A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1970-04-26 / 17. szám

N. LÁSZLÓ ENDRE--a pofon

Asszonyok, lányok, kisdiákok ásták « lö »észárkokat és a tankcsapdákat. . . Karszalagos katonák jártak köztük mogorván és fúj- / ták maguk elé, a zimankós téli levegőbe az olcsó cigaretta füstjét. Időnként szétmorzsoltak fogaik közt egy-egy zamatos káromkodást és a szorgalmasan dolgozó asszony- és gyermeknépség nem tudta, hogy iájuk haragszanak-e a zöldinges keresztes vitézek vagy az egész világra úgy általában.

A jeges földben csattogott a csákány és a lapátok is szaporán mozogtak. Az asszonyok es gyermekek hátán végigfolyt a szokatlan munka verítéke, sajgott a tenyér, és az ócska cipőkön átesípett a dermesztő hideg.

— Ebédszünet! — kiáltotta az egyik keresztes, mire a táskákból, szatyrokból előkerült a háborús ebéd: a margarinnal vékonyan megkent kenyér, itt-ott valami girhes szalonna is.

Ott ettek-rágtak az út két oldalán csoportokba verődve. A hallgatódzó szél hiába szeretett volna felvidulni valami kis vidám kacagástól, önfeledt tréfától. Komoly volt mindenki: a kicsinyek és nagyok egyaránt.

Mindenkinek volt gondja-baja éppen elég...

Az anyák fiaikra gondoltak, a feleségek férjükre, a gyetmekek az apjukra, akik a hadak útját járták, ha még járták egyáltalán ... Ha nem ölelték üveges szemmel magukhoz a dermedt, halott földet, ami sohasem volt az övéké.

így azután a szélnek be kellett érnie csendes, könnyes sóhajokkal.

Most tompa dübörgés törte meg a csendet >.

Az úton katonai autók, tankok közeledtek lassan.

A frontra mennek? Vagy visszavonulnak? — nem tudta senki, hiszen már mindenütt front volt. Mindenki csak arra volt kiváncsi, hogy a fedetlen katonai autókon lát-e valamilyen ismerőst. Fiatal egyenruhás fiúk álltak rajtuk. Egyikük a vezetőfülke tetejéről összemarkolta a havat és a hógolyó máris puffant egy leány hátán.

És a gondterhelt asszonyokból, lányokból, az agyongyötört gyermekarcú katonákból előbújt a kisgyerek. Repültek a hógolyók, és hol az út mellett, hol az autókon hangzott fel jóízű kacagás. Mintha gond, bánat, gyász nem is lett volna a világon. Csak játék, jókedv és örömümiep.

Személyautó jött, benne magasrangú, karszalagos tisztek. A munkafelügyelő keresztesek feszesen tisztelegtek. Azután a lányok csoportjából hólabda röppent és az autó üvegjén csattant.

A személykocsi fékezett, hirtelen megállt és megálltak a mögötte haladó autók és tankok is. Az autóból vörösképű tiszt ugrott ki:

— Ki volt az?! — bömbölte, s keze közben a revolvere körül kaparászott.

A lányok csoportja megszeppenve, némán állt. Még csak egy pisszenés sem hallatszott.

— Ki volt az? — üvöltötte még egyszer a tiszt. — Barmok!... Vadmarhák!... Ki volt az?

A lányok közül előlépett egy kis, tizennégy év körüli fiúcska. Nagy, szürke szemében dac és kemény hatáiozottság:

— Én! — mondta halkan, de jól érthetően,

A tiszt szőrös, vörös mancsa belecsapott a

sápadt gyermekarcba egyszer, kétszer, háromszor és a kisfiú érezte, hogy a lábszárán valami meleg csurog végig.

Fájdalmat nem is érzett, csak valami nagy, kielégült csodálkozást: Hát ilyenek a mi hős katonáink, akiktől annyit beszélnek az iskolában? Hiszen én nem vagyok ellenség!...

Az asszonyok csoportja felmorajlott:

— Állat!... Hát van ennek szíve? ... Ilyen, kis gyereket megütni?! ... A harctéren lehetne ilyen nagy hős! . ..

S a tisztúr megérezte, hogy itt most mindenki ellene van: ez a tüzelőarcú kisfiú, a

megfélemlített lányok, a szájaskodó asszonyok és a néma katonák egyaránt... Mindegyikük úgy érezte, mintha az ő arcán csattantak volna el a pofonok.

A tiszt hliteíen beszállt a kocsiba és a gépkocsik újra megindultak, de a kezek már nem gyúrtak új hólabdákat. A jókedv madara elröppent olyan hirtelen, ahogyan jött...

— Miért vallottad be, hogy te dobtad? — kérdezte meg egy asszony a kisfiút.

Az pedig lehajtotta a fejét és úgy mondta:

— Nem én dobtam, néni... Még a kesztyűmet sem vetettem le!...

1945. februárjában, Komárom határában történt.

SZOMBATHV VIKTOR

HÓBAN

TARTOTT

SÜVEG

Kósza hópillék libegtek tétován a szélben. A hó fehér sipkája felnyúlt a lomha Szinyec fenyves tetejéig, szürke fellegek rázogatták lustán cihájukat. Reggel óta újra támadott a hideg. De ki bánta most a hideget! Mind a hat osztály kint üvöltözöttt a hótól borított iskolaudvaron.

A hatodik osztály nyerett és nyeretlen nyerítő csikói tavalyról maradt téli tapasztalatokkal simították egyenesre a csuszkapályát és diadaltól hörgő kurjantásokkal avatták föl az elkövetkezendő verseny-napok érdekében. Olykor fel-felborult valamelyikük, kucsmájuk messzire röpült, Michnay Andris hasmánt csúszott végig a jégen, végül fejjel vágódott neki egy kinn felejtett vizesdézsának, de a legtöbb jégművész ősi ügyességgel, apáktól örökölt testi készséggel tringált föl s alá a pályán, szöges csizmája sarkát oldalt vetve a jégnek. Porzó cikornyákat véstek a víz gyémántjába, sivító reccsenéssel felelt a megkínzott jég.

Nekik fölséges mulatság lehetett, észvesztve feledkeztek bele, de mi, legkisebbek csak irigykedve ámulhattuk a nagyok mulatságát s ha valamelyikünk nagy-gyámoltalanul mégis rámerészkedett a pályára, a nekivadult öregek dühösen lesodorták.

Ott álldogáltunk tehát, fogyatlan létszámban, az egész első osztály, egymáshoz tapadva a sinkópálya peremén s nedves őrheggyel szipákoltunk bele a csiklandozó hó pillikézésébe. Vacogtunk, topogtunk, egyre a kellő pillanatot lesve, amikor mi is ráronthatunk a gyémántmezőre.

A tízperces magunk-megíeledkezésnek e mámorában váratlanul tapsolt bele élesen Keszler tanító úr. Kiállott az iskola lépcsejére s hideg tenyerét sűrűn egymáshoz csapkodta. Ez helyettesítette nálunk a csengőt. A hóhullásban tompán elhaló taps hívó szavára rohamra indult, gurult, gördült, taszigálódott a kezdő sereg, a kucsmás, sapkás, kalaptalan derékhad. Egymás csízmáját-cipőjét taposták az osztály küszöbéig, hogy ott hirtelen elcsendesüljenek a' Csikó-hullámok, a küszöbön belül pedig néma csönddé, szipogássá, csoszogássá, orrfóvássá

váltódjék föl a csatazaj. Bágyadt figyelem bús köpenye borult valamennyi osztályra, csak odakünn a hó lassú zizegését, idebenn a gyér-, tyánfa tüzének pattogását neszezhette az ember.

Az ember. A hatesztendős ember.

Ha benn ülhetett az osztályban.

Az udvar elcsendesült, a roham véget ért. De az útkereső izgalomban, ml, vagy féltucatos, a versenybe elszántan belefeledkezők, nem vettük észre tanító úr hívó jelét. Oj pályát leltünk a templomfa] mellett, külön kicsi versenypályát, végre a magunkét, amelyről nem zavarhat le senki. Szudor Pál — akiben örökké a munka láza lobogott — nekitapadt a jégnek, hogy megtisztítsa a hótól. Júliusi hévvel kapartuk a fagyott havat és Szudor, a vezér, azonnal fel Is avatta roppant csikoritásokkal a pályát.

— Jobb, mint a hatodikosoké! — rivalita Pápai Dániel' és sikongva repülte át a pálya kanyargós veszedelmeit. Fojtott lihegéssel kerülgettük a buktatókat, Pálfi Gyula máris él-vágódott s fájó tagokkal bár, de egyre vidámabb lélekkel sántikált vissza a 'pálya elejére, hogy újra kezdje a mulatságot.

Az izgalomnak ebben a trópusi hevében ugyan ki vette volna észre, hogy valamennyi" szorgalmas osztály benn ül már a padban s töltekezik a manapra rendelt tudomány délutáni maradékával. Észrevétlen szállt ránk a tudományhíjas szürke alkony.

Az osztály ablaka e pillanatban nyílt meg. Bajszos arc jelent meg , az ablak barna keretében, enyhe haraggal:

— Hol a pokolban vagytok?

A könyörtelen hang egyszeriben lehűtötte a pezsgő örömök forró buzogását.

Megtorpantunk. Szudor Pál pedig éppen a leggyönyörűbb ívet kanyarította s oly biztosan ringott a pályán, mint a jól épített óceánjáró a hullámokon. De most fele úton pattant partra, fordult meg röptében és szó nélkül, lihegő vágtában iramodott az ajtónak. Mi, többiek, biztos távolságból lassúddon kísértük. Halotti menethez voltunk hasonlók, amelynek élén deli paripa ficánkol.

Áporodott csizmaszag, sapkáknak, süvegeknek, ázott kisködmönöknek illata terjengett az osztályterem dühödt melegében, savanyú tintaillattal s krétaszaggal vegyest. A kárvallott menet felé kárörvendő képpel fordult az osztály. Állottunk az ajtóban, mint ázott nyáj zivatarkor. Erős ijedelmek reszkettek bensőnkben. A tekintetek rémüten horgászták a pillesztő melegben számolgató s tudománnyal töltekező osztály kaján pillantását. Egyszeriben még kínzőbb melegünk lett.

— Nna, ti híresekl — rántotta szigorúra mosolygós arcát az első osztály tábornoka, Frenyó tanító úr — hol csavarogtatok?

Csak szepegtünk ijedten. Szudor Pál, a vezér, a kályha mellett olyan aprókára húzta össze magát, mint a sün a pincében, ha bántják. A vert hadat a haditörvények zord paragrafusai várták.

A paragrafus ott emelkedett a dobogón, fenyegető száz fogával, ötven sárgával, ötven feketével. A számológép. Álszentként vigyorgott. - Épp a fagolyókat koccantgatta össze rajta a tanító úr. Pihenő percekben szerettük is elnézegetni e csattogó golyóbisokat, amint ide-odacsúsztak a fényes acéllécen s kavargatták koponyánkban a számok varázslatát. Volt valami puhán álmosító a koccanásokban, ha nem fenyegetett közvetlen veszély. ' .

Ám ebben a nehéz órában a fegyverek fenyegető oldalukat csattog-