány lesz, a másikból szakácsnő, komorná meg dajka, meg lovász, meg kutyapecér, csendőr, finánc, ispán, csősz, kutyaütö... a frász tudja mi, a többit meg, aki a nehéz munkát végzi, a kenyeret termeli, eheti a fene .,.

Majdnem összevesztünk. Kicsit kemény és durva voltam, de nagyon bosszantott, hogy még azok is lenéznek bennünket, akik, hogy maguknak könnyebbséget szerezzenek, az urak körül lebzselnek. Ö ezt irigységnek vélte és neheztelt érte.

Hajnalban arra ébredtem, hogy ég a lámpa és Erzsink motoz. Fölpislantok, hát szedi a ruháját és pakol. Édesanyám is fönn van és szipogva segít neki. Sajnálja. Vájjon mi lesz vele?

Igen, én Is ezt kérdem magamtól: vájjon mi lesz vele? De anyám más értelemben. Ö attól fél, hogy nem tud férjhezmenni és rossz lesz, én meg attól, hogy nem fog fölvilágosodni és elvész a szolgalelkek között. Belőle lesz majd az a jó hűséges Liza, akiről az előkelő regényírók írják, hogy rajongásig szerette imádott kisasszonykáját.