A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1970-04-19 / 16. szám

VERES PÉTER

Leninről,

aki ismerte az embereket

Mint ahogy az emberi nem és a történelem minden igazi nagy emberéről mindenki mást lát meg, mást érez nagynak, fontosnak, eredetinek, egyszerinek és páratlannak, Leninről is mindenki mást ír meg, jegyez, fel, talán az idők végeztéig. Még azok is, akik egész könyvet vagy könyveket írnak róla, hát még azok, akik csak rövid reflexiókat jegyeznek fel, mint az esetben én is.

Természetesen Leninnek se minden szava szentírás (ilyen értelemben még a Biblia sem szentírás!), hanem állandó harci magatartás,, amelyben nemcsak a szentenciának, hanem a stratégiának és a taktikának is helye van, hisz nemcsak a párthívekhez kell szólni tudni, hanem a sorsizgalomhan égő, de tétova milliókhoz is. Így az érvek is néha csak harci értékű, mozgósító taktikai tételek. Az egyéniség és a világnézet, a minden irányban éber és helytálló reagálás, az ellenségek és a szövetségesek árnyalati különbségei közötti eligazodás, a mindenkori és mindenholi helyes cselekvési sorrend felismerése, a pillanatnyi helyzetnek megfelelő állásfoglalás, a döntésre irányuló határozottság, a szerencsének nem a keresése, hanem a megérzése, minden, minden... Ez adja együtt a lángészt, a vezetésre termett egyéniséget, a soha senkivel és semmivel nem pótolhatót.

De ismerte Lenin már jóelőre a hatalom és rend könyörtelen konzekvenciáit is: hadseregre is szükség van, rendőrségre is — bizony még titkosrendőrségre is! —, mert az országot ugyan a jó emberek tartják fenn, de a rosszak tönkre is tehetik. Hogy mi a jó és ki a jó, és mi a rossz és ki a rossz, azon elmélkedhetnek ugyan a kósza és kótyagos magánfilozófusok, és komolyan is elgondolkozhatnak a tudós és naív doktrinerek, teológusok és szociológusok, de objektíve minden emberi közösségnek, minden adott helyen és időben szüksége van a saját önfenntartásához valamiféle, ott és akkor hatékony rendre. A fantaszta politikusokat és a kész elméletekben gondolkodó doktrinéreket a könyörtelen történelem, az olyan-amilyen emberi valóság mindig próbára teszi, és mindig kirostálja. Még az a szerencse, ha ezt kegyetlen vagy éppen gyilkos terror nélkül teszi.

Lenin tudta, amit minden vezető és kormányzó embernek tudnia kellene, hogy az úgynevezett „emberi természet“ olyan szubjektivitások konglomerátuma, amely a maga egészében a történelem egyik legfontosabb politikai objektivitása. El kell benne igazodni, és tudni kell vele bánni. Az egésszel is, a részekkel (osztályok, pártok, felekezetek, közbolondériák stb., stb.) külön-külön is. Tudósnak is kellett hát lennie, hogy a doktrinéreket ne engedje nagyon közel a forradalom belső tüzeihez. Megperzselődnének és elgyávulnának, mert nem ismerik az embert, csak a róla szóló „tudományt“ és irodalmat. Azt az irodalmat és filozófiát, amely rendszerint a tegnap történelméből vonja le az ítéleteit és elméleteit, (amelyek ott még helyesek is lehetnek) és fogalmazza meg a vágyálmait, az utópiát (amelyek sokszor csak az előbbi rend ellentmondásaiból keletkezett „antiságok“}, holott pedig minden új társadalmi kataklizma, minden új forradalom és minden más nép és más ország forradalma nemcsak az „általánost“ bizonyítja, hanem a „különöst“ is demonstrálja. Sőt azt is, hogy az ilyen esetekben éppen a különösből, az ott és akkor adott ellentmondásokból születhetik meg az a sajátlagos egyszeri új valóság, amelyben a fent mondott általános és különös dialektikus kölcsönhatás-egysége megint létre jöhet.

A doktrinér szocialistákkal való vitáihoz jellemző példa, hogy még az utolsó, 1923-ból datált feljegyzései között is kénytelen például N. Szuhanov elméleteivel foglalkozni.

„Valamennyien marxistáknak nevezik magukat — írja —, a marxizmust azonban a végletekig vaskalaposan értelmezik. Azt, ami döntő a marxizmusban, vagyis a marxizmus forradalmi -dialektikáját egyáltalán nem értették meg.“

„Oroszország még nem érte el a termelőerők fejlődésének azt a fokát, amelyen lehetséges a szocializmus“ — idézi a közismert tételt, és így folytatja: „Ezen a vitathatatlan tételen kérődzenek szüntelen, s azt hiszik, hogy ez a tétel döntő jelentőségű forradalmunk szempontjából.“

Később: „A szocializmus megteremtéséhez — mondja Ön — (Szu'nanovhoz szólva) civilizáltságra van szükség. Nagyon helyes. De miért nem lett volna szabad, hogy országunkban előbb megteremtsük a civilizáltságnak olyan előfeltételeit, mint a földesurak és az oroszországi kapitalisták kiűzése, s aztán kezdjük meg a haladást a szocializmus felé?“

Az egész írást idézni kellene, de gondolom, sokan ismerik, így csak azt a néhány sort emelem ki, amelyből kiviláglik, milyen szellemi bátorság, gondolkozás! és cselekvési biztonság kellett ahhoz, hogy a tekintélyes doktrinerekkel szemben az alábbi sorokat le merte írni: (Ne felejtsük, Lenin akkor még nem volt az a Lenin, aki ma!)

„Emlékszem, Napóleon azt írta: „On s’engage et puis... on volt.“ Szabad fordításban ez annyit jelent: „Először fogjunk bele a komoly harcba, aztán majd meglátjuk, mit tegyünk.“ (A doktrinér haja égnek áll: micsoda vészes voluntarizmus!). Nos, mi is először belefogtunk a komoly harcba, 1917 októberében, s akkor aztán megláttuk a fejlődésnek olyan apró részleteit (a világtörténelem szemponjtából ezek kétségtelenül apró részletek csupán), mint a breszti béke vagy az új gazdasági politika stb.“

„A mi Szuhanovjaink, hogy a náluk is jobboldalibb szociáldemokratákról ne Is beszéljek, még csak nem is sejtik, hogy másképp egyáltalán nem is lehet forradalmat csinálni. A mi európai nyárspolgáraink még csak nem is sejtik) hogy a további forradalmak a Kelet országaiban, amelyek mérhetetlenül nagyobb népességűek, s amelyeket a társadalmi viszonyok mérhetetlenül nagyobb változatossága jellemez, kétségkívül még több sajátszerűséget fognak elébük tárni, mint az orosz forradalom.“

Azóta ebből a messzelátő gondolatból világtörténelem lett, nemcsak Ázsiában, hanem itt a szomszédos Közép-Európában is.

„Szó se róla — teszi hozzá —, a Kautsky módjára írott tankönyv igen hasznos dolog volt a maga Idejében. De mégiscsak ideje már szakítani azzal a gondolattal, hogy ez a tankönyv a világ további történelmének minden fejlődési formáját előre látta.“

Igen. A racionalista korlátoltság talán még rosszabb, mint a tudatlanságból táplálkozó korlátoltság, mert az előbbi kész műveltségnek, biztos tudásnak hiszi magát, tehát önmisztifikáció! Az ilyen vezetőkre érvényes aztán az a paraszti mondás: „Nem ért a lóhoz, csak a fejét veri!“

És én arra gondolok, ha nincs Lenin, vagy nem tud megbirkózni a doktrinér, tehát nem forradalmár szocialistákkal, milyen volna ma Európa, és milyen volna a világ? Ne felejtsük: csak maga Anglia az egész Föld egynegyedét bírta! Volna-e már (persze idővel biztosan lenne) független India, önálló Kína, Korea, Burma és Indonézia? És mi volna Afrikában és az arab világban? Avagy akárcsak: volna-e Izrael állam?

De magában az orosz világban is: csak más osztályok, más emberek, más gondolatok, más vágyak és más akaratok hozhatták meg ennek a nagy népnek az önerőből való újjászületést, amelyet még az ellenségei sem tagadhatnak.

Íme: a lángelme és a történelmi evidenciák szerencsés találkozása!

Képzeljük el ezt a nem nagytermetű, szikár, tatárképű embert majd másfélszázmilliónyi nyers, darabos ember között, akik hinni és lelkesedni is, de haragudni^ törni-züzni is nagyon tudnak (jó nép egy igazi forradalomhoz!), de akik között ebben az időben sok az olyan Pugacsev és Sztyenka Rázin, akikben évszázados megaláztatások visszaérzése füstölög vagy éppen lángol, a marxizmus történelmi következtetéseiről és a szocializmus humanizmusáról azonban semmit sem tudnak. Csak a bosszúvágy lobog bennük: megfizetünk, urak, bojárok, ispánok, megfizetünk!

De Lenin ismerte őket. Nemcsak általánosságban, szociológiai értelemben, mint munkást, parasztot, s azon belül is mint „kulákot“, „szerednyákot“ és „bednjákot“, hanem az embert mint olyant is. Nemcsak Rjepin híres képéről (Bulyba Tárász a zaporozsjei kozákok között) és nemcsak az irodalomból, Puskin, Gogoly, Turgenyev, Tolsztoj, Csehov és Gorkij könyveiből, hanem a földről és az utcáról, Oroszországból, Szibéiiából is. Sőt azon a rejtelmes módon is, ahogy a lángész ismeri az embereket, még azokat is, akiket sose látott.

És nemcsak a voltakat ismerte, hanem a leendőket is: Buncsukot, a bolsevik forradalmárt, Misa Kosevojt és az önmagát sem értő Grigorij Meljehovot, Davidovot és Razmjotnovot, de az uraikat is, a lusta Oblomovoktól a tevékeny „fekete százakig“ és persze Csicsikovot, Rasputint, Osztap Bendert és mind, mind az egész széles orosz világot, Zoszima sztárectől Vaszilij Tyorkinig. A pravoszláv fataljzmust és ennek dühítő indulattal telített dialektikus ellentétét, az annak idején tévesen nihilizmusnak nevezett teljes tagadást, a tettekben kitörő forradalmiságot is. Olyan grófkisasszonyokat, akik egyebet nem tehetvén, bombát vetettek a zsarnokokra. És látta a majdani )urij Gagarinokat és Valentyina Tyereskovákat is, tudván azt, hogy ebben a népben is minden megvan, ami az emberfajban nagyságban, bátorságban megszülethetik.

Ismerte és szerette Lenin ezt a nagy népi világot, még ha sokszor,