A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-04-12 / 15. szám
— Mink talán nem munkások vagyunk? — mondta Margit. — Nagyon elégedett vagy a sorsoddal, hallod, nagyon elégedett, mintha nálunk élével állna a pénz. Közben meg szegényebbek vagyunk a templom egerénél. Nekünk talán nem kellene nagyobb darab kenyér, több hús, zsír, több és szebb ruha? ... Hiszen jóformán ki van a fenekünk. Kocsis István a fejét lógatta, szabályos időközökben szippantott a cigarettából. Fel sem nézett a siltes sipka alól. — Ha elmész kiabálni a városháza elé, akkor talán több lesz?... Legfeljebb jól elraknak a gurtiibotos rendőrök, azzal hazajöhetsz. Kell az nekünk? Margit nem tudott rá mit felelni. Jóval később szólalt meg újra. Kissé .félénken. — Pedig beiratkoztam a vörös szakszervezetbe... Téged is beírattalak ... Hát aztán! Mit nézel úgy rám, mintha le akarnál nyelni? — Mert marha vagy! — Hát akkor az vagyok — vont vállat Margit. — Fizetni is kell? — kérdezte István később. — Keveset... havonta egyszer... valami bélyegre ... —- Mindig csinálsz valami marhaságot a tudtomon kívül... — Mért volna marhaság? Kocsis István szemrehányón nézett Margitra, aztán csak legyintett és kiment. Margit megkönnyebbülten felsóhajtott. Azt hitte, hogy István — aki közben visszatért — nagyobb ribillíót csap. — Te, Margit! Mi a jóistent keres itt mindig az a segéd? — Mit tudom én. — Mindig akkor jön hozzád, amikor én éppen nem vagyok itthon, a nyavalya törné ki! — Arról én igazán nem tehetek, hogy te örökké a nagyságád szoknyáján ülsz — mondta Margit haragosan. — A végén még én maradok a pácban, engem gyanúsítsz holmi. . . — Téged hát! — Nem szégyelled magad!? — Nem... És vigyázz, hallod, azt mondom én neked, hogy nagyon vigyázz, mert ha kiröhögtetsz, kétfelé töröm a derekad! — Jól tudod, hogy neked attól nem kell tartanod, és ha volna benned csak egy icipici emberség, nem mondanál ilyet. Lacika beleilleszkedett a városi életbe. Annyi cimborája volt már, hogy számát sem tudta. Eljárt a meccsre, megtanult futballozni, talán legjobban tudott az utcában. Bevették az utcai csapatba, s izgalmas meccseket vívtak. Nagyokat fürdött a patakban, sokat horgászott. A kislányok is szerették őt. Naphosszat eljátszottak vele. A fiúk meg csúfolták. Azt kiabálták rá, hogy „lánykapecér“. Nem sokat törődött vele. A sarki trafikos szépen hegedült. Lacika gyakran elücsörgött a trafik előtt és vágyakozva hallgatta a muzsikát, ö is nagyon szeretett volna megtanulni úgy játszani, mint a féllábú trafikos bácsi. Azonban hiába könyörgött a szüleinek, hogy vásároljanak hegedűt, nem jutott rá pénz. Jó, ha ruhára, kosztra bírtak keresni az adósság törlesztése mellett. Kocsjg Kálmán megbetegedett. Lefogyott, s ha lehet, még véznább, vékonyabb lett, mint azelőtt. Köhögött, s örökös láztól csillogott mélyen ülő szeme. Az orvoshoz vele ment az orosz asszony. — Baj van, kérem — mondta az orvos az asszonynak. — Nyilván a sok éjszakázás, a mértéken felüli italfogyasztás, és a rendetlen életmód kikezdte a tüdejét. Talán még nincs késő... Kálmán egész úton hazafelé faggatta az aszonyt, hogy mit mondott az orvos. Szorongó érzés kínozta. — Nincs baj nagy ... Nem szabad dúgozni... Pihen, sok jó enni... Ringyók messze elkerül, bizony, Kálmán, bizony Isten orvos mondani... Cigaretta szívni egy se... Most már hallgatni rám, ülni otthon mindig ... Majd én teszem dolog, teremtek elő minden, mi kell... te csak gyógyulj, pihenj, Kálmán ... Kálmán arra következtetett, hogy komoly baja lehet, s nagyon elkeseredett. Ugyanakkor valami megmozdult benne. Megszépült előtte az orosz asszony. Rádöbbent, hogy mennyire szereti őt a messze idegenből hozott asszony, s azt is elismerte magában, hogy eddig egyáltalán nem ( becsülte őt. Megfogadta, hogy ezután minden másképpen lesz. Egyik szombaton, estefelé, Kocsis Péterné elment a törvénybíró fiához. Egyenes derékkal ült az asztal mellett. Zacskó cukorkát halászott ki szoknyája mély zsebéből, s a szépen fejlődő, göndörhajú Jolika markába nyomta. Bárczi Maris túróstésztával kínálta, — Egyen, mama, töpörtyűt is pergettem rá! — Nem kell — mondta Kocsisné. — Másért jöttem én, nem enni. — Várakozón néztek rá. — Holnapra ideadhatnátok a hintót, elmennénk a fürdőbe. A fiatalok összenéztek a háta mögött, hallgattak. — No, megkukultatok?... Tán csak nem féltitek!? — Nem, dehogy... — -mondta Péter fia, pedig a valóságban jobban féltette a hintáját, mint a szeme világát. Kőcsis Péterné a fiatalok határozatlanságából kiérezte az igazságot, mire elöntötte a méreg. — Nemakarásnak nyögés a vége — mondta haraggal. — Látom én, Inkább a szemetek hagyjátok kiszúrni, minthogy ideadjátok a hintót. Pedig én fizettem ki az árát! Úgy is mondhatom, hogy az enyém, mégis féltitek!? Nyavalya a fösvény szívetekre! — Ugyan ne beszéljen bolondokat, mama! — moridta Péter. Odaadjuk, perszehogy oda. Csak menjenek abba a fürdőbe, ha annyira fontos. — Nem kell!... Majd kérek mástól, aki szívesen adja! — mondta Kocsisné hidegen és felállt. Szinte perzselt a csúnya, fekete szeme. Elmentében rázta az öklét, szitkozódott és nagyokat káromkodott. Otthon újabb meglepetés várta: Kovács János lábát elrúgta a ló. Kocsis Péter húzta be a szobába, s fektette az ágyra. Az orvos megállapította, hogy bár nem tört csontja, de így is eltelik néhány hét, míg teljesen rendbejön. Kovács János sziszegve káromkodott. Sem a vacsora, sem a pipa nem ízlett neki. — Ezt is magának köszönhetem, Irma, maga vetetett rúgós lovat, hogy dögöljön meg ott, ahol áll, az istállóban! — Jól van, no, nem kell mindjárt akkora szájat nyitni — förmedt rá Kocsisné. — Mit kotnyeleskedett a lovak körül, iilt volna idebent a fenekén, akkor nem rúgta volna meg. — Jól tudja, hogy nem ülhetek örökké tétlenül. — Akkor meg hallgasson — mondta Kocsisné, s egész éjjel ólomecetes ruhával borogatta a férfi püffedt, tüzes lábát. Cséplés után Deák Gáborné elment Lacikáért és bevitte a városba. Vett neki új ruhát, pár sárgacipőt, csíkos dresszet. Aztán beült vele a cukrászdába, s jól tartotta tortaszelettel, fagylalttal. Majd kipukkadt a gyerek hasa. Estefelé kocsis István kezébe csúsztatta a pincekulcsokat, s oda súgta: — Menjen ki a pincébe, később maga után megyek! A kis szobában ültek kettesben. Az ablakon bekandikált a hajlok mellett álló diófa lombja. Leszállt az alkonyat. Lámpát gyújtottak. Kocsis István már a második kancsó bort itta, az asszony alig valamint. — Azt akarom mondani — kezdte Deákné —, ismét úgy maradtam.., Most aztán véget kell vetnünk a nagy „barátságnak“ ... — Hogyhogy véget? — kapta fel a fejét István. — Úgy, hogy véget... á nagy barátságnak ... Néha találkozhatunk még, de nem olyan gyakran, mint eddig. Meg kell értenie, István, nem tehetem, és azért nem is haragudhat rám ... Tudhatja, ha akarja, hogy mindent nem csinálhat úgy az ember, mint ahogyan szeretné. — Tudom ... Most már tudom, hogy mire ment itt a játék — mondta István keserűen. — Beszélhet, amit akar, tudom ... — Nézze, István, maga nem veszített semmit, ellenkezőleg... Én meg mindent elveszíthetek a világ előtt: rangot, becsületet, esetleg mást is. — A világ előtt... De tények továbbra is tények maradnak, ha tudja a világ, ha nemi... Gyerekeinek én vagyok az apjuk. Maga azt hiszi, hogy nekem könnyű? Azt hiszi, hogy én csak maga mellé feküdd tem és kész, semmi több? ... Megszerettem... És nekem az sem mindegy, hogy lesz három gyerekem, de közülük kettőre csak messziről nézhetek, semmi közöm nem lehet hozzájuk... Rendben van ez így?... Én nem veszítettem semmit?... Jó, jó, kifizette az adósságomat, nem kért kamatot. Drága kamatot fizettem én. Akkor tört volna el a lábain, amikor az udvarukba léptem, vagy szakadt volna rám a magasságos égi Deák Gáborné végigdőlt a dikón és keservesen sírt... Szeptember elsején Margit elvitte Lacikát a szlovák iskolába. A tanító nagyon kedvesen fogadta és megígérte Margitnak, hogy mivel a gyerek nem tud szlovákul, az első hetekben, hónapokban elnéző lesz vele szemben. Lacika az első héten rendesen eljárt iskolába, s ült hallgatagon, magányosan a padban, mint egy távoli, mogorva csillag. Fojtogató, idegen világnak érezte az új iskolát, minden porcikája lázadozott ellene. Ha kérdezték otthon, mi újság az iskolában, csak a vállát vonogatta. Egyre elkeseredettebbé vált. A második és harmadik héten annak rendje és módja szerint reggel elment, s tanítás után hazatért. De messzire elkerülte az iskolát, tanítás alatt a városban meg a kálvárián csavargott. Már sírni sem tudott. ' A negyedik hét elején a tanító magához hívatta Kocsis Istvánt. Hoszszan elbeszélgettek a gyerekről, a helyzetükről és az előzményekről. — Véleményem szerint semmi értelme nincs, hogy tovább kínozzuk a gyereket — mondta jóindulatú tanácsként a tanító. — Csak ártunk vele, s előbb-utóbb megbosszulhatja magát. Vigye oda, ahová eddig járt! Kocsis István megszégyenülten, haragosan ment haza, de nem verte meg a gyereket. — Én jót akartam — mondta, és másnap elvitte a magyar iskolába. Elnézést kérve szégyenkezett a tanító előtt. Karácsony és újév között Kocsis Péter nagy hátikosárral a hátán beállított Istvánékhoz. Dér csipkézte a bajszát. Lacika boldogan repült: szeretett nagyapja nyakába, s ezret csókolt a hidegtől pirosra csípett arcán. Kocsis Péter szeme is elhomályosult a meghatottságtól. Sok ízletes falat kerül ki a kosárból. István pálinkát hozott a kocsmából. Iszogattak, beszélgettek. Késő éjszakába szaladt az idő. Lefekvés előtt egy összehajtogatott százast húzott ki mellényzsebéből Kocsis Péter. Az asztalon szétsímította, s a gyerekre nézett. — Ezt neked hoztam. No, mit veszünk rajta, mire fáj a fogad? — Hegedűre — bökte ki a gyerek, s nagyot dobbant a szíve örömében. Egész éjjel hegedült álmában. Másnap délelőtt megvették a hegedűt. Lacika elsírta magát örömében, nagy-nagy boldogságában. Kocsis Péter meg ebéd után elköszönt és útrakelt. Gyalogszerrel. Lacika megsiratta, szívesen vele ment volna. Virágzott az akác, mikor Deák Gáborné megszülte a második fiát. Sokvendéges, hangos keresztelőt csaptak. (Folytatjuk) ÍZ
