A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-03-22 / 11. szám
K-O-N-MI-í-S-P-O-l-C harangvirág-kondulás Batta György: Testámentum; Madách Könyvkiadó, 1969. Ha Batta György második kötetét lapozgatom, s az első verseskönyvéhez viszonyítom, önkéntelenül is az a benyomásom, hogy űj versei a költői hangulat „hátraarcai“. Első kötetében {Virágot nyit a puskacső) világra csodálkozó kamasznak, minden szépre fogékony, jóra vágyakozó, halk hangú poétának ismertük meg, újabb verseiből viszont eltűnt a boldog rácsodálkozás mozzanata, hangja komorabbá vált, világ elleni védekezésének fegyvere pedig nem a hit, a rá annyira jellemző optimizmus, hanem — főleg a címadó vers egyes részeiben megnyilvánuló irónia, valamint a mazochista fájdalom- ás halálkultusz. Az irónia mint magatartás feltételezi azt, hogy a költő túltegye magát álmain, s felismerje: a szépség, a gyöngédség, az emberbecsülés sosem valósítható meg. A két kötet hangvétele közti különbséget alighanem a „Hinni kell“ (Testámentum) és a teljes levertség, az „úgyis minden mindegy“ szemlélet birkózása, viaskodása okozta. Az ellentétes érzelmi állapotok harcának tükrözője a kötet címadó verse (Testámentum). Már maga a kezdet is meghökkentő: „Az emberi test fő részei: i a fej, / a törzs, / a végtagok / és a halál“. / Az emberi lét végessége itt mint apriori, tehát természetes, ezért nem riasztó tulajdonságként jelentkezik. A következő sorokban azonban már felvillan a nyugtalanság, s a grafikai megoldás mintha valóban a hanyatlást érzékeltetné: Nem robbannak az erek? Szűrnek a vesék? Meddig égnek szemeim? Meddig? Meddig? Meddig? Mi tölti ki a „puha magzatburokban / ringtam / anyám fedélzetén“ és a halál mindenkire váró „láthatatlan, testre illő tokja“ közötti időt? „ha vége, jöhet minden idők leghíresebb hímé vagy nősténye?” —, mert a koporsó „közlekedési eszközén“ legfeljebb „angyalháremekbe“ juthatunk, ahol „ledér úri nők nem pótolják, amit itt a szeretők elmulasztottak Batta filozófiája tehát itt „emberarcú“. Önmagunkat kell kiaknáznunk, hogy létünk értelmet nyerjen. Petőfi mottója a szabadság-szerelem, Battáé az a felfedezés, hogy: „Koponyatetőm égboltján három csillag ég: az írás, a szerelem, a sport.” A továbbiakban életének erről a hármas csillagzatáról vall. Az írás számára: menekülés: „Teremtek: múzeumot, legyet, hímeket, és egy asszonyt, s fenségesen érzem magam, hiszen közben messzi vizeken hajózik a halál." A szerelem szintén a menekülés eszköze. Idézzük egy rendkívül szemléletes, telibe talált képét: „akkor vagyok a legboldogabb, ha mellének két piros csavarjával testemhez rögzíthetek egy asszonyt.“ A sport a felszabadult életöröm, a béke szimbólumává emelkedik Batta eme képében, amely képteremtő fantáziájának egyik szép bizonyítéka: „Leszereléskor egyetlen fegyverünk marad: az ágyú-mód lövő futballistaláb, piros izomtöltettel, lila érkanócokkal." A Testámentum: introspekció. Batta felmérte eddigi útját, meghívta képzelt vagy valós harcait, s a folytatást is vállalja. Filozófiája életigenlő, az ellentétes hangulatok egységes, optimizmust sugalló harmóniában egyesülnek, hogy szét is bomoljanak — a kötet összképét rontva — a Füst sem marad utánam c. ciklusban, amelynek központi témája, emőcionális, gondolati magva a halál. A halál, amely itt már nem apriori tulajdonságként nyilvánul meg, hanem borzalmas játékként. Eső halállal c. verse (az iménti idézet ebből való) az elmúlás morbid, betegesen felfokozott felfogását illusztrálja: „az esőcseppek / hajdani / emberarcok magjai,“ melyeket az „égi leltározáson áteső holtak“ ellenőre dobál vissza a földre. Batta kulcsszavai: koporsó, halál, holtak elporló csonjtai, uránköpenyben érkező halál, hajszálaink, melyek nem egyebek, miat finom koporsóleeresztő kötelek, az űr hatalmas pofájában cigarettaként füstölgő ember képe stb. Tudjuk, érezzük: valami bántja a költőt, társként kíséri „a látógömbök alatt égő fájdalom két lila félholdja“. Fájdalom c. versében tudtunkra is adja, hogy: „nemcsak a kertek kék szilvafái, az utak kövei — e két szemkarika is a hazám!" — a szemléletmód és az életérzés azonban túlságosan alaktalan, homályos motiválatlan marad. Egyetlen versében sincs szó arról, mi váltotta ki fájdalmait, érzelmei nem kötődnek a konkrét valósághoz, s a szentimentális költők önsanyargató lírájába fulladnak. A 18 századi szentimentális költészetnek, s egyik divatos ágazatának, az úgynevezett sírköltészetnek jellemző vonásai „a meg nem nevezett, de elviselhetetlennek mondott lelki gyötrelmek, a halálkultusz, a homályban hagyott bánat, szomorúság, rezignáció voltak“. (Turczel) „Homályos bánat dúlja lelkemet“ — idézem Davka Gábor 1800 előtt írt verssorát. „Bennem is nyílik / a fájdalom / rubin izzású, / radioaktív virága“ — piondja Batta György 1969-ben. Csak a stílus, a kifejezésmód modernizálódott, a szemléletmód nem, legalábbis ezt bizonyítják az Eső halállal, a Rácsok, a Fájdalom és a Cigaretta c. versek. De ne menjünk vissza ilyen meszire, keressünk példát a jelenben s azon belül is a csehszlovákiai magyar költészetben. A fent elmondottakat markánsan illusztrálja Tőzsér és Batta magány-egyedüllét-determináltság inspirálta verseinek összevetése. Tőzsér valódi énjét vetítette bele lírai világába, verseiben ki-“ rajzolódik az emberi konfliktusoktól telített háttér, s az erre reagáló emberi lélek éles kontúrja. Ilymódon részesei lehetünk a tőzséri világnak. Batta életébe viszont nem nyerhetünk betekintést: lehúzott redőnyű ablakok mögött szenved. Kiáltását halljuk, de nein értjük, nem tudjuk sír-e vagy éppenséggel káromkodik. Tehát a költői üzenetre sem tudunk reagálni, a versébe kódolt hír nem éri ei az olvasót. A Testámentum felfogásra, koncepcióra, filozófiai szemléletre épült, a Füst sem marad utánam c. ciklus versei egy levegőben lebegő épületet juttatnak eszünkbe, a délibáb szép, de megfoghatatlan templomát. Nem nehéz harangok zúgását halljuk — az ifjúság jelképévé emelhető harangvirág kondult meg Batta verseiben: szokatlanul mély, ezért hihetetlen hangon. ZALABAI ZSIGMOND Varga Lajos rajza
