A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-05-03 / 18. szám
VERES PÉTER: 1897-1970 Hazajött 1970. április 16-án meghalt Veres Péter Író. Balmazújvárosban született 1897. január 6-án. Szülei, nagyszülei pásztorok, uradalmi cselédek voltak. Az elemi iskola negyedik osztályának elvégzése ntán ô is cselédnek állt, kiskondás, gulyásbojtár, mezei napszámos volt különböző uradalmakban és parasztgazdáknál. Tizenhat éves korában már pályamunkás a hortobágyi vasúton. Bekapcsolódott az agrárszocialista mozgalomba, tagja lett a helyi szociáldemokrata földmunkás szervezetnek, a Földművelő Egyletnek. A proletárdiktatúra bukása után a román hadsereg elfogta, Romániában másfél évre internálták. Kiszabadulása, ill. hazaérkezése (1920) után a Tanácsköztársaság szolgálatában végzett munkájáért a magyar ellenforradalmi bíróság Debrecenben egyévi fogházra ítélte. Mint a népi írócsoport balszárnyának tagja és a Márciusi Frontba tömörülő haladó erők egyik vezetője, írásban és szóban a szocialista társadalmi rend eljövetelének szükségességét hirdette. A II. világháború idején háromszor vitték el munkaszolgálatra. Végül Budapest pincéiben rejtőzködött a felszabadulásig. A felszabadulás után bekapcsolódott a politikai életbe. 1945—49-ben a Nemzeti Parasztpárt elnökeként fejtett ki aktív tevékenységet. Az Országos Földbirtokrendező Tanács elnöke, majd újjáépítési, ill. honvédelmi miniszter 11947—48), 1954—56 között az Írószövetség elnöke volt. 1945 óta országgyűlési képviselő A Hazafias Népfront Országos Tanácsának tagja. Legjelentősebb műve a Három nemzedék (Szolgaság, 1950; Szegények szerelme, 1952; János és Julcsa. 1957) c. regénytrilógiája (az 1961. évi átdolgozott kiadás címe A Balogh család története). Ebben a magyar parasztság helyzetének alakulását mutatja be a századfordulótól a felszabadulásig, és szinte a paraszti élet enciklopédiáját adja. Tematikai bővülést, műfaji változatosságot mutatnak az utóbbi években megjelent jelentősebb kisregényei és egyéb írásai; Tél a Gyepsoron (elbeszélések, 1951); Ukrajna földjén (napló, 1351), Laci (elbeszélés, 1953); A'.máskert (elbeszélések, 1954); Rossz asszony (kisregény, 1954); Közös gondjainkról (tanulmányok, 1955); Az ég alatt (válogatott elbeszélések, 1957); Asszonyhűség (elbeszélések, Bukarest, 1957); A kelletlen leány (kisregény, 1960); Tiszántúli történetek (elbeszélések, 1962). Figyelmet érdemel irodalmi olvasónaplója is. (Olvasónapló, 1962). — Albán, arab, bolgár, cseh, finn, francia, kínai, koreai, lengyel, német, olasz, orosz, perzsa, román, spanyol, szlovák és ukrán nyelvre fordították írásait. Próbatétel c. kötetéért 1950-ben, Pályamunkások c. művéért 1952-ben Kossnth-díjat kapott. * A cikket Közös gondjainkról, az elbeszélést Gyepsor című kötetéből vettük. VERES PÉTER: jr w ■ az i roi stílusról Ezen a nyelvtudományi tanácskozáson én csak egy részletkérdéshez, az irodalmi stílushoz szeretnék néhány gondolattal hozzászólni. Először is: ez az itt ismertetett stilisztika már csak a leírt, az írásban megrögzített stílussal foglalkozik, holott a stílus elsősorban magában az emberi beszédben, az élőbeszédben, illetve még korábban, a gondolatban keletkezik. Másodszor pedig az egyéni stílusnak, az egyes írók stílusának sokkal nagyobb jelentősége van, mint az az előadás folyamán kibontakozott. Hadd tegyem hozzá, hogy még vándorbotot is minden ember másformát farag, gondolatait is minden ember másképpen közli. Ebből a sok különféle egyéni stílusból alakul ki aztán a történelmi fejlődés folyamán mindig az éppen érvényes stílus. Egy nagyon érdekes stílusproblémáról sem szólt az előadó, amely pedig a nevelés és a nyelvi nevelödés szempontjából is fontos. Meg kell különböztetnünk az egészséges stílust a stíl-modorosságtól. Ennek megítélésében még a nyelvvel hivatásszerűen foglalkozó emberek sem rendelkeznek eléa kritikával. Minden írásnak a lényeges feladata az, hogy a költő által megteremtett formában egyetemes gondolatokat fejezzen ki, hogy hatása mindenkit megragadjon, hogy emberformáló, lélekformáló és így társadalomformáló hatása legyen. De hogyan keletkezik a stílmodorosság? Hasonlattal kifejezve így Tizenkétéves korában kezdte. Akkor ment el először pesztrának Kisebb-nagyobb időközöket szolgált s aztán megint hazajött Tizenötéves kora őta mind ritkábban volt itthon. Egypár évben még hazajött marokszedni, hogy közévegyüljön a lányoknak, ismerkedjék a fiúkkal, de mostanában még arra sem. Nincs értelme, hogy három-négy hétig süttesse magát a nappal, izzadjon, szaladgáljon, piszokban fürödjön, lebbencslevesen éljen, lesoványodjon és a végén a búza, amit megkeres, nem ér anynyit, mint amennyit a városban kényelmesebben megkeresett volna. Bár hiszen dolgozni ott is keli, de nem ilyen az. Meg aztán jobb az űri kosztnak a maradéka is, mint a parasztinak a legjava. Mióta meg szobalánnyá léptették elő, azóta éppenséggel irtózott a paraszti élettől. Csakhogy... Csakhogy a jövő mégis izgatta. S édesanyám is féltette, követelte, hogy jöjjön haza. Az ideje eljár s férjhez kellene mennie. A fiatalurak simogatásából és a nagyságos urak incselkedéséből nem sülhet ki semmi jő, és főképpen nem lesz belőle jövő. Mert a lánynak a sorsa csak az, hogy férjhez menjen, s aki ettől elkésik, annak nem ér az élete semmit. (Igaz, hogy az asszonyoké sem, ha szegények, de az más kérdés.) Újévre hát hazajött. Még akkor este elment a bálba. De persze még egyedül, illetve csak lánytársaságban. Akadtak azért udvariéi, a legények dongták, mint a legyek a cukrot, de én láttam, hogy ez nem az Igazi. Hogy nagyon finomnak, nagyon városiasnak íratják, akinek már a múltja is bizonytalan. Olyannak, akivel mindent lehet. S akivel szemben még merészebbek, mint az itthoniakkal, pedig azoknak se nagyon válogatják a mondanivalókat. De azok legalább visszagorobáskodhatnak, ő azonban nem teheti. Ha nem engedelmes és elnéző irántuk, akkor megharagszanak és azt mondják: „Hű, a Böske, de, büszke, de vájjon mire?“ Ha meg engedelmes, akkor lenézik, rosszul bánnak vele, mindenki lábakapcája lesz. Másnap panaszkodott nekem, hogy olyan buták ezek az itthrnl fiúk, ügy táncolnak, mint a lovak, majd letapossák az ember lábát ... És milyen neveletlenek, milyen értetlenek ... mennyi marhaságot mondanak ... — Nem az a baj — mondom. — A fiúk mindig ilyenek voltak. Hanem te nagyon elszoktál tőlük. Lásd, a többi lányok fel se veszik. Csakhogy te mán a bótossegédekhez vagy szokva. Azok finoman hazudnak, és jószagú a zsebkendőjük. Meg tánc közben nem a lábára lépnek a jénynak, nanem a lába közé ... — Ereggy mán te, bolondokat beszélszl — Na, tán nem? Láttam, hogy táncolják a vanszteppet. Az első napokban még úgy bántak vele, otthon a családnál, mint valami vendéggel. Úgy, „szívemlelkem“ módján. De hát ebbe hamar beleűn az ember és átveszi az uralmát a szürke és durva mindennap. Pár nap múlva már kezdődtek is a bajok. Ö minden reggel a takarításkor kinyitotta az ablakot szellőzni. Édesanyám még restéit neki szólni. De én meg nem állhattam. Irtó hideg volt, tűzrevaló nincs, a szalmakazal az orrára bukott, s azt is besutulta a bő, alig lehet benne egy kis szárazát találni. Egyéb tűzrevaló meg nincs, de pénz sincs. — Te, — mondom neki — hadd a fenébe azt az úri divatot, ne ereszd ki a meleget, most fűtöttünk be. Nincs szalma... — Hát olyan büdös van —■■ mondja. — Lefullad itt az ember ... — Lefullad a fenét! Mióta világ a világ, mindig ilyen büdös házban laktak a parasztok, mégis annyi van belőlük, hogy a fele se kék. Végül is egymást esszük meg. Csak annyi volna nekünk a ba-
