A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-03-22 / 11. szám
Egy szimpla vágy Néha szinte leküzdhetetlen vágy fog el, bog.; meg igyák egy feketét. Ilyenkor, ha csak tehetem, nyakamba veszem a várost, s barangolok órák hosszat, olyan kávékimérést keresve, amely presszókávét ad a kedves vendégnek nehezen megkeresett koronái ellenében, s véletlenül éppen nyitva tart, mert sem a mennykő, sem a revizor, de még a szabadnap sem ütött be, s így a személyzet szolgálni kénytelen. Szóval bebarangolom az egész várost, ami szerencsémre nem valami hatalmas, kávéházaink száma alig éri el a félszázat, s így, mire leszáll az est s a munkaidő véget ér, csak rátalálok egy finom kis szimplára. A minap is — mai kifejezéssel élve: letombozódva — róttam a kietlen utcákat, mikor egy régen elfelejtett gyermekkori pajtásom állta utamat. — Merre vándorolsz, emlékeim bús felidézője? — tárta szét vézna karjait Rómeót megszégyenítő hévvel, s mielőtt susszanhattam volna, mellemre borult tettetett zokogással. — Kávéra mennék — dadogtam meghatódottan, de ebben a romlott. .. — Ne átkozd eme várost, hol szende szuzecskék s szép reményű ifjak élnek, a presszókávéról mit sem tudva. Inkább látogasd meg szerény hajlékomat, hallgasd meg kis kotyogóm víg dalát, s repedt poharamból felhajtva a keserű nedűt, enyhítsd szívednek szokatlan óhaját. Csodálkozva néztem egykori padtársamat, mivel serdülő korában egészen normálisnak tűnt még, és senki nála jobban nem értette a fizikát. — Kész költő vagy, barátom — veregettem meg a vállát alázatos, nagy elismeréssel, de ő ezt sem vette komolyan. — írd meg, amit művészetemre célozva oly kétségbeejtően szakszerűtlen megfogalmazásban elmondtál, s meglásd, szűk körökben elismert kritikus válik majd belőled. — Ezzel a villamosmegálló felé intett: — A ko esi előállt. ' — Hagyd már abba a mókázási — mondtam ingerülten —, segíts inkább egy kávéházat találni! — Végy magadnak egy kávéfőzői, édes egy komám, * többé nem lesznek ilyen fölösleges gondjaid, ráadásul, akkor ihatsz egy finom íéketét, amikor éppen kedved szottyan rá. — Nagy ötleteid vannak, barátom — kiáltottam fel örömömben s ott hagytam az én édes pajtásomat az utca sarkán. Meg is vert a sors. Azóta nincs egyetlen nyugodt éjszakám. Alig várom a hajnalt, hogy virradattól alkonyaiig rójam a sok utcát egy szem kávéfőző után, mindhiába. A mi városunkban mindmáig csupán egyet len nyugdíjas elárusítóval találkoztam, aki megértette ugyan, mit is keresek én a megszállottak makacs kitartásával, de ő is csak sajnálkozva csóválta a fejét és szánakozva nézett rám. — Hol él maga, fiam? — kérdezte rezignálta», s réveteg pillantást vetett a legüresebb polcra. SZENK SÁNDOR Kulcsár Ferenc v halk tolyő a karomban. álfolyik gesztusomon, elönti számat. / kiúszni mindenképpen, milliméterről milliméterre megnyerni történelmem / i VI az utca keleten a nap: első fájás szememben. az első gondolat. újra újra a szorongás. hányadszor istenem. istenem — kinek a böne. Vll. áltató, migrén. egy végtelen éjen versek álomözöne. versek álomideje, csók a földben, nézés a csókban egy migrénes éjjel. ó istenem. egy sanda tekintet befelé hol lármázik az eszme és forradalmat emel — engesztelőt — elveszett tenyeredbe. X. ú. istenem, istenem. reggel i. migrén, zuhany, villamos, madárözön. fejedelmi köntös a felfrissült vérből — az igazsághoz: melyben nem hiszek II. nincs kedvem újrateremteni ostobán. se az ősi ritmust se a pincárnöket. hétfő kedd szerda ... vasárnap január december huszadik század. meg kell szokni a virágillatot. Ili barátom a forradalom manói vakaródznak bennem s aztán . ..! a kávéház térítőjét ha bemocskolom! a teremtés láza ez a teremtés láza barátom IV azt élein mi nem egész lírai. / bár a csendes nézés virágok ültetése és picassó galambnyelvén kéri a gyermek éjjeliedényét. / muw ľ ľaagmaa — De embert még nem öltem! Kovács János kutyaszorítóba került. Tehetetlen harag és félelem marcangolta. Jő tíz percig káromkodott egyfolytában. — Mondjuk, hogy megteszem — mondta miután kissé lecsillapodott. — De mi lesz azután? .. . Talán bizony én túrjam a földet egyedül vénségemrel?... Most meg van ingyen cselédünk, csak éppen ruházzuk, kosztoljuk. — Ne ijedjen meg, nem fogjuk túrni a földet! — mondta Kocsisné. Jó előre kigondolt, eltervezett mindent, nem volt nehéz beszélni róla. — A szőlőket, erdőilletményt meghagyjuk, a földeket meg szétosztjuk a gyerekek között. Életünk végéig haszonbért fizetnek érte: huszonnégy mázsa gabonát évente, azonkívül egy-egy szekér szalmát adnak, télen hazahordják az erdőről a fát, szüretkor, a szőlőt. Keresztbe szalmát nem. kell tennünk, mégis nyugodtabb és jobb lesz az életünk, mint most. Éppen a szőlőt kell majd bedolgoznunk, de annyi mozgás kell is, hogy meg ne öljön a vérünk. Na, látja, mindenre gondoltam, és maga megteszi, amit mondtam, meg kell tennie! — Rettenetes asszony maga, Irma —■ mondta Kovács János sokára. Mintha belenyugodott volna a sorsába. Lacika képzeletében borzalmas képek jelentek meg. Nagyon félt. Egyre az dörömbölt az agyában, hogy nagyapját veszély fenyegeti. Senkinek nem mert szólni, pedig szerette volna világgá kiáltani nagynagy titkát. Egyik téli délutánon az iskolában meséltette őket a tanító úr. Minden tanulónak ki kellett találni és elmondani valamilyen mesét. Lacika előtt megelevenedett annak az éjszakának minden borzalma, s gyermeki fantáziájával a hallott beszélgetésből szőtt színes mesét. Tanulótársai dűltek körülötte a nevetéstől, egyedül a tanító hallgatta őt döbbenten. Mikor Lacika megpillantotta a tanító úr döbbent arcát, megijedt. Félt, hogy súlyos következményei lesznek a dolognak. Nem történt semmi. Múltak a napok, hetek, mindenki megfeledkezett a meséjéről. Ö azonban nem felejtette el azt az éjszakát. Vissza-visszatért szorongó érzése, s akkor mindig nagyon rosszat álmodott.. . Deák Gáborék öltek. Kettőt. Margitot hívták hurkái mosni. István hátul dolgozott a gazdával, Margit meg bement a konyhába. Rögtön észrevette, hogy az asszony hasa szépen gömbölyödik. Szemébe tűnt a falon függő kalitka is. Két stiglic pityegett benne. Régi karácsonyok jutottak Margit észébe, amikor a csíkósparheltben pattogott az akácfa, fényrózsákat pingált a mennyezetre, a madarak meg halkan pityegtek, mint távoli orgonasípok. — Aranyosan fütyülnek a madarak — mondta fájó szívvel, elszomorodva, s legszívesebben leütötte volna a falról a kalitkát, megfojtotta volna Deáknét. ,— István, hozta karácsony előtt — mondta Deákné gyanútlan öröm mel, s nagyon kedves volt Margithoz. Mikor Margit elvégezte a hurkamosást, panaszkodott, hogy fáj a feje, rosszul érzi magát, s hazament. Pedig kutya baja sem volt. csak a szíve fájt és rettenetesen gyűlölte Deáknét. István éjfél után botlogott haza a disznótorból. Dülöngélt, alig állt a lábán. Nagy kézikosár kóstolót vitt. Margit ki akarta szórni az udvarra. Hajnalig veszekedtek. Inkább csak Margit sorolta a magáét. István vigyorgott, csitította, vagy hallgatott. Talán a bűntudat fogta le a nyelvét. — Hiába is tagadod, én tudom, hogy tőled lesz a gyerek! — mondta Margit sírva. — Az a marha gazda meg se lát, se hall az örömtől... Jól bevásároltam én veled, a nyavalya jönne rád! Kocsis Péterné meg Kovács János a két ökröt elvezette a februári vásárra. Az ökröket szerencsésen eladták, megltták rá az áldomást, aztán vettek egy pár lovat, arra is áldomást Ittak. Kedvükre való vásárt csináltak. A rudas szelíd volt, mint a bárány, akár egy gyerek is átbújhatott*! hasa alatt, de a nyerges csiklandós volt, s rúgott, mint az istennyila. Csak úgy hányta a farát, s villogtatta a patkóit. Aztán vettek lószerszámot, átcsináltatták a szekeret, és a jászol előtt is magasabbra helyezték a szénatartó rácsot. Kocsis Péter morgolódott, káromkodott, soha nem szerette a lovakat. Szóvá is tette, de Kocsisné letorkolta. — Fogd be már azt a nagy szádat, te, hiszen azért vettünk lovakat, mert a te könnyebbségedet keressük. Aztán szekéren járhatsz, nem kell örökké gyalogolnod az ökrök mellett és fogni a láncukat.. Egyedül Lacikát kínozták rémképek, rossz sejtések, s ha lehet, még jobban féltette a nagyapját. Szólni senkinek sem mert, nagyapját azonban többször figyelmeztette. — Vigyázzon, öregapa, agyon ne rúgja a lói — Tudok én bánni a lóval, ne félts, kisfiam. — Akkor is vigyázzon! — Hát hiszen vigyázok, nem akarok én meghalni... Húsvét előtt a tanító a pincék felé sétált, összetalálkozott Kocsis Péterné vei. Megállította. — Hallom, lovakat vettek. — Jól hallotta a tanító úr. — Csaknem azért vették meg, hogy agyon rúgassák Péter bátyámat!? — Isten ments, tanító uram! — mondta Kocsisné döbbenten. Szinte elállt a szívverése. — Ugyan miért rúgnék, meg aztán szelídek, nyugodtak, mint a bárányok . — A lónak nem lehet, hinni, Kocsisné asszony, döglötten Is agyon rúghajta az embert... A Lacika mesélt nekünk az iskolában furcsa mesét... lovakról, sulyokra szegeit patkóról.... Folytatjuk
