A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-05-03 / 18. szám
MIKUS SÁNDOR: A lelki nemesség nem kérkedik. Ezért érvényesül olyan ritkán. Az igazság hangoztatása a gyengék dolga, élni vele a merészeké. Az alanyi költő azt írja, amit él. A bohém éli is, amit ír. Egyedül a zseni nem próbál szintézist csinálni a kettőből, mivel az ő munkája emezekéhez képest jóval nehezebb: költenie kell. A tagadás szükségszeiüen állítás. Az intrika olyan, mint a szellő: szinte minden térség szabadon áll előtte, s a nyomában suttogás és levélzizegés jár. Igazán csak annak lenne szüksége büntetésre, aki nem tud bűnhődni. f-o-r-i-z-m-á-k Minden szemléletnek az a fogyatékossága, hogy csak a szemlélődés vetületében mutatja a dolgok arculatát. A közhely: szellemi prostitúció. Pusztán tapasztalati tények alapján filozofálni olyasféle, szabálysértés, mint jogosítvány nélkül vezetni gépkocsit. Mindazonáltal, jogosítvánnyal is lehet karambolozni. Sokféleképpen lehet hazudni, csak tökéletesen nem. A hízelgés az esélytelenség leplezett formájú bevallása. S mégis, mennyien vannak, akik megélnek belőle! A törlesztés az adósságnak csupán jogi kötelezettségeit szünteti meg. A hajlott korúak bizonyára azért látják el olyan szívesen bölcs tanácsaikkal az ifjúságot, hogy megóvják őket azoktól a balgaságoktól, amelyeket erejük fogytán sajátlag már képtelenek elkövetni. Koncentrálni talán legalkalmasabban az együgyű tud, amiért ahhoz elégséges mindig csak ugyanarra gondolnia. ■ Növel szemben őszinteségre apellálni kudarcra ítélt harcmodor mivelhogy lovagiatlan eljárás. m A tákarékosság a legszükösebb erény. Micsoda viszonylagosság: a tudatalattiban lappangó kényelmetlen emlék feltárása, amely bennünk nyomaszt, a pszichoanalitikusokat felserkenti! Könözsi István felvétele — Jöjjön be, s nézzen körül! Beléptek a lakás kisebbik szobájába. Zavartan megálltak a kétszemélyes, eredetileg házastársak számára készült ütött-kopott öreg ágy fölött. — Ez azl — mondta az asszony a kelleténél egy árnyalattal hangosabban. Hangjából büszkeség csendült ki. A fiú először látta jövendő szállásadónőjét. Nem ismerte múltját. Semmit sem tudott megboldogult férjéről s házasságáról, melynek legszebb órái az ócska ágyhoz kötődtek. Ezért érezte érthetetlennek és indokolatlannak a nő büszke hangsúlyát. Az asszony újjai úgy értek az ágy végéhez, mint csodálatos hangszerhez. A hangszer megszólalt, zenéje szárnyalt. A dallamok eggyé váltak az emlékekkel, egy lényegében már lezárult asszonyi sors termékeny korszakának emlékeivel. Nászéjszaka, szerelmes szavak, ölelések, szülés, puha gyermektest illata, hirtelen, kégyetlen halál. De az összes emlékek közül a szerelemszagúak szóltak most az asszonyhoz a legerőteljesebben. Elszédítették az ágyból áradó szerelemszágok, a hangszerből ömlő elégedett szerelemdallamok. A fiú nyelt egyet és megszólalt. Hangja visszarángatta az asszonyt a valóságba. — És a másikban...? Maga fog aludni a másikban? A fiú szavai mögött nem kis ijedtség vibrált. Érezni lehetett, hogy mindjárt az elején tisztázni akarja a tisztázandókat. — Tessék?! Az asszony sértődötten meghökkent. Réveteg tekintetét az ágyról a fiúra emelte. A naív kérdés kihozta a sodrából, de egyben nevetésre is ingerelte. Milyen buta, milyen neveletlen ez a fiú! És milyen fiatal. Tizennyolc alatt járhat. — Mit képzel?! Azt akarta mondani, „fiacskám“, azután meggondolta magát, s a megszólítás helyett nevetett. — De ilyet! Én a másik szobában alszom majd. Hálás lennék, ha szerezne még valakit a barátai, vagy iskolatársai közül. Hogy a másik ágy ne álljon kihasználatlanul. Nem tehetett róla, de újból nevetnie kellett. Ideges mozdulatokkal kutatott pongyolája zsebében cigaretta után. Rágyújtott. — Jő! — mondta a fiú. Megkérdezem a srácokat. De évközben elég nehéz__Holnap mái- jöhetek? — kérdezte bátortalanul.- Akár ma is! — biztatta az asszony. — Az ágyon nem mgrad más, csak a matracok, nyugodjon meg! — és kezdte összecsomagolni az ágyneműt. — A fíű hozzálépett és megfogta az asszony karját. Tenyeréből szikrák pattantak. — Ne ... még tessék hagyni! — Hát... Ha nem tudja eldönteni, mit akar! Talán gondolja meg előbb... — szólt ingerülten. — Ö... I A fiú levette forró tenyerét az asszony karjáról. Épp ideje volt. — Ahol eddig laktam, ágyneműt is adtak. Az asszony erősen gondolkodott. Nem, nem adhat ágyneműt, hiszen olyan kopott. Megrázta a fejét. — Legalább szombatig, kölcsön. Szombaton hazautazok, és hozok. Beleegyezően bólintott. Átmentek a másik szobába. Az asszony elsorolta a további feltételek tömegét. A fiú unatkozva nézegette a szoba új bútorát. Kár, hogy a kiadandó szobában nincs ilyen szép bútor. Hülyeség! Majd éppen az albérlők szárnál á vesznek modern bútort! — Tessék, itt a lakáskulcs, ez a felvonóé. Esténkint ne maradozzon ki sokáig. Korán szoktam lefeküdni. Rossz alvó vagyok, nem szeretném, ha éjszakai mászkálásaival felzavarna. — Baj van! — szakította félbe a fiú á szóáradatot. — Csütörtökön teára járok, utána hazakísérem a kislányt. Mindez eltart egy ideig. A nő keskenyre húzta a száját. Tehát létezik egy kislány is. — Nem bánom. A csütörtök lehet kivétel. De lányokat nem hozhat föl! A fiú elpirult, s magában azt gondolta, bízd csak rám, ez már az én gondom. — Akkor ., s Talán nem várok holnapig, ha nem muszáj. Elmegyek a holmimért. Az előszobában félszeg mozdulatokkal belebújt kabátjába. Szegényes ruházata vékonypénzűségre utalt. Az asszony feltörő bizalmatlansággal kísérte ki, és nyomban elhatározta, előre elkéri a pénzt. Azután tett-veit a konyhában, járkált a lakásban, és leste a visszatérő albérlő csengetését. Elfelejtette, hogy már van kulcsa. Közben a régi szobakonyhás házra gondolt, ahol minden olyan meghitt volt, s ahol sohasem érezte magát egyedül. Bontásra került, helyén ma már toronyház épül. Épp ilyen, mint ez, amelybe két hónapja költözött. Mikor az igénylést benyújtotta, még hárman voltak. Mennyit tervezgettek. Azután hirtelen meghalt a férje. Akkor szakadt rá az a szomorúság, melyet a
