A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-04-26 / 17. szám
t örök Elemér versei szkeptikus vers az emberről túl a negyvenen Mint szlriplíznő a szeszbűzös bárban úgy meztelenül le az ember lelke gyanútlanul csaló napúkra ébred s elvetélt hittel kalandokat kerget tudata mélyén a vélt szabadság és béke napoz nem veszi észre hogy ellene meredt ágyúk csövein leng felé egyre véli hogy nagy komorabban a holnap s törpébb mint őskorában hiába tör a csillagos űrbe ha nem győz rajta az éber értelem hamuként száll az égi mezőkbe Elmúlik minden csak az idő és a lér marad s rádöbbensz hogy magad vagy egy tenyérnyi kéklő ág alatt úgy nyargaltak el éveid még csak észre se vetted fogyó visszfényeit rakd egymás mellé emlékeid s kirajzolódik belőlük múltad így egyszerre megérted a feléd suhanó árnyakat s növekvő halálfélelmed mely lásd hívatlanul is rádtalált így van ez öregem túl vagy te is a negyvenen hol már tünékeny az emlékezés mint búcsúzáskor a fehér zsebkendő lengetés Oúdor István: Falu, fametszet 13 tatták, mert, mint már annyiszor, most is tudván-tudtuk már, hogy ezzel a harci gépezettel történik a fegyelmezési eljárás. De a vihar még egy pillanatig váratott magára. Tanító úr figyelmét zavaró látvány kötötte le: — A sapkátokat hol tartjátok? A roppant izgalmaknak közepette sapkánk-süvegünk fejünkön maradt bizony. Ki törődik ilyenkor udvariassági fogásokkal, amikor élet» ről-halálról, máról-holnapról s kétséges jövendőről esik szó? Az olvadt hóié lassan csöpögött nyakunkba a fejfödőkről. Apró tócsákban álldogáltunk. — Ide velükl — parancsolta le az olvadó tökfödőket a tanító üi s hámozta fejünket személyesen. Maga mellé tette le a kobaktarsolyokat a dobogó szélére. —, A helyére csak . az ülhet, sapkáját csak az kapja vissza, aki a számolást nem téveszti el: Döbbenten vártuk az ítéletet. Tudományunk nem volt több, mint húsz fagolyó. Kevesebb lehetett, ha több nem is. Tanító úr rögtön a vezért célozta meg, mert a fej beszéljen! — Szudor, te főcsuszkáló, valid be, mennyi kettő meg három? Szudor összehunyorította szemét, esdve pillantott a mennyezetre, majd vissza a földre s a csizmája hegyéből mondta meg: — Héti — Szamár vagy, Szudor, gyeride! Koccantak a fagolyók. Először két sárga perdült ki, aztán három fekete — Olvasd! Szudor jégtől dermedt ujjai óvatosan kaptak a golyókhoz: — Egy, kettő, négy, hat, hét. Hét, tanító úri — Pálfi Gyula, olvasd össze te. Hátha jobban sikerül. Gyula odaoldalgott a harci géphez, gyanakodva méregette a golyókat, pötyögött magában s tétova kivágta: — Üt! De csak akkor lett biztos a dolgában, amikor sapkáját visszakapta s helyére mehetett. Szudor megbűvölten nézte a golyókat. Felette nehéz kérdések röpködtek a tudomány súlyos szárnyán fölöttünk. Néha sikerült bebotorkálni sebzetlenül a számok hadi rendjébe, néha nem. Olykor rövid, szégyenteljes viták folytak a húszas birodalomban, máskor fölénnyel forgattuk az elme kardját. Lihányi István szerint kétszer öt tizenkettő, Klekner Gyuri nyolcat vallott, Chrappan Daninak sikerült. Szerencse dolga volt, olykor szavaztunk. Ámde egy negyedóra alatt mégis engedett a koponyák fagya, lazultak az izgalom csavarjai s beretvaként hasítottak az elmék. Már a kétszer kilenc s ötször három is sikerült. Csak Szudor Pál maradt következetes. Szeszélye szerint cserélgette az eredményt, vágta rá a kétszer háromra, hogy hat, vagy hét. De tanító úr nem veszítette el a türelmét. Mindenki visszakapta már sapkáját s ült a padban boldogan, csupán Szudor Pál teméntelen feje maradt födetlen. — Ejnye, Szudor, kucsmátlan fogsz hazamenni! Szudor arca olvadozott, mint a gyertya karácsony estén. Micsoda ördög bújt a számológépbe, hogy ennyiszer megcáfolta őtl Senki sem kókkadozott már az izzasztó melegben, az osztály arca egyetlen sugárzó, vidám napként ragyogott Szudorral. Sugdostuk az eredményt, de hiába. A harci isten nem Szudor győzelmét kívánta. • : Négy órakor, amikor már a szekrény tetejére tanító úr teltette a petróleumlámpát s halvány sárga fény szóródott a tudományos koponyákra, Szudor lehajtotta fejét, végképp elhalkult. Tanító úr megunta a hiábavaló küzdelmet, felkapta Szudor süvegét s odvágta a vezér lába elé: Vidd a sipkádat, fiam, Szudor Pál! Nagy szamár vagy, annyit mondhatok! Ámde — és ezt senki sem várta volna — Szudor Pál merészen pillantott vissza az osztály atyjára: — Nem viszem. — Miért nem viszed? — Mert szamár vagyok. — No, azért még viheted. Tedd csak a fejedre. De Szudor Pál, a vezér, igaz férfiember, megkötötte magát. Apja ilyen karakán férfiú, a kovács. Tőle örökölte ezt a nagy jellemét. Úgy ment haza, mezítelen, fővel, rá sem pillantott süvegére, amely ott hevert a két padsor közti szűk utcában, árvultan. Hiába volt szép sző, fenyegetés, Szudor egyetlen fölösleges szóval sem felelt, csak vette tarisznyáját, könyvekkel, foltos irkákkal, félig elrágott almával, törött hegyű ceruzával benne s rohant hazafelé. Szőke haját lobogtatta a szél. Másnap reggel egy ütött-kopott zsinóros kalapban jelent meg — valami orvvadász hagyta a kovácsmühelyben ősszel. De a maga kucs-" máját egy pillantással sem illette Szudor, pedig a kucsma — ha egy kucsma egyáltalában varázsolhat — bűvölő tekinteteket vetett a gazdájára. És az orvvadász tollas kalapjában járt teljes álló hétig Szudor Pál; csúfolhattuk, állta. Am, halljunk csudát, egy hét múlva, hosszú, elmélkedő hallgatás után, váratlanul felnyújtotta két ujját: — Tanító úr, tudok már számolni. Nem akarok többé szamár lenni. És azon helyben, még mielőtt valaki közbekiálthatott volna, sebesen, Iélekzetét kapdosva, hadarva mondta el az egyszeregyet, egytől húszig. Aztán vissza is. Talán kiszalad a csillagok világába és a százasoknál áll meg, ha tanító úr oda nem lép hozzá s.meg nem simogatja fejét mosolyogva: — Jól van, Szudor, ember vagy. — ügye-, már nem vagyok szamár? — reménykedett Szudor. Tanító úr szó nélkül vette elő a szekrényből Szudor báránybőr koponyatokját, ünnepélyesen tette a fiú fejére s aztán szólt: — Egész nap fejeden lehet a sapka, fiam, itt bent is! Szudor Pál, a vezér, kiegyenesedett. Kék szemében éppen olyan büszke önérzet csillant meg, mint az apjáéban, ha a maga igazát szónokolja a kovácsműhely rőt fényében. Apja intézi ilyen büszke fejtartással ügyes-bajos hivatali dolgait fent a megyénél. S most fia is, a kicsi Szudor Pál, fejébe rántotta a nagyöblű kucsmát s ügy ült vissza a padba, mint a képen Attila király a trónra. Sáp-, kástul, koronástul egész délelőtt s egész délután. Le nem vette volna a fejéről a világért, pedig a kályha mellett volt helye, amit a hetes oly vitézül megrakott, hogy pokol volt mellette az élet. Ült és izzadt a kucsmában. Jó mélyen fejébe nyomta, csak. egy szőke tincs szabadult ki alóla és kék szeme ragyogott bele elégedetten a világba. Mert ember lett újra a szamárból, rettentő okos ember, mint apja, a kovács, ., . .. ........... • •
