A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1970-03-29 / 12-13. szám

te őket egy darabig, s nagy hangon bízta rájuk a Hadának szánt üdvözletét.

A hajdútok semmit sem mondtak Sibilnek, de nem mertek a szemébe nézni. Amikor este viszszatértek a Kék Sziklához, a sasfészkek közé, s Sibil lefeküdt aludni, a tűz mellett maradtak s beszélgettek. A hegyek között semmi sem változott, s a búvóhelyük biztonságos volt. De mégis nyugtalanul, félve néztek körül. Ha valahol egy róka ugatott, úgy rémlett nekik, ember köhög. Megreccsent egy ág, azt hitték, jön valaki. Összebújtak, és sugdolózva nézték a nyugtalanul forgolódó Sibilt, aki álmában nyögött, s beszélt valamit. Aztán felálltak, és útra készültek. Nem ölték meg vezérüket, de elmenekültek tőle, mint a pestisestől.

Sibil egyedül maradt. Ekkor a császári kincstárból elrabolt pénz. az élők s holtak ujjúról letépett gyűrűk, a kolostorok és a templomok aranya, ezüstje — a barlangokban s a iák odújában összegyűjtött s elrejtett töméntelen sok kincs —, mind Veliko kehája házába kezdett ömleni, Radának ajándékba. A leány minden üdvözletére Sibil gazdag ajándékkal válaszolt.

Azután érkezett az az üzenet, amelytől szinte elszédült: Rada hívta, menjen le a faluba. Az apja beleegyezett a házasságba, s Murát bég megbocsátotta a hajdutvezér minden bűnét. S annak jeléül, hogy igazat mond, a kirszerdér egy jeruzsálemi borostyán rózsafüzért küldött Sibilnek.

Hosszú ideig töprengett a férfi, nem csapda-e ez Már mindenét odaadta, amije csak volt. Az erdő sűrű, zöld lombja között most párás volt a levegő, a tisztásokon magasra nőtt a fű, a bazsarózsa virágba borult s kinyílt a zsálya, az erdei tündérek virága is. A völgyekből orgona- és hársfaillat áradt.

S amikor a szarvasok bőgése visszhangzott a vadonon át, s örvösgalamb turbékolt az Öregerdőben, s a kő, amelyre esténként a fejét lehajtotta, kemény volt, a puskája súlyos teherként nehezedett a vállára. Nem bírta ki tovább, elindult a faluba.

Dél volt, amikor a Kék Sziklától útnak indult, s mire leért a völgybe futó útra s visszanézett a hegycsúcsokra, a sziklákra, már a lenyugvó nap festette őket pirosra. De a sasok még ott keringtek a fehér szirtek s a szakadékok sziklás falai föjött. Ezek a hatalmas rablömadarak megszokták már a döghúst, s a sziklákra telepedve sokszor marcangoltak emberi holttestet.

Szürküllött, kékes, ritka köd gyűlt össze a völgyekben, s a dombok fölött hosszú árnyékok kúsztak. A hegy csöndesen, töprengve állt, mintha Sibil nyomába nézne, s azt jférdezné tőle: „Hová?“

Sibil elszomorodott, s kétség marta a szívét, mint a féreg. Leült egy kőre, s elgondolkozott.

Még egyszer megfontolt, átgondolt mindent.

Amikor újra fölemelte a tekintetét, már felkelt a hold. Egészen más világ tárult a szeme elé. A hegy megváltozott — szétterült a ködben, s kisimult, mint egy fehér fátyolba burkolt kék fal. Az erdők meghúzódtak a sötét árnyékok között. Hideg szellő áradt a tisztásokról, s a fehér köd, mint a kígyó, kanyarogva' fonta be őket. A sötétben egy szentjánosbogár világított, fényes jeleket írt a fekete éjszakába, valami titkos üzenetet, aztán kialudt. Lent, mélyen a völgyben, valami énekelt — talán a folyó —, lágyan, édesen dalolt.

Sibil gondolataiba merülve bámult maga elé. A holdsugarak sárga fénye, megtört szemében, s mint szakadt fonalak, felvillanva, határozatlan formában keveredtek össze, eltűntek és újra felcsillantak. De Sibil egy reátekíntő kék szempárt világosan, s nem fordult többé vissza.

A három óvatos kopogásra, a halk suttogásra: „En vagyok az, Musztafa!“ — kinyílt az ajtó. Belépett szülei házába. A tűzhelyen égett a tűz, a falon árnyékok játszadoztak. Sibil pisztolyainak az agyán, a fegyvertáskáján s tarisznyájának fényes rojtjain felvillant a tűz visszfénye. Délceg, magas termetéhez a ház szinte alacsonynak tetszett. Sibil elfogta anyja tekintetét, s látta aggódó rémületét.

— Musztafa — kérdezte az anyja —, miért jöttél? Elmégy oda?

— Elmegyek.

— Mikor?

— Holnap.

Az özvegyasszony jól ismerte a fiát, s tudta, hasztalan kísérelné lebeszélni. Odakuporodott a tűz mellé, átölelte térdét, s tekintetét a földre szegezve, jajgatott.

— Musztafa, a kirszerdár legényei már há__ rom napja mindegyre golyót öntenek, s kése- Z5 két élesítenek. Az Ujjúkon próbálják, hogy elég

éles-e. Olyan élesek, hogy ha egy hajszálat rádobsz, azt is átvágják... A bajszukat pödrük, s erre, mifelénk nézegetnek ... Musztafa, valami rosszra készülnek.

Sibil megfordult, ránézett, de a tekintete nem árult el semmit sem, s az öregasszony nem tudta, hallotta, megértette-e fia a szavait. Abbahagyta a siránkozást.

Sibil levetette az övét. lerakta aranyozott, vert agyú pisztolyait, damaszkuszi pengéit, ezüsttel borított lőszertéskáját, mindazt, ami nehéz és felesleges volt most már számára.

A templomtéren, a kávéház nyitott ablakában üit Murát bég, a kirszerdár, és Veliko kehája. A bég zord arccal, csöndesen elgondolkozva szívta csibukját. Veliko kehája azonban vidáman járkált körbe a szobában. Széles török saiavárijának ráncai fellobogtak séta közben. Időnként elővette tarka selyem Indiai övéből az óráját, amely akkora volt, mint egy nagy répa, megnézte s visszadugta. Aztán kezét dörzsölgetve megszólalt:

— Mindent előkészítettünk, bég efendi. Ne aggódj, a farkas most kelepcébe kerül.. .

A kirszerdár előtt az asztalon két kendő hever: egy fehér meg egy piros. A megbeszélt jelek a bozótban elrejtett zaptiék számára. Ha a bég az ablakból a fehér kendőt lobogtatja, az kegyelmet jelent, a piros kendő a halált jelképezi. Várnak, s figyelik az utcát. Senkit sem látni. Rada még nem jelent meg a kapu előtt, s Musztafa sem közeledik. Veliko kehája nem tudja tovább türtőztetni magát, s a házába siet.

— Nos? — kérdi a bég a visszatérőtől.

— Minden rendben van. A legszebb ruháit vette fel, mint amikor a hegyek között először találkoztak. Most, mint minden nő, a tükör előtt osinosítgatja magát, a szemöldökét igazítja nevetve.

— Mi nevetnivalót talál? — kérdezte a bég mérgesen. — Nem tudja, mi történik?

— Tudja, már hogyne tudná!

— Elmondtál neki mindent?

— Hm... Hát nem egészen mindent. Hogy mondhattam volna? De nem — mindent, mindent elmondtam neki. Ne aggódj, bég efendi. Minden rendben van

Eltelt még egy óra. Senki sem jött. Veliko kehája, ezúttal to-Wább marad el, de végül viszszatér.

— Nos? — kérdi újra a bég.

— Hagyjuk. Most könnyek közt találtam. Sírt. A férfi anyja az a vén boszorkány, meglátogatta. Csak került volna a kezem közé, majd megtanítottam volna egy s másra! Ott volt, efendi, s ki tudja, mi mindent fecsegett össze a lánynak. Most sír, a kezét tördeli: „Egy haja szálát 9em engedem, hogy meggörbüljön! — kiáltja. — Megszököm, elmegyek vele együtt a hegyekbe!'' Ezek a nők, ezek a nők! Nincs mit tenni, ha egyszer iíyenekl No de most már megbeszéltem. Most majd kijön. Bármely percben megjelenhet a kapu előtt.

A kirszerdár a szakállát simogatta, és semmit sem szólt. A csibukjának füstje kékes karikában gomolygott a feje körül.

S egyszer csak Rada a kapuban állt, s Musztafa feléje tartott. A kirszerdár s Veliko kehája az ablakhoz futottak, s a függöny mögé rejtőzve, visszatartott lélegzettel figyeltek.

Musztafa az út közepén halad. A napsugár ragyog a háztetőkön s a gyümölcsfákon. Az út végén, a messzeségben, látszanak a hegyek, ahol egykor Musztafa uralkodott. A férfi nem visel fegyvert. De a ruhája csupa ragyogás! Öltönye arannyal hímzett kék brassói szövetből készült. A férfi karcsú s magas, napbarnított arca kissé sovány, de szép és hősies. Kezében borostyánkő rózsafüzér megegy piros szegfű — a rózsafüzér a bég, a szegfű Rada ajándéka. Már Rada közelébe ért, a lány felé tekint, öt nézi és mosolyog.

A bég, fehér szakállát tépdesve, dörmögi:

— Ez aztán a férfi! Micsoda pompás legény!

— A kendőt, bég efendi, a kendőt! — kiáltja Veliko kehája.

— Micsoda férfi — ismételgeti a bég elragadtatva. — Micsoda pompás legény!

Veliko kehája megragadja a vörös kendőt, s az ablakhoz fut. A bég lefogja a kezét.

— Nem, csorbadzsi, egy ilyen pompás férfit nem szabad így elpusztítani!

— De a lányom! A becsületem! — ordítja Veliko kehája, kiszabadítja magát a bég kezéből, s meglengeti a vörös kendőt az ablakban.

Eldördülnek a puskák. Az ablak üvegei megzördülnek, a házak megremegnek, s mintha fekete árnyék hullt volna a földre. Sibil megáll rettenthetetlenül, délcegen. Eldobja a rózsafüzért, de a szegfűt tovább tartja, s karba téve kezét, várakozik. Egy-két pillanat — elég az őröknek az újratöltésre. Valahonnan a házak felől sikoltás hallatszik Sibil nem mozdul. Még egy sikoltás, Veliko kehája házának kapujából. Sibil megfordul: Radát látja. A leány Sibil felé fut. Feléje nyújtja kezét, mintha meg akarná védeni, menteni. A férfi ölelésre tárja a karját. A puskák újra eldördülnek. Sibil elesik, arccal bukik előre, majd a hátára fordul. Rada mellette rogy össze.

S elcsöndesedik minden. Az utca kövezete fürdik a nap sugaraiban. A két holttest között úgy vöröslőit a szegfű, mint egy vérfolt.

A kávéház ablakából, a templomtéren,, valaki kétségbeesetten fehér kendőt lebegtet.

Koriq Sóra fordítása