A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1970-03-29 / 12-13. szám

í 25) A nagy világégés 4. Bú jócska a sivatagban 1941. február 3-án fontos döntés születik Hit­ler főhadiszállásán: haladéktalanul komoly segítséget kell küldeni az olaszoknak az észak­afrikai hadszíntérre. A vállalkozás fedőneve: „Sonnenblume“, vagyis „Napraforgó“. 1941 ta­vaszán már készen áll a „Deutsche Afrika­korps“, parancsnoka Erwin Rommel vezérőr­nagy, aki az 1940 május—júniusi franciaországi harcokban a 7. páncélos hadosztályt vezette. 1941. március 24-én német—olasz ellentámadás indul az észak-afrikai hadszíntéren, április 3-án az angol csapatok kénytelenek kiüríteni az utánpótlás szempontjából igen fontos Beng­hazi kikötőjét, négy nap múlva Rommel csapa­ta; elfoglalják Dernát. április 27-én elérik az egyiptomi határt, másnap kezükbe kerül az első egyiptomi helység, Sollum Tobruk, az észak-afrikai hadszíntér legfőbb kikötője, messze a német—olasz állások mögött, szilárdan angol kézben marad. A várost és a ki­kötőt a 9. ausztráliai hadosztály katonái védik, a német bombázók éjjel-nappal bombázzák a várost, de a védők ellenállását nem tudják megtörni. 1941. november 18-án a 8. angol hadsereg Auchinlek tábornok vezetése alatt 800 páncé­lossal, 1000 repülőgéppel és 100 000 emberrel támadásra indul. Az offenzíva rendkívül súlyos áldozatokat követe! az angol páncélos és gya­logos egységektől, de mindössze annyi ered­ménnyel jár, hogy Tobruk felszabadul. Az angol hadvezetőség gondjait növeli, hogy Hitler 1941 decemberében, amikor az európai keleti fronton az időjárási viszonyok tétlen­ségre kényszerítik a légierőket, a 2. légiflottát a Földközi-tenger térségébe küldi; az egész hadműveleti térség parancsnoka Kesserltng repülőtábornok lesz. A 2 német repülőflotta repülői jelentős vesz­teségeket okoznak a brit haditengerészetnek, elsüllyesztik a földközi-tengeri flotta számos egységét, éjjel-nappal támadják Málta szigetét; és Roméi csapatainak utánpótlását, ha nem is teljes mértékben, de valamennyire biztosítani tudják 1942 január utolsó tiz napja Rommel újabb offenzívájának jegyében zajlik le. Az Afrika­korps elfoglalja' Agedabiját, de döntő sikert nem tud elérni. Az offenzíva után Rommel Hitler kelet-poroszországi főhadiszállására re­pül és a Wehrmacht főparancsnokságától két páncélos hadtestet kér. Halder vezérkari főnök gúnyosan mondja: „Jo, megadjuk, de hogyan fog gondoskodni az utánpótlásról?“ Rommel gőgösen válaszol: „Az nem az én dolgom.“ Az igazság az, hogy a német hadvezetőség 1942 elejétől kezdve képtelen Rommelnak szá­mottevő segítséget nyújtani: a keleti fronton minden páncélosra és repülőgépre égető szük­ség van. A Hét társadaiomoolitikai melléklete 12-13 17 Felelős szerkesztő: Mács József Tobruk eiest« Rommel feltétlenül bízik a jól felszerelt és a sivatagi háborúban immár nagy hadi tapasz­talatokat szerzett Afrikakorps csapataiban, és május 26-án új ot'fenzívát indít mintegy 130 000 főnyi seregével. Az angol és a szövetséges se­regek mélyen tagozott, sakktáblaszerű védelmi állásokat építenek ki, de hiába harcolnak, a fölényben levő német—olasz csapatok támadá­sa lassan tért nyer. E harci periódus legsúlyo­sabb csapása az angolokra Tobruk eleste. A vá­ros és a kikötő júúius 21-én kerül a németek kezébe, a hadizsákmány óriási, egyebek között 10 000 köbméter motorolaj, valamint 30 000 em­ber számára három hónapig elegendő éle­lem ... ) Tobrukért Rommel megkapja Hitlertől a mar­­sallbotot, bár --■ amint emlékirataiban meg­jegyzi — egy friss hadosztálynak jobban örült volna. Az új brit védelmi vonal El-Alauieinnél, Ale­­xandriától mindössze 80 kilométernyire húzó­dik. 1942 június utolsó napjaiban Kairóban az angol nagykövetségen és a közel-keleti hadse­reg főparancsnokságán elégetik a bizalmas iratokat, az amerikai katonai összekötő-csoport Khartumba, Szudán fővárosába teszi át szék­helyét ... Július elején díszes egyenruhában, vadonat­új hadilobogókkal, zenekarokkal megérkezik az egyiptomi frontra Mussolini. Magával hozza hófehér paripáját, hogy annak hátán vonuljon be az egyiptomi fővárosba. Három hétig vár, míg végülis megúnva a céltalan várakozást, július 28-án visszarepüi Rómába. A kairói bevo­nulás egyelőre elmarad ... Az Afrikakorps nagy utánpótlási nehézségek­kel küzd. a havi 60 00Ó tonnát kitevő szükségle­teknek alig egyötödét tudják tengeren és légi ütőn biztosítani. Rommel azt Javasolja, hogy vonuljanak yissza Soltúmig és ott készüljenek fel az új offenzí­vára; Hitler ez! a javaslatot nem fogadja el és utasítást ad, hogy folytassák az előkészülete­ket a Kairó és Alexandria ellen indítandó táma­dásra — ott. ahol most áll az Afrikakorps. Montgomery kinevezése Ezalatt az angolok kiépítik állásaikat El-Ala­­meín és a quattarai járhatatlan horpadás kö­zött. A közel-keleti brit haderők új főparancs­noka Alexander tábornok lesz, az egyiptomi si­vatagban harcoló 8. hadosztály élére pedig Bemard Montgomery tábornak kerül. Augusztus 30-án Rommel még egyszer táma­dásra sorakoztatja a német—olasz csapatokat, a 15. éS a 21. német, valamint a Littorío és az Ariete olasz páncélos hadosztályokat, továbbá a 30. német köunyűhadosztáiyt és Ramcke tá­bornok ejtőernyős hadosztályát. Ez utóbbi a Ní­lus deltájának megszállását kapja feladatul, míg az 1. páncélos hadosztálynak Alexandriát kell délről megrohamoznia. Montgomery jól felkészíti csapatait és arra kényszeríti az ellenséget, hogy ott ütközzenek meg, ahol a 8. hadsereg szempontjából a harc a legkedvezőbbnek ígérkezik. Rommel tábor­nagy támadása kudarcba fullad. A harc alakulá­sában jelentős szerepet játszik az angol légi­erő, amely Adam Halfánál, első ízben a máso­dik világháború során, bombaszőnyeget zúdít a felvonuló német—olasz tankokra. Rommel a szőnyegbombázás után döbbenten jegyzi fel naplójában: „Mi lesz, ha az angol—amertka lé­gierő ezt a módszert alkalmazza majd otthon, Németországban is?“ Súlyos hátrányt jelent Rommelnak az, hogy közvetlenül az offenzíva megindítása előtt a tobruki kikötő közelében egy angol tengeralatt­járó elsüllyeszt egy 7000 tonnás tankhajót, az Afrikakorps üzemanyagának utánpótlásával. Montgomery megelégszik a támadás vissza­verésével, nem üldözi az ellenséget; első célját elérte, Egyiptom biztonságban van, most erőt gyűjt, hogy a lehető legkedvezőbb időpontban megkezdje rég tervezett döntő offenzíváját. Rommel visszatér Németországba. Még min­dig nagy nimbusz övezi, és a külföldi haditu­dósítók részére rendezett sajtókonferencián, október 3-án gőgösen kijelenti: „Kezünkben tartjuk Egyiptom kapuit és nem szándékozunk tétlenek maradni. Még kevésbé gondolunk arra, hogy visszavonuljunk arről a pontról, által most állunk. Mindenki biztos lehet benne, hogy a ki­vívott eredményeket biztosan a kezünkben tartjuk.“ De októberben már javában folynak a „Torch" („Fáklya“, az angol—amerikai csapatok észak­afrikai partraszállásának fedőneve) előkészü­letei, és Montgomery újabb támadásra készül. Október 23-án késő este megérkezik Londonba a közép-keleti brit haderők főhadiszállásáról az egyszavas távirat: „Zip!“ A támadás megin­dult,^ Churchill táviratban közli Roosevelt amerikai elnökkel: „A csata Egyiptomban megkezdő­dött ... Azok a Sh ermann-tan kok és önműködő fegyverek, amelyeket azon a sötét tobruki reg­gelen Ön adott nekünk, méltó szerepet fognak játszani.“ El-Álaméin Ezalatt El-Alameinnél 1000 brit ágyú irtóza­tos pergőtüze zúdul az Afrikakorps és az olasz sivatagi hadsereg állásaira, majd az utászok megindulnak, hogy utat nyissanak az akname­zőkön a páncélosok előtt. A 8. hadsereg támadása váratlanul éri a né­met—olasz csapatokat. Rommel nincs a hadse­regnél, a szeptemberi kudarc után Hitler pa­rancsára üdülni ment Ausztriába, a Semmering­­re. Stumme tábornok, Rommel helyettese, ke­véssel a csata megindulása után elesik. Thoma tábornok, Stumme utódja, még új ember az egyiptomi fronton. Hitler október 24-én az éj­szakai órákban telefonon utasítja Rommelt: azonnal repüljön Afrikába és vegye át újra az Afrikakorps főparancsnokságát. Rommel másnap már Egyiptomban van, de ő sem tud segíteni. Montgomery a front észa­ki szárnyára vonja a német—olasz főerőket, ez­után délben, titokban felvonult roham-hadosz­tályaival váratlan támadásba lendül, és az el­­alameini csata megindulásának 12. napján, no­vember 4-én, döntő áttörést erőszakol ki. Rommel az áttörés után már csak azzal tö­rődik, hogy hadseregének roncsait mentse, és Hitler utasítása ellenére parancsot ad a teljes visszavonulásra. A líbiai front összeomlott. No­vember 5-én Sztálin a következő üzenetet kap­ja Churchilltől: „Ez idő szerint a hadifoglyok száma 20 000 fő; a zsákmányolt harckocsik szá­ma 350, az ágyúké 400 a gépi szállító eszközöké több ezer. Előre törő, mozgó erőink Mersza- Matruhtól délre vannak A nyolcadik hadsereg előre nyomul.“ November 7-én megkezdődik a „Torch“, azaz a „Fáklya“ hadművelet, az észak-afrikai partra­szállás. A „második front“ Az előzmények: 1942 júniusában Roosevelt és Churchill Washingtoniban megvitatta a háborús helyzetet és a „második front“ létrehozásának kérdését. E ponton komoly nézeteltérés mutat­kozott Roosevelt és Churchill álláspontja kö­zött. Az amerikai elnök kész volt teljesíteni az angolszász szövetségesek részéről a Szovjet­uniónak tett ígéretét, mely szerint még 1942- ben létrehozzák a második frontot — Európá­ban, Franciaországban. Churchill ezzel szemben előbb Észak-Afrikáhan óhajtotta a helyzetet sta­bilizálni, hogy utána a szövetségesek partra szállhassanak Európában, de nem Franciaor­szágban, hanem a Balkánon. Churchill azzal ér­velt, hogy a Balkán, tekintettel az egyre erő­södő görög és jugoszláv partizánmozgalimakra, kiválóan alkalmas a szövetséges invázióra. To­vábbá: a balkáni invázió sikere esetén lénye­gesen megrövidül az összekötő útvonal a Szov­jetunió és a nyugati szövetségesek között, sőt (Folytatása a 29. oldalon./

Next

/
Thumbnails
Contents