A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-04-12 / 15. szám
Szitás v bereite Sírom anyám arca 1. Diótának levél-szőre borzolja magét egy csillagba, hogy fényesedjék a csontkoporsó. a négyfelé szelt királyfej homloka 2. A mindenség mágneses melle érctejet csorgat. Harmatban úszik a reggel, arcom csak a Hold ökle tartja: vitorlát bontnak a szelek a holnapi harcra. 3. Kristályosodik a rendszer, fagy-szigor enged, csuparügy világ gyolcsába temetnek. Sírom anyám arca, hamuszín, árva, építkezik belőlem a föld: hangom az acélja, váza. 4. Öled kinyílik a magzatoknak. Csékgyökerek felszívnak, összeraknak Tóarcom tükrére szavakat dobok a halaknak. Kurucz Sándor felvétele SOMOGYI PÁL: Jeremiás a civilizált férfiaknak azon csoportjához tartozott, akik a lehetőség szerint nem árulják el családi állapotukat, és így a házasság minden előnyét élvezik, anélkül, hogy annak hátrányaival is számolniuk kellene. Ilyen körülmények között ismerkedett meg Jeremiás felesége kéthetes szabadsága idején Lenkével, aki nem tudott egyebet Jeremiásról, mint hogy egy rokonszenves, nőtlen ember, kinek estéi szabadok, s nem fut összevissza szók nyák után. Lenke nem azoknak az új típusú lányoknak nagy családjába tartozott, kiknek egyetlen este elég lehet a teljes odaadáshoz. Lenke lelkiélete nehézkesebb volt, s neki két hét kellett ugyanoda, ahová a modernebbek egy nap alatt is eljutnak. A tapasztalt olvasó számára a tragédia már ennyiből is előreveti árnyékát. Lenke tizennégy napos fejlődési grafikonja és Jeremiás feleségének tizennégy napos beutalása kibékíthetetlen ellentmondást kellett előidézzen Jeremiás viszonylatában. A történet ilyen módon valójában a tizennegyedik napon kezdődik. E napon ugyanis Lenke különös zsongást fedezett fel a lelkében Jeremiásra gondolva, kellemes szédülést, ennélfogva megkapaszkodott az éppen kezeügyébe eső telefonkagylóba, felhívta Jeremiást, és felajánlkozott egy esti találkozásra. A telefonbeszélgetés pillanatában Jeremiás jobbjában a telefonkagylót tartotta, míg baljában egy táviratblanketta volt, melyen mindössze ennyi szöveg állt: „Az esti gyorssal érkezem. Baba.“ Jeremiás mérlegelés tárgyává tette a kezében tartott telefont és a táviratlapot. A készülék kétségkívül nehezebbnek bizonyult, és Jeremiás megbeszélt egy találkozót Lenkével, miközben arra gondolt, hogy ez alkalommal csupán egy feketét fogyaszt majd el a leánynyal, aztán szépszerével hazakíséri, maga pedig kiballag az állomásra, felesége elé. Jeremiás nem számolt Lenke fejlődési útjának beteljesülésével, és amilyen örömmel töltötte volna el az eredmény akár a tizenharmadik napon is, olyan aggodalommal figyelte most a jelenséget a tizennegyediken, midőn másfél óra választotta el csupán Jeremiást a Déli pályaudvar érkezési oldalától. Lenke szeme — ezt kitalálhatja bárki — az este folyamán különösen csillogott, a kávé mellé konyakot is ivott, és huszonöt perccel Baba menetrendszerű érkezése előtt letegeződött Jeremiással, és kijelentette, hogy az ezzel járó csókot az ét_ termen kívül, kettesben akadja Jeremiással elfogyasztani. Jeremiás kétségbeesetten fizetett, és taxiba ült Lenkével, egy tragikus hős hangján közölte a gépkocsivezetővel Lenke lakcímét. A taxiút viszont meggyőzte Jeremiást, hogy nem fontos az állomásra mennie, ha azt mondja majd, hogy ö pedig kinn volt az állomáson, és eszerint elkerülték egymást Babával. Ilyen módon pedig közel negyvenöt percet nyer, mely jó időbeosztással beláthatatlan perspektívát jelent. Az olvasót ezek után még az a meglepetés is éri, hogy Lenke a budai hegyek aljában lakott, erdőövezte lakónegyedben, s ő a taxiból nem a házuk felé, hanem átellenben, a szomszédos erdei útra futott be vidáman és akadozó lélegzettel, mint aki már nem a sorsa elől, hanem a sorsa elé menekül a sötétbe. Jeremiás elszántan követte, ős magában sebesen munkatervet készített. Lenke egy ösvénynél bevárta Jeremiást, a nyakába csimpaszkodott, de mindjárt kibontakozott az ölelésből, s továbbfutott az erdőbe. Jeremiás egy mohó ugrással utolérte, és elkapta a karját. Lenke játékosan nézett rá, tettetett szomorúsággal. — Miért fogtad meg az őzikét? — kérdezte affektálva Jeremiástól. — Az őzike fél, és elszalad, hip-hopp, elszalad — és már futott is. Jeremiás felzaklatott lélekkel azt próbálta meg, hogy nem fut utána. Az őzike-játék nem szerepelt a munkatervben, viszont Baba vonata már tíz perc késéssel is beérkezett a Délibe. Sajnos, Lenke igazán kedves volt, ahogyan visszaosont hozzá, és kidugta a fejét egy fa mögül. — Jé, egy faun! — kiáltott Jeremiásra. — Faun bácsi! kapjon el, ha tud! — Nem is menekült Jeremiás elől, hagyta, hogy átölelje, ő is megcsókolta Jeremiást. — Üljünk le — ajánlotta Jeremiás, de Lenke még nem volt leigázva, sőt ellenkezőleg, ijesztően eleven volt. Jeremiás kétségbeesésére váratlanul elkapott egy faágat, és mászni kezdett felfelé. — Most azt játsszuk, hogy én egy mókuska vagyok, és a te öledbe pottyanok, jó? — közölte Jeremiással, aki bénultan állt a fa alatt, és aggodalma nőttön nőtt. — Pottyanj már, az ég szerelmére! — mondta Lenkének nem túl barátságosan, de az most azt játszotta, hogy ő igazi mókus, vékony hangon makogott le a fáról Jeremiásnak, és utasította őt, hogy maga is mókusul valljon neki szerelmet, különbén nem pottyan. „Tökéletesen hülye vagyok — mondta magában mélýséges nyugtalansággal Jeremiás —, itt mókuskázok ezzel a szerencsétlennel, mi* közben Baba már otthon van, és teljes joggal nem érti, hogy mi lett velem. Ha legalább telefonálhatnék!“ Öt perccel később mókuska csakugyan lepottyant a fáról, de beütötte a lábát, és Jeremiásnak vigasztalnia kellett mókuskát, és simogatni mókuska fájós lábát, amit Jeremiás olyan határozottsággal folytatott, hogy mókuska ismét elmenekült előle. Jeremiás most már kimondott ingerültséggel futott az őzike-mőkuska után, miközben a végsőkig el volt keseredve. — Hát mit akarsz tulajdonképpen?! — kiáltotta Jeremiás megkínzottan egy negyedóra múlva, miután egy ág annyira szemen csapta, hogy végképpen már csak a feleségét látta maga előtt. Képzeletében most Baba egyenesen ült az ágyban, csipkés ingben, és a szemében is rettegés ült, mereven nézte a saját lábafejét. Jeremiás képzelete szerint Baba a legrosszabbakat gondolta el Jeremiásról, katasztrofális balesetről képzelődött vagy arról, hogy Jeremiás örökre elhagyta őt. Lenke eközben anyáskodva becézte Jeremiást, és gyengéden megcsókolta a szemét, melyet Jeremiás amúgy sem tudott egyelőre kinyitni. , — Szegény, kicsi mókusfiú — mondta Jeremiásnak —, hiszen csak azt akarom tőled, hogy szeressél, mucmuc ... Jeremiás ettől elvesztette az eszét, megragadta a leányt, és megharapta. Mókus nyomban talpra szökkent, gyógyulásnak tulajdonítva Jeremiás viselkedését, és új játékra készült. — Én vagyok a nimfái — adta fel a következő feladványt Jeremiásnak. — Elbújok, keress meg! Jeremiás tántorogva állt fel. „Keressen a fene!“ — gondolta magában, és erőtlenül elindult az erdei úton, erősen vigyázva, hogy véletlenül meg ne lássa a kedves kislányt, aki olyan aranyosan eljátszott volna vele még madarat, nyuszit, csörgőkígyót, manót, gombát, szamócát, zöld hernyót, rémkirályt, hófehérkét és hét törpét. A szegény kis nimfa valamivel később félénken-halkan azt kiáltotta a fa mögül, ahol rejtőzött, hogy „itt vagyok“, de akkor már Jeremiás igen messze járt, s a harmadik taxiállomást is elhagyta, anélkül hogy taxit talált volna súlyos sietségében.
